EGY KORONÁS TÁBLABÍRÓ • 1885 (37. kötet) | Mikszáth összes műve

EGY KORONÁS TÁBLABÍRÓ •
1885
(37. kötet)

Nem rég ideje annak, hogy a szegény Gyuri bácsi meghalt, és kivitték szép csöndesen a Kerepesi temetőbe.

A családi címerek, egy griffmadár karddal a csőrében, ott röpködtek a koporsója mellett, a partecédulán bőven ki voltak írva a predikátumai, előkelő bírói hivatala és mindennemű más címei.

– Bizony sokra vitte – mondák a koporsója után ballagó szegényebb rokonok, akik feljöttek a vidékről a protektort siratni benne.

– Igazi nagy úr lett! Hogy az ilyen embernek is el kell mennie, akit ennyi világi tisztesség ért.

(Mert a Tudományos Akadémiának is tagja volt Gyuri bácsi.)

Hanem a legnagyobb tisztességet, ami őt érte, csak igen kevesen tudtuk.

Azt ti., hogy Gyuri bácsi egykor koronát viselt.

Mégpedig nem valami romantikus mesebeli koronát, aminő a Benyovszky Móricé vagy az afrikai Magyaré lehetett, hanem a legkomolyabb korona volt a fején: a Szt. István koronája.

Úgy, úgy! Ez színvalóság!

Önök hitetlenül rázzák a fejüket:

Hogy miért nem tud hát erről a történelem?

Hanem éppen azért nevezetes dolog, mert a történelem nem tud róla; amit a történelem tud, az már nem nevezetes.

Hiszen ha elbeszélem, hát megtudhatja, ha akarja.

Minthogy azonban én csak annak hiszek, amit látok, ennélfogva a Gyuri bácsi saját előadását fogom használni. Az ő lelke rajta, ha valami turpisság sülne ki. Ő ugyis könnyebben elviselheti azt most már, mint én.

»Hát, öcsém, úgy volt az, de bizalmasan mondom el a dolgot, mert nem újságba való az, hogy mi vittük a koronát Orsovára 1849-ben. Énrám volt bízva fejvesztés terhe alatt. Vigyáztam is rá, mint a két látó szememre. Egy vasládába volt becsomagolva a szekéren, s az három kemény lakattal lezárva. Egész Ceglédig rajta ültem a vasládán, s valahányszor zökkent a szekér, mindég megremegett a szívem, hogy a vasláda kiszalad alólam. Azalatt az egy nap alatt őszültem meg, öcsém.

Ceglédre érve roppant sötétség lett, a záporeső is zuhogni kezdett, az utak meg éppen nem voltak kellő biztonságban.

– Itt meghálunk – mondám a kocsisnak, s betértünk a vendéglői állás alá.

Bent a vendéglőben ismerősökre akadtam, jólelkű, hazafias úriemberekre.

– Hova mégy, Gyuri? – kérdezék.

– Egy kis dolgom van arrafelé – mondám Kecskemét tájékára mutatva.

– Mi az ördögöt viszel abban a vasládában?

– Pörös aktákat.

– Itt hálsz meg?

– Itt.

– Brávó. Mi is itt hálunk. Legalább átkártyázzuk az éjszakát.

– De én itt a kocsin maradok.

– Hisz megvesz a hideg.

– Jó bundám van.

– Megbolondultál? Mikor olyan pompás lenne ott bent a meleg, barátságos kályhánál.

– Hagyjatok nekem békét, én itt hálok a szekeren.

– Hm, akkor hát nem is pörös aktákat viszel te abban a ládácskában?

– Hát mit? – kérdém ijedten elsápadva.

– Elárultad magadat a megdöbbenéseddel. Nem szép tőled, hogy titkolózol előttünk.

– Hát megmondom nektek őszintén, de esküdjetek, hogy egy szót sem szóltok senkinek.

Becsületszavukat adták, de különben is előkelő tisztek lévén, nem kellett tőlük tartanom.

– Én a koronát viszem, barátim.

– A szt. koronát?

– Azt.

Mély áhítattal nézték a vasládát, azután így szólt az egyik:

– Nagy dolog, de nem látom át, miért ne hozhatnád be?

– Nem lehet a ládát, az nagy feltűnést okozna.

– Hát akkor vedd ki belőle a koronát, és azt hozd be a köpenyeg alatt a különszobába. Senki sem látja.

Úgy is lett, bevittem a koronát a köpönyegem alatt s letettem egy alacsony almáriumra, betakarván azt a levetett köpönyegemmel.

Leültünk kártyázni, de a nyugtalanság miatt nem lehetett, mert valahányszor lépteket hallottam, vagy az ajtó ha nyílott, mindég összerezzentem: hátha beugrik valaki, és hirtelen elkapja.

Társaim észrevették nyugtalanságomat.

– Ugyan, ne okoskodj. Hiszen hárman vagyunk. S itt vannak a kardjaink is.

– Igen, de úgy el találunk felejtkezni a játék hevében, egyszer csak azon vesszük észre, hogy már elszalad vele valaki.

– Akkor hát tedd a fejedre.

– De nincs ám megbélelve.

– Nem tesz az semmit.

– De nehéz nagyon.

– Legalább nyugodt leszel.

– Az igaz, de ha valamikor királyunk lesz, és kitudódik, hogy a fejemre mertem tenni, lenyakaztatnak.

– Attól ne félj, mert mire ide kerülne a sor, akkorra már nem lesz fejed, azt már azért üttetik le, mert egyáltalján elvitted a koronát.

– Az igaz! Hát akkor, isten neki, fölteszem, ámbátor szentségtelenség.

– Csak ebben az egy esetben nem, amikor ez éppen a korona biztonsága érdekében történik.

– Terringette! Nem is áll rosszul a fejeden. Ki oszt?

…Így viseltem én, kedves öcsém, hat óra hosszat koronát a fejemen. De a világért sem kérnék többet ebből a mulatságból«.

Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir