XVII. FEJEZET (A diadalmas orr.)
XVII. FEJEZET
(A diadalmas orr.)
(A diadalmas orr.)
Az öreg Bornemisza belépett. Körülbelül semmit sem változott 1847 óta, amely időből bemutattuk ez elbeszélés elején; haja már úgysem fehéredhetett meg jobban, hacsak vissza nem feketedik; tagjai pedig nem vesztették még el ruganyosságukat. Fürgén ugrott be a szobába, mint egy evet, s az eléje siető leányokat megölelvén, az öreg Kamutival melegen szorított kezet, aztán derekasan megrázta a Kléner úrét is, és igen örült, hogy őt vendégül üdvözölheti.
– Egy szomorú eset hozott a Teléry kastélyba, amit már bizonyosan önök is tudnak.
A két leány kíváncsisággal teljes pillantást lövellt Kléner úr felé, ki bizonyosan nyomban el is mondja a gyilkosságot, ha Bornemisza István uram észrevétlenül nem csiptet egyet a szemeivel, figyelmeztetve őt a titoktartásra, mintegy magyarázva neki egyetlen szemhunyorítással, hogy ő maga mindent tud, de a lányokat jó lesz megkímélni.
– Egy szomorú eset hozott, igenis… eltört a szekerem tengelye útközben, s míg a kovács összecsinálja, itt kell vesztegelnem… Meg nem állhattam, hogy ezen időt és alkalmat föl ne használjam önt és becses családját meglátogatni.
– Nagyon örülünk, spectabilis.
– Különösen pedig Biri nagysámat kívántam ezúttal felkeresni, annyival inkább, mert üzenetet hozok neki.
– Ah! – kiáltott föl Boriska élénken. Bizonyosan valamelyik barátnémtól.
– Igen is, meg nem is – felelte Kléner úr titokszerű mosolygással. – Majd meg fogja látni.
– Már is kíváncsivá tett.
Kléner úr úgy tett, mintha kötekedni akarna Boriskával, s mennyre-földre elkezdett esküdözni, hogy ő azt csak négyszemközt mondhatja el, mert az olyan nagyon nagy titok.
Boriska csodálkozva mereszté szép szemeit az idegenre s kérdőleg fordult Mari felé.
Bornemisza bácsi észrevette a lányka habozását, melyet nyilván az illendő és nem illendő fölötti fogalmak mérlegelése idéz elő, s azzal akarta végét vetni a Boriska könnyen udvariatlanságnak látszható határozatlanságának, hogy ujjaival a szomszéd szoba ajtajára mutatott.
Kléner úr fölkelt és udvariasan karját nyújtá, hogy a megrezzent leányt odavezesse.
– Nem, nem… a mellékszobában egy, egy… valaki van.
– Ki van a mellékszobában? – kérdé az öreg Bornemisza.
– Egy szegény beteg ember – hebegé Borcsa elpirulva.
– Csak nem valami muszka emisszárius, hogy olyan nagyon titkolóztok vele?
– Nem; hanem… – ellenveté Mari.
– Hanem?
– Rosszabb a muszka emisszáriusnál is, mert Pista bácsi nem szívelheti. Márpedig a szegény Boriska…
– Oh te! Oh te! – kiáltott föl Boriska sírva fakadva, és szégyenülten futott a kertbe a virágokhoz. Azokhoz a virágokhoz, akik megértik, de nem beszélik el a kedves titkot.
Az öreg Bornemisza türelmetlenül és bosszús arccal sürgeté Marit.
– Megmondod-e már egyszer, édes leányom, hogy ki van itt.
– Ejnye no, édes bácsi… Hát a Teléry Miska van itt. Idejött tegnap s beteg lett. Csak nem dobhattuk ki az utcára.
Az öreg Bornemisza ajkába harapott, arcrángatódzása mutatta a mély fölindulást, melyet e hír okozott, de leszorított ajka egyetlen szóval sem árulta azt el.
A vasfejű öreg már útközben mindent meghallott s gyanította, hogy Teléry Miska áll a vád alatt.
