A »TISZTELT URAK« ÖSSZEGYÜLEKEZÉSE
A »TISZTELT URAK« ÖSSZEGYÜLEKEZÉSE
Íme, a káosz. Valami, még a kezdet előtt. A leendő Ház anyagja a maga nyers állapotában, amelyből még átpotyoghat egy rész a rostán.
Szent isten, de sokan vannak! Kik? Milyenek? Idegenek, ismeretlenek, névtelenek. Vannak itt nevek, amelyek még sohasem voltak kinyomatva. Sohase látott még itt egyszerre újságírói szem annyi új embert. Hogy kicsillogtak e mindenféle fejek közül a régiek itt-ott (nagyon itt-ott) ismerősen, nyájasan, a megszokottság fényével beöntve. Valóságosan történelmi arcoknak látszanak a Rónay Jánosé, Demkó Pálé és a többi középszerű embereké is.
Mindenki nézné, hogy meddig terjed az óriási kormánypárt. Ez most a legérdekesebb látnivaló. De ki ösmeri meg a balra kanyarodó vidéken ülőket, kormánypártiak-e vagy ellenzékiek? Ha megindul a szem a jobb oldali ajtótúl, ahol Tallián Béla, a volt békési főispán ül, elfárad mire már gyanítani kezdi, hogy a gránicra érkezett. A gránic pedig egy csomó gömbölyű pap. Azok már nem lehetnek a mieink. Bizonyosan néppártiak. Egy csomóban telepedtek le, mint a varjak szoktak, az Apponyi Albert gróf háta mögé.
Nem csoda, hogy három napig tartott a gyülekezés, mondhatom, jól összegyülekeztek, ember ember hátán ül, sohase volt népesebb a tanácsterem. A karzat majdnem roskadozik a sok szép asszonytól, akiket a kíváncsiság hajtott ide.
Ah, az asszonyok, ezek a hálátlan asszonyok. Ezek éppenséggel nem sopánkodnak, hogy Horváth Lajos nincs többé itt…, sem Horváth Gyula…, sem az öreg Jókai, se a jó Ernuszt Kelemen. Ők éppen azért jöttek, hogy az új arcok között turkáljanak! A régieket ők már megunták.
De ki venné rossz néven nekik? Hiszen magokra a képviselőkre is más-más a vonzó. Az újak azért jöttek, hogy saját magukat lássák itt, s kíváncsian nézegetik az üresen álló elnöki katedra faragványait, a címert tartó festett angyalokat, a Ház asztalát és mindent, ami érdekes és bámulatra méltó.
Az öregek azért jöttek, hogy lássák magok fölött elnökölni Janicsáryt. Nem utolsó élvezet. Igaz, hogy drága.
Némelyek a néppárt csodájára keltek föl korábban reggelijök mellől. De hajh, a néppárt szétszórva ül.
Van olyan ember is, aki Pichlert szeretné látni elevenen. Tízen is kérdezik udvariasan ismeretlen szomszédjaiktól: »Melyik, kérem, a Pichler?«
Van olyan is, aki az »oszlopokat« keresi föl: Hol ül a Széll Kálmán? Merre van Tisza Kálmán? Hol ül Radó? Melyik a Falk?
Az óramutató végre eléri a tízes számot. A miniszterek, kik szórványosan jöttek, beülnek a padjukba, Bánffy belép és ő is elfoglalja helyét a kormány élén. Egy futó tekintetet vet roppant pártjára, aztán félig behunyja az egyik szemét, mintha az is untig elég lenne, amit az egyik szemével lát belőle.
Szemöldje eközben megmozdul, és a káosz bontakozni kezd, hogy valamivé legyen.
Ti. a szemöldök mozdulást észreveszi Regele igazgató, és a Ház csöngettyűjét megmarkolja. És ez az első mozdulat az 1896-ik országgyűlés megalakításában.
Megmarkolja és megrázza derekasan. Cseng-bong, hogy szinte zúg, és ünnepélyes csöndesség honol utána, mint aminő a teremtéskor lehetett, mikor az éjszakát elválasztották a nappaltól.
E síri némaságban föláll a háznagy. A múlt országgyűlés háznagya. Minden elmúlt már, csak ő maga él túl mindeneket, mint Noé az özönvizet, s jelképeül annak, hogy az elmúltból támad az új, üdvözli az összegyűlt »urak«-at és fölkéri, hogy a legidősebbik foglalja el az elnöki széket.
