A JÓ ÖREG RAKSÁNYI • 1883 (34. kötet)
A JÓ ÖREG RAKSÁNYI •
1883
(34. kötet)
1883
(34. kötet)
Az öreg Raksányit mindenki ösmeri a fővárosban. Olyan alak ő, mint akár »Moháczi bácsi« volt valamikor, csakhogy kisebb méretekben, s egészen más tekintetben.
De amiképp őt ösmeri mindenki, ő is ösmeri az egész város népét Andrássy Gyulától le egész a Szepl fiáker kocsisig.
– Hát Spangát ösmerted-e, öreg? – kérdem tőle ma reggel, midőn azzal a kombinációval jött, mely arcának szörnyű titokzatos jelleget kölcsönzött, hogy Mailáth meggyilkolása bizonyosan valami külső nagyhatalomnak az intrikája, mindenből úgy látszik, hogy a burkusé…, de különben nem lehetetlen az sem, hogy a muszkák csinálták.
– Spangát? Hogyne ösmerném Spangát? Éppen a minap láttam, mikor kijött egy József utcai pálinkamérésből…, de Spanga ártatlan ember. Hanem különben igen rosszul van találva az egyik képen.
– Honnan gondolod, hogy ártatlan. Tán tudsz valamit?
– Hm. Azt az egyet tudom csak, hogy a rendőrség mindig csak negyedszerre találja el. Spanga pedig még csak a második kombináció.
Pedig Raksányi optimista, a legnagyobb optimista a világon. Minden, ami körülötte történik, rózsaszínben játszik. Ha agyba-főbe verné valaki, annak is úgy ki tudná keresni a jó oldalait, hogy örömtől csillognának a szemei, ezek a jámbor szürke szemek, melyek mélyen bent feküsznek üregeikben, s melyeknek ő hiába igyekszik katonai szigort adni.
Valaha vagyonos ember volt, s minden pénzét szétkölcsönözte kamat nélkül, jó szóra, de azért mégis önzésből. A fantázia, ez a csapongó szertelen fantázia kóválygott benne folytonosan, s az úgy feldolgozta a kölcsönszerző proletárok jövőjét, hogy e ragyogó jövőben milliókkal jöttek az emberek Raksányihoz, s hallotta sivítani a levegőben: »Jóttevőnk, barátunk, íme elhoztuk a pénzt, amit kölcsön adtál, megtízszerezve… Én a belügyminiszter vagyok: akarsz-e főispán lenni Túróc megyében?! Nem, nem – kiabálja a másik. – Reám hallgass, Raksányi. Én tartozom neked több hálával. Jer fényes palotámba, ahol aranyos dívánokon heverhetsz, s tokaji borban fürödhetsz«.
Raksányi folyton hallotta e hangokat, s folyton csinálta a jó üzleteket – egész addig, míg semmije se maradt a világon, csak a jó szíve és a nagy fantáziája.
S ez neki most is elég, hogy boldog legyen, a legboldogabb mindnyájunk között.
Gondatlanul jár-kel az utcákon, s ha valamelyik régi ismerőse szívességet tesz vele, ezt ő úgy fogja fel, hogy az semmi, s meg van róla győződve, hogy még az tartozik neki hálával – mert ő szívességét nagyon meg fogja jutalmazni egykor –, ha a pöreit megnyeri, vagy ha így vagy úgy fordul a kocka…
Szegény öreg! Ő azt képzeli, az emberek mind olyanok, mint ő, s éppen úgy nézik a világot azon a sajátságos üvegen, mely megfordítva mutat mindent. Ha valakinek ő tartozik és az megszólítja, ez annyira felháborítja őt, hogy nem bír magával, s úgy el tudja képzelni, hogy az az ember tulajdonképpen az ő adósa, hogy szinte a könnyei hullanak e rettenetes hálátlanság fölötti keserűségében.
Jó és szelíd s arany terveket kovácsol, ha fekszik, ha jár, ha éhezik, ha vigadozik. S ezek a tervek mind olyan lehetetlenek. Éppen azért hiszi őket erősen. Amint valami valószínűvé válnék, a jó öreg rögtön elszomorodnék, hogy vége van a dolognak. Őrá csak a lehetetlenségnek van varázsereje.