Maga Kléner úr pedig egész hidegen húzta ki a szelencét, szippantott és mutatóujjával orrát mindkét oldalról gyöngéden megveregette, mintha mondaná: »te hoztál engem ide, tied az érdem, a dicsőség és jutalom«.
Legelső dolga volt Boriska után látni.
Az ott ült a lugasban, kezeibe temetett arccal. A kezek még nedvesek a könnyektől, és az arc alattuk már mosolyog. Az elárult titok feletti fájó érzés csöndes megelégedéssé változott. Most már legalább keresztülesett ezen is. Oh, szinte jó, hogy kiböffentette az a Mari; Pista bácsi, ha fogja is ellenezni egy kicsit, amilyen jó ember, végre is megnyugszik mindenben.
Ha valami nyugtalanítá Borcsát, az a Teléry viselete volt, ki feltűnő mogorva, levert kedélyű. De a szerető leány tudott annak találni ezer okot. Valami kellemetlenség érte, pénzzavarban van, vagy tán… Eh! hiszen nem lehet mindig jókedvű.
Kléner úr éppen akkor ért Boriska közelébe, midőn ezek a fontos dolgok foglalkoztatták elméjét, miért is észre sem vette elmerülésében, hogy az idegen úr előtte áll.
– Bocsánat, édes kisasszony, – mondá ez érdemes férfiú, mellette foglalván helyet a gyeppamlagon, – de okvetlenül szükséges kegyedhez néhány kérdést intéznem.
Boriskának eszébe jutott a »madám« tanítása a nevelőintézetből: »mindenekfelett legyetek udvariasak, gyermekeim, a fehérhajszálú férfiak iránt, még ha nem jól esik is« – és azt felelte Kléner úrnak:
– Rendelkezzék velem!
– Engedjen előbb még egy megjegyzést.
Kléner úr ünnepélyesen szívére tette kezét.
– Esküszöm, hogy nem kíváncsiság ösztönöz kérdéseimre, bármily különösek legyenek is azok. Egy emberélet függ szavaitól, kisasszony. Legyen szíves tehát meghódolni e tekintetnek s őszintén felelni mindenre.
Borcsa megrettenve nézett az idegenre: tréfál-e, vagy igazat mond?
– Istenem, – rebegé – mit akarnak tőlem?
– Egy kis őszinte fölvilágosítást.
– Őszinte leszek, uram.
– Hüm! Lássuk, az lesz-e valóban? Mondja meg például, szereti-e Teléry Mihályt?
Boriska méltóságos haraggal pattant föl ülőhelyéről, keble sebesen dobogott, melle zihált.
– Ki adta önnek e jogot?
– Szomorú tisztem, kisasszony. Teléry veszélyben forog.
– Ah! – szólt fölrettenve fájdalmas hangon – mindjárt éreztem. Igen, uram, – tette hozzá a fölindulás pátoszával – én szeretem őt teljes szívemből. De kicsoda ön?
– Mindenesetre barátja.
– Ah uram, ha ön barátom, kérem, ne hagyjon sokáig kétségben. Milyen veszélyben forog ő?
– Lehet, semminőben. Feleleteitől függ…
– Akkor kérdezzen!
– Mióta szereti őt?
– Magam sem tudom. Van-e a szerelemnek kezdete? Talán egy hó, talán egy félév, talán több…
– Teléry nem volt valakire féltékeny?
– Senkit sem szerettem kívüle.
– De kegyedet kívüle is szerették többen. Bizonyára, bizonyára…
– Nem tudom.
– Vigyázzon, kisasszony, ön nem őszinte. Ezzel mindent elront.
Kléner úr most ahhoz a ponthoz jutott, hogy a legnagyobb tételt tegye fel egy kockára.
– Önt Teléry gróf is szerette, sőt levelet is írt kegyedhez.
– Ez igaz. Teléry gróf írt hozzám egy udvarias levelet.
– Hah! – tombolt a Kléner úr lelke örömreszketve… Milyen orr! Milyen orr ez az enyim!
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