A legidősebbik nincs itt. Az öreg Madarász papa volna a legidősebbik, de az öreg szittya tanult a Hunyadi László példáján: nem megy föl Budára. Azt üzente, hogy gyöngélkedik, hogy »majd elvégzi a Sándor öcsém« (ti. Janicsáry Sándor, de hát az öregúr talán nem is beteg, más ravaszság rejlik alatta, amint az később kisült a Komjáthy fölszólalásából, hogy a párt egy likkal kijjebb eresztette a nadrágszíjat.
De mindegy, ne firtassuk, miért történt, elég az hozzá, hogy Csávossy, Madarász nem lévén jelen, Janicsáryt szólította föl az elnöki szék elfoglalására.
– Zsandár káplár! – kiáltá Lukáts Gyula a Kossuth-pártról, mire nyugtalanul megmozdult a rettentő jobbtábor.
– Szépen kezdik!
– Lassabban urak!
Ez volt az első »cukkedli«.
Szegény öreg bátyánk megtörülte az ő szép tömött, kifent bajuszát, büszkeségét, s egy mély sóhajjal kezdett fölkászmálódni a katedrára (az admirálisi kajütbe), melynek aljában hat harmatos arcú, pelyhedző szakállú ifjú várt az intésére. Ezek a kiszemelt korjegyzők.
Aztán fölhágott a magasba, ahol megszokta már a szem Szilágyit. Nini, hol van Szilágyi? Az bizony ott ült a Janicsáry helyén, és mosolyogva szemlélte az öreget, ki éppen úgy ott az ő irattekercsével, mint a budapesti szobrok.
Csakhogy ő nagy hasznát vette az irattekercsnek – nem úgy, mint ezek. Gondosan volt rendezve minden, és igen helyes, hogy az öregúr számára le voltak fogdosva a szükséges szavak és mondatok a papirosra, nem úgy, mint a múltkor, hogy az »ángyom térde« is belejutott a mondókába. Igaz, hogy a múltkor mulatságosabb elnöklés volt, egy derült napsugaras mozzanatot képezve az országgyűlés történetében. Most minden korrekt volt és unalmas, amint a tekercsből olvasá.
Egypár üdvözlő szó, belekeverve a millennium, aztán fölhítta a korjegyzőket, hogy foglalják el helyeiket.
A hat ifjú elhelyezkedett. (Élénk hullámzás a hölgykarzaton.)
Most a miniszterelnök átiratát olvasta föl Béldy László szép csengő hangon, a holnapi trónbeszéd tárgyában, mire Komjáthy Béla emelkedett föl a szélbalról, kijelentvén azokat, amiket már hallottunk Irányitól, Madarásztól, de még megtoldta azzal, hogy a királynak itt a teremben kellene megnyitnia az ülést.
– Úgy van! úgy, úgy – hangzott itt-ott balról.
(… A király könnyebben eljöhet – vélekednek egymás közt a balon. – Ideje is van, kocsija is van.)
Bánffy Dezső kedvetlenül csapta le ceruzáját és fölállt, hogy az ellenzék terjeszkedését aposztrofálja. Beszéde ügyes, világos, egyszerű volt és okos.
Bolgár Ferenc maliciózusan szólt közbe:
– Hisz ez készült beszéd!
Pedig ellenkezőleg kellett lennie, mert Bánffynak éppen a rögtönzött beszédei jók.
Bánffy elmosolyodott a közbeszólásra. De azt mondják, hogy Bánffy haragszik, ha nevet.
Elmondta, hogy azelőtt csak két oka volt az ellenzéknek a Budára való nem menetelre: a zászló és a német nyelvű méltóságok. – Most már a harmadik kívánsággal áll elő Komjáthy.
Öt év óta megszűnt az egyik ok, az udvari méltóságok immár magyarok. Beszédjének veleje egyébiránt csak az volt, ami rendesen szokott lenni ebben a kérdésben: hogy aki nem jön, maradjon otthon.
Az egész dolog immár annyira megszokott, hogy szinte hozzátartozik a megnyitási ceremóniához, s nélküle soványak és szárazak volnának ezen első ülések. És végre is, hogy végkomputust csináljunk, a dolog így áll:
Eddig két gátló ok volt: a zászló és az udvari méltóságok kérdése. Az udvari méltóságok sérelmét megoldotta a kormány, úgy, hogy csak egy ok maradt. Az ellenzék gondolkozóba esett. – Hm. – Az egyik ok már megszűnt. Hátha ez az ördöngős Bánffy megszünteti a másik okot is új öt év alatt?
Komjáthyban van fifika és diplomata ész. Belátta, hogy valami újat és nehezebbet kell kigondolni.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