A politika az ő édes elringatója. Királyok hadjáratai, amelyek még csak ezután lesznek. Ezeken éldeleg. A legnagyobb bajában is a külügyi kérdések foglalkoztatják. A belügy iránt érzéketlen. A belügyet, azt mondja, Tisza csinálja rosszul, azon már nem lehet segíteni, de különben is a belügy már méltóságán alul van.
Mert ő világot látott ember. Végig küzdötte a mexikói hadjáratot, beszélt magával Miksa császárral, aki egy tajtékpipát is ajándékozott neki, mint »guter Reiter«-nek, ott volt Garibaldi csatáiban is, s hordja ereklyének a vén hős egyik névjegyét, melyre rá van ragasztva annak a deszkának a forgácsából egy falás, amelyen a csatából vitték sebesülten, s amely felitta vérét.
De e csatákkal nem dicsekszik, ő megfordítva nézi azt is, ő úgy fogja fel hadjáratait, mint más öreg ember azokat az időket, mikor farsangolt: hisz e csatákat ő úgy képzeli, hogy azok az ő mulattatása végett voltak inszcenírozva, hogy a két Szicíliát is elfoglalták ugyanakkor egyhuzomra, az csak mellékes dolog.
Én csak hosszú időközben látom a jó öreget, ha valami nagy dolog éri.
Évtizedek előtt jött először hozzám, akkor még jómódú ember volt. Meghítt a gellérthegyi ünnepélyre.
– Mi lesz az, öreg? – kérdém.
– Tegnap fiam született – szólt ragyogó szemekkel. – A fiút kivisszük a Gellérthegyre, hogy szétnézhessen. Egy beszédet készítettem az éjjel. Azt el fogom mondani a fiamnak.
Mosolyogtam. Ő kivette büszkén a beszédet, volt vagy két árkus.
– Ne bántsd – mondom ijedten –, inkább elmegyek a Gellértre, s ott hallgatom meg.
De nem mentem el, hanem másnap a szokott kávéházamból az ablakon láttam a megérkezésüket szakadó esőben. A gyereket egy szolgáló hozta pólyában esernyő alatt, s maga Raksányi elöl ballagott egy csíkos ősi tarisznyával oldalán.
– Megvolt! – szólt diadalittasan. – Nagyszerűen sikerült.
– Mi?
– Az ünnepély. Micsoda panoráma. S milyen gyerek, milyen gyerek. Így szóltam hozzá: Árpád! Itt fekszik lábaidnál Magyarország fővárosa s a fejedelmi Duna ott alant… nézd meg, fiam, s tipord le azokat, akik bántják!
– Oh, te vén bolond.
– Nem, nem… megértette… Becsületemre mondom, megértette.
Négy-öt évig nem láttam aztán. Egy napon beállít hozzám vígan, örömragyogó arccal.
– Képzeld, mi történt velem.
– Nos?
– Mindenemet ellicitálták… de másokért. Sajnálom szegény embereket, mind olyan rossz viszonyok közt vannak… minden meg fog térülni, minden, minden. S én jártam a legjobban. Most már legalább egészen a hivatalomnak élhetek.
Egy félév múlva találkozom vele.
– Hogy vagy öreg?
– Pompásan… nagyszerűen. Azok az ostoba fráterek lemondásra kényszerítettek az adósságaim miatt… Most már nem vagyok hivatalban. Dicső szabadság, függetlenség… Most már úrrá tettek. Most már utána járhatok a pöreimnek. Hiszen mihelyt csak az egyiket megnyerem, mindjárt gazdag ember vagyok…
S ezek a pörök úgy nőttek neki azóta, mint a gombák. Mind csupa lehetetlen és kigondolhatatlan követelésekből származnak, s egyik olyan, mint a másik. Ha értelmes ügyvéd ember hallja a tényálladékaikat, elneveti magát – de az öreg Raksányi csak az olyan ügyvédekben hisz, akik az eléjök adott stoffot jónak tartják, de ezekben aztán rendületlenül hisz. Többnyire ő tartozik ott, ahol követel – de hát az ő gyermeki ártatlan naivitásával szentül meg van győződve az igazságában.
S ez után az igazság után futkos innen oda s onnan ide reggeltől estig tizenkét esztendő óta, persze, ha az egyik ügyről lefoszlik az aranyfüst… az aranyfüst örök, leülepszik rögtön egy más ügyre.
