VII. FEJEZET
(Némely szükséges, de unalmas dolgok.)
Miután bemutattuk az olvasónak Bornemisza István uramat, érintsük röviden azon kört is, melyben mozgott.
Családja nem volt; feleségét már évekkel ezelőtt temette el Szupik Ferenc plébános úr, akinek »nagy hálával« tartozik ezért, mint humorosan emlegetni szokta.
Legkedvesebb barátja: Majornoky halála után, mint két hátramaradt árvájának gyámja, Majornokra ment lakni, s a maga birtokát bérbe adta. Teljesen pótolni akarta az atyát, s a két kis leány, guvernantot hozatván számukra, a szeme előtt nevelkedett naggyá, széppé, okossá.
Borcsa azonban mégis sokkal szebb és sokkal okosabb lett Marinál. Az öreg büszke is volt rá véghetetlenül, s üres óráiban azon szeretett merengeni, vajon van-e a világon olyan jóravaló ember, aki az ő Borcsáját megérdemelné.
S ha összevissza hányta is elméjében a földkerekség minden zig-zugát, bizony csak egyetlenegy olyan talpig derék embert bírt találni, akire a Borcsát nem volna isten ellen való vétek rábízni, s az az egy nem volt senki más, mint éppen néhai barátja: Majornoky, a Borcsa apja, aki meghalt.
– Hej, hogy most már nem teremnek olyan tökéletes emberek!
Majornok igen unalmas kis falu volt, egészen az isten háta mögött elrejtve a nemes vármegye egyik legigénytelenebb szögletében. A megyei vicemérnök, akivel a méltóságos főispán úr mappát készíttetett a vármegye ábrázatáról, tán ki is hagyta volna Majornokot, ha hogy minden szégyenítő volta mellett két kimagasló tulajdonsága nincs; az t. i.: hogy a világhírű Bornemisza István akkor van otthon, mikor Majornokon van, s az: hogy a megye leggazdagabb földesura, gr. Teléry László őméltósága szintén ott lakik.
Ami a falu szégyenítő voltát illeti, azt sem hallgathatom el.
A tekintetes megyei karok és rendek száznyolcvan rhénusi forintot ígértek a szomszéd Hont vármegyének, ha megengedi, hogy Majornok oda kebeleztessék be.
Hont megye nem fogadta el az ajánlatot; még száznyolcvan forint ráadással sem kellett neki Majornok. Majd bizony, hogy őt érje mindaz a csúfság, amely Majornok után háramlik a nemes municipiumra.
Mert hát a majornoki ember híres arról, hogy minden bolondság és ostobaság őrajta esik meg.
A majornoki palóc kiáltott rá a budapesti szivarozó emberre: »Hó! hallja az úr, belekapott a tűz a pipaszárba!«
A majornoki magisztrátus követte el azt a hallatlan esetet is, miszerint elhatározván, hogy a falu fölött nyomtalanul elvonult nagy kolera emlékét megörökítteti maradandólag, kihozatta egy szép decemberi napon a városi vésnököt, s miután jól meghányva-vetve a dolgokat, kitűnt, hogy a költség márványemlékre nem futja, gazdálkodási szempontból a falu közepén levő befagyott pocsolya jegére vésette föl, az utódok emlékezetének ébresztgetésére a Szurdok Nep. János rektor uram által készített örökbecsű versezetet:
Majornokon a kolera böcsülettel odább ment.
Senkit nem ölt meg őkeme.
Dicsertössék az Úr neve.
…De még ez mind semmi azon esetlenséghez képest, hogy midőn egyszer elvitte hídjukat a Sebes-Csoltó, nem lefelé a vízmentében, hanem fölfelé keresték azt a jámbor atyafiak csáklyákkal, fejszékkel.
Ővelük történt az is, hogy Nyitra megyében utazgatván tizenketten, midőn egy pohánka-kásával bevetett majorsághoz értek, azt hitték: a márványtenger, s beugráltak és megúszták. A túlsó parton összeolvasván egymást, kitűnt, hogy csak tizenegyen vannak. Az egyik majornoki ember be is fúlt a hajdina-kásába.
Ebbe a gyalázatos faluba vezetem olvasómat. Itt fog lefolyni azon rejtélyes, bámulatos dráma, melynek híre ment akkoriban messze földön s még a külső országi prókátorok és jogtudósok is úgy emlegették, mint ritka, sajátságos esetet.