JOHANKA NÉNI, FRANCKA NÉNI ÉS KERESZTAPÁM • 1884 (35. kötet)
JOHANKA NÉNI, FRANCKA NÉNI ÉS KERESZTAPÁM •
1884
(35. kötet)
1884
(35. kötet)
Oh nem, sohasem feledkezem meg anyám barátnőiről, a jó öreg kisasszonyokról, kik nekem annyi örömet okoztak. Mert valahányszor ők jöttek, anyám mindég csokoládét főzetett olyankor uzsonnára.
A vézna Francka néni szigorúbb volt, minden alkalomkor elkérte az írásomat és lekorholt. »Micsoda macskakaparás ez még mindig! Egyetlen becsületes betűt se látok.«
A kövér Johanka néni azonban legott védelmemre kelt.
– Ugyan, ne zsörtölődj, Francka! Ne keserítsd a fiút. Látod, hogy elszomorodott szegényke! Még bizony elöli magát. Hadd igya meg előbb legalább a csokoládéját nyugodtan. Nem ő az oka, hogy olyan rossz betűket ír. Hát hol látott volna még ő tisztességesebb betűket? Hiszen ki sem volt a faluból. Olyan betűket ír, aminőket a tanítója, Tusnay András, mutat neki. Annak pedig reszket a betűvezetésnél a keze a sok italtól.
De még a néniknél is kegyeletesebben gondolok a bátyjukra, az öreg tiszttartóra, ki még elevenen látta fiú korában Bécsben I. Napóleont.
Katonás magatartású, szálas ember volt. Nemes, hosszúkás arcáról, hatalmas magatartásából, okos kék szemeiből a bolond is kiolvashatta, hogy okvetlenül látnia kellett I. Napóleont, akiről a palóc-parasztok azt mesélgették házaik előtt a padokon, hogy még él, hogy egy olyan lúdtojást fogtak ki a tengerből, melyben a sárgája helyett piciny levélke volt a Napóleon írásával (Beh nagyon szeretném a betűit látni), hogy azt mondja: »Élek még, visszajövök rövid időn, s a világ minden királyát vasba veretem«. (Jaj, bárcsak a mi falunkon vinnék majd keresztül azokat a vasra vert királyokat!)
A tiszttartó ott üldögélt délutánonkint a mi ambitusunkon, s egyre biztatgatta az anyámat:
– Embert formálok a gyerekből komámasszony, mihelyt az én fiaim végeznek!
Két derék fia volt, mérnökséget tanult az egyik Budán, a másik orvosnak készült Pesten. Az orvos volt az idősebbik, annak kellett előbb végeznie, de a sors úgy akarta, a másik végzett előbb: meghalt.
Nem maradt utána más, csak egy seb az öreg szívében, meg egy láda mérnöki könyv: algebrák, logaritmusok, mennyiségtanok, vízépítészeti stúdiumok.
A könyveket egy szép napon öblös háti kosárban átszállították hozzánk. Édesanyám már messziről boldogan mosolygott a kosár elé. (Alighanem cseresznye van benne!) Kis vártatva behítt a szobába, s ünnepélyesen mondá:
– Eredj, csókolj kezet a bácsinak. Te most nagy örömhöz jutottál, édes fiam! (Most nem kételkedtem, hogy csakugyan cseresznye az a kosárban!) Sokat töprengtem, milyen pályára adjalak. Szerettem volna, ha szolgabíró lehetnél egykor itthon a faluban, hogy mindig velem lakhatnál, hajlamod is arra van, de mivel most ezek a könyvek már megvannak, és semmi hasznukat sem lehet venni, hát megtanácskoztuk a komával, hogy inzsellér leszel.
És úgy is volt vagy két esztendeig. Annyiszor elmondták, végre magam is beletörődtem.
Hanem rá két évre meghalt a szegény keresztapám orvosnövendék fia is, s minthogy az ő könyveit is hazahozták, beállt a konfliktus, hogy mi legyek most? Hátha mégis jobb az orvosi pálya? Anyám hol ezt akarta, hol azt. »Boldog gyermek – mondá a keresztapám –, aki így válogathat!«
Sok eszmecsere után végre arra dőlt el, hogy legjobb lesz, tanuljam meg mind a két mesterséget.
Minélfogva én aztán nem tanultam meg egyiket sem.
Csakhogy az öreg már arról nem tud semmit sem, mert ő egész haláláig bízott bennem, s egyre sarkantyúzott:
– Csak te tanulj ki becsülettel. Gazdag emberré teszlek a holtom után.
S valóban, mikor a hagyatékát leltározták, egy ilyen feliratú levél volt közte: »Adassék az én keresztfiamnak, mikor huszonnégy éves leszen«.
Nehéz volt várni a meggazdagodást, s mindjárt néhány évre elkértem a levelet Johanka nénitől.
Ez állt benne kusza, öreges betűivel:
»Neked hagyom, kedves doktor keresztfiam, a legféltettebb titkomat, melynek kedvéért fiamat is e pályán neveltettem. Ím tudd meg a sorvasztó száraz betegséget mivel lehet gyógyítani. Minden beteged kilábol. Végy egy mozsárba csontokat a kecsege hal bordáiból, azokat finom lisztté törd, sűrű szitán rostáld meg, s az így nyert port szívasd fel félóránkint a mellbetegekkel. Nagy gazdagság, sok pénz száll reád ezen titokkal. Élvezd békességben, örömben.«
…Köszönöm alássan, kedves jó keresztapám.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