Szelíd, nyájas s még elhagyatott helyzetében is szereti játszani a patrónust. Kevély rá, hogy nálánál szegényebbek is vannak, akiknek nincsenek ilyen pöreik, melyekből vagyont lehetne csinálni, ha a prókátorok nem volnának restek, hanyagok, ha becsületes ember akadna, aki előleget adna rájuk, s ha a bírákban lelkiismeret lenne.
Neve csak ritkán jut az újságokba… ha egy kis borocskát felhörpent.
Ilyenkor rettenetes üldözője a cilinder kalapoknak. Ez az ösztöne még a 60-as évekből való, s ez rögtön kitör rajta.
Alig van valaki, aki ne látta volna már e sovány, vézna alakot nagy utcai tömegtől bámultatva szilajon rohanni egy-egy cilinder kalapos úri ember után.
– Le vele… le azzal a kalappal… Nem tűröm, nem tűrhetem. Én Raksányi de Raksa. Magyarok! Előre magyarok!
A cilinderek üldözője ilyenkor rendesen a rendőrök kezeibe kerül, hogy ott aludja ki a hazafiságot – mely igen sok bajt okoz nemcsak neki, de másoknak is.
Egész lénye vidor, ártatlan és mégis a jó öreg Raksányi a legszenvedélyesebb összeesküvő, aki csak valaha létezett. S az józanon is. Nincs az az utcai demonstráció, nincs az a kalandos terv, amiben ő benne ne lenne – mihelyt a létező hatalom ellen irányul. Ha a Henczi-szobrot akarják ledönteni, ha a mágnásokat akarják agyonütni, ha Kossuth-lakomát csinálnak, vagy bármiféle tüntetést, ott van, mindenütt ott van, de mindenütt mérséklő elem – és nagy szónok. S ilyenkor a hazafiúi keservet ordító hangokon fejezi ki toastjaiban, sír és zokog keservesen.
A Deák elleni összeesküvésben is részt vett, de az ő terve jó, szelíd volt, hogy Deákot nem szabad bántani, csak el kell lopni a lakásáról, s el kell vinni Amerikába, s ott egy felügyelő bizottság legyen mellette, amely arra vigyázzon, hogy haza ne jöhessen. E felügyelő bizottsági tagságra persze ő maga is aspirált, s váltig emlegeti, hogy: »egyszer, hajh egyszer, kevés híja már, hogy nagy hivatalba nem jutottam«.
Hanem minden demokratasága mellett meg vannak benne az arisztokratikus hajlamok is.
– Én Raksányi de Raksa – így szokott szólni –, olyan úr vagyok, aki, ha a Habsburg-Lotharingi ház kihalna, királlyá is választható vagyok.
S két év előtt e szavakkal nyitott be hozzám:
– Ez a walesi herceg megtetszett nekem – mondá. – Nagyon megszerettem. Jó fiú, szeretnék neki ajándékozni valamit.
– Ugyan mit ajándékozhatnál te a walesi hercegnek… te képzelődő, vén bolond!
– A botomat… azt a fabotomat, amellyel egyik ősöm, Raksányi György, agyonütötte a medvét! Mit szólsz hozzá?
– Azt mondom, hogy kidobat.
Lehorgasztott fejjel ment el, de másnap megint visszajött.
– Mégis, mégis… van még egy másik tervem is. Oda ajándékozom neki az Árpád fiamat apródnak. No, ugye dicső dolog? A herceg is el lesz ragadtatva, a fiúról is gondoskodva lesz… Teringette, még lord lehet belőle valaha…
El is ment a herceghez, de ott visszautasították. Persze ez se ejtette kétségbe. Meg tudta ő ebben is találni a vigasztalót.
– Szinte szeretem – dörmögé –, hogy nem vállalta el a gyereket, mert ki tudja, hátha valahol elkártyázta volna útközben?
Ilyen a jó öreg Raksányi. A vagyonát, mindenét elvitték a jóltevői, most nyomorog, szenved… de ez csak pillanatnyi dolog, ez semmi… minden megváltozik, aztán különben is olyan jó az egész világ, úgyszólván az ölében hordja, s mindent kedvére tesz neki. Hogyne volna boldog szegény?
Ami kevés keserűsége van: az csak a haza, a boldogtalan haza sorsa!
Hanem iszen majd kigondol ő valamit erre nézve is, mihelyt legalább az első pörét megnyeri, hogy egy kicsit mozoghat.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
