TIZENNEGYEDIK FEJEZET A HELYZET BONYOLÓDIK | Mikszáth összes műve

TIZENNEGYEDIK FEJEZET
A HELYZET BONYOLÓDIK

Egy ideig összevissza kóborolt a nagy épülettömegben, melyhez minden Dőry hozzáépíttetett valamit, mindenik a maga ízlése szerint, ki román stílusban, ki barokkban, vagy csak úgy, ahogy a falusi kőművesek esze vetett;

némely lakatlan része már besüppedt, összerepedezett, baglyok, denevérek tanyáztak benne, szóval, a vén kastély úgy volt ott a dombon, mint egy összekuporodott, mindenféle manókkal, toldalékokkal megtámogatott vén matróna, aki a susogó lombok, madárcsicsergés és méhzöngés közt a fiatalságról álmodik. *

Amit álmodozott, be is teljesült rajta, mert mint a szerző a regény megjelenésekor egyik jegyzetben elárulta, Olaszröszke alatt Bodrogolaszi rejlik: ugyanaz a kastély, melyet most egy másik világhírű házasság tesz érdekessé. A kiadó.

Bernáth végigjárta az ismerős lakosztályt, kinyitogatott egy csomó szobát, de nem talált egy lelket sem, csak a csimpánz nyöszörgött egy pokrócon fekve a volt társalkodóné szobájában, a hátulsó bal lapockája be volt pólyázva. Saját szerelmén tanul a majom is: ez se visz ám többé virágot senkinek.

– Hej, ki van itt? – ordítozta Bernáth szerteszét, de egy lélek sem felelt sehonnan.

Csak talán nem nyelte el a föld ezt az egész háznépet?

Egyszerre úgy rémlett neki, mintha a saját nevét hallaná kiáltani: Zsiga, Zsiga, gyere elő! Szakasztott a Buttler hangja. Tompán, a föld alól hangzott. Meglehet különben, hogy hallucináció.

De ha az ő hangja, akkor a földszintről jön, ahol pedig nemigen lakott a család, mert a földszint félig a földbe volt építve, és valaha börtönökül szolgált, mikor még az első építtető, egy Krucsay, jus gladiit is gyakorolt (egyszer a saját szép feleségét fejeztette le, éppen azon a helyen, ahol most a melegágyak vannak.)

A falak nyirkosak voltak, és még cselédek se lakták az alsó helyiségeket. Bernáthnak mégis eszébe jutott, hogy Dőry említette múltkor, mennyire nem szereti a bunda- meg a ködmönszagot, amellyel a perlekedő felek az egész lakosztályt elárasztják, minélfogva áttette a kancelláriáját a földszintre.

Futott tehát a földszintre, de ott is időbe került, míg a sok sikátor, zigzug között rátalált a szolgabírói irodába vezető folyosóra. Nem volt semmi jelző táblácska, ami kalauzolta volna, hanem a folyosó ívezete előtt ott állott balról a deres, jobbról a kaloda. Hát bizonyosan itt kell lenni a kancelláriának.

A folyosón már sötét volt, de Bernáth mit se törődött vele, ment tapogatózva a fal mellett, míg egyszer egy hang szólalt meg:

– Ki az?

Bernáth odább ment a hang felé, anélkül hogy felelt volna.

– Szólj, mert lövök – hallatszott ismét az előbbi hang.

– Bernáth Zsigmond vagyok, vendég itt a háznál – felelte Bernáth.

– Menjen vissza az úrfi, itt most semmi keresete!

De a mi diákunk bátran előrehatolt, míg csak el nem jutott a két fegyveres pandúrhoz.

– Hol van Buttler gróf? – kérdezte parancsolón.

– Hagyja csak őt, majd megláthatja később, most még dolga van.

– Akarom tudni, mi dolga van? Itt valami gazság történik. Mit csinálnak vele?

– Semmi rosszat, ifjú úr, bár csak én lennék a helyében. Szívesen lennék két esztendeig juhászkutya egy ilyen éjszakáért.

Bántó, utálatos röhej kísérte e szavakat.

– Eresszenek! Be akarok menni.

– Abból ugyan semmi sem lesz úrfi, ne is tessék házsártoskodni.

– Micsoda jogon merik megakadályozni?

– Azon a jogon, hogy aki nincs valamely esküvőre meghíva, annak odakünn sokkal tágasabb.

Esküvő? Ez a szó mindent megfejtett. Most már tudta, miért jött a pap, miért csukták el a kaput, hogy idegen vendég meg ne lephesse a gazdát, miért távolított el minden fölösleges cselédet, csak a beavatott cinkosokat hagyva meg a háznál. Hiszen olyan világos, mint a nap. A gazdag nábobot meg akarták fogni mindenáron. Hét uradalom ura nagy csalétek. De hogy ez előbb nem jutott eszébe? Mikor száz jel mutatta. Kedve volna odaverni fejét ahhoz a nyirkos falhoz, míg csak szét nem loccsan. Egymást egészítette ki a sok feltűnő jelenség. – Most már minden kidomborodott, minden részlet beillett az óriási csíny rovátkáiba. Természetes, hogy most erőszakkal esketteti a pap odabent, de ez még nem lesz elég. Este majd föltolják emelőkészülékkel a menyasszonyához. Tanúk majd benyitnak, bevilágítanak a menyasszony szobájába, és tanúskodnak, hogy a vőlegény ott töltötte az éjszakát… Ó, istenem, istenem, hát csakugyan te kormányozol-e itt, vagy csak hagyod löketni ide-oda az embereket, engedve a sorsukban turkáltatni, mint a hanyag gazda a szalmájában?

Felforrt a vére, és dühösen taszította meg az egyik pandúrt.

– Bemegyek, ha az ég a pokollal szakad is össze. Félre, kutyák!

– Egy szót se, mert mindjárt elbánunk az úrral.

Az egyik pandúr, Kázsmári, átnyalábolta derekánál fogva, fölemelte a levegőbe, mint egy macskát, aztán letette a földre, ahogy letesz az ember egy fazekat vagy kancsót, amiből ivott, még gúnyolódott is hozzá az akasztófáravaló.

– Hopsza bögre, nem törsz el!

Három esztendeig szopta ez az anyját, szörnyű kemény keze volt, érezte Zsiga, s nyomban taktikát változtatott:

– Jó emberek nézzék az Istent, beláthatják, hogy be kell mennem. Hiszen maguk a vármegye alkalmazottjai, katonaféle emberek, maguknak is van pajtásuk, aki életbe-halálba segítene magukon és maguk rajta. Hiszen magyarok. Hát nekem ez az egyetlen jó cimborám került most a vesztőhelynél rosszabb helyre. Ne akadályozzák meg, hogy bemehessek, és hogy ne engedjem megtörténni, ami ott folyik. A szíveikhez szólok, kedves barátaim. Nem arról az oldalról kell nézni az esetet, amelyről maguk látják. Hanem azt kell venni, hogy az én barátomat egy szép leányka szereti a mi falunkban, s ő is azt – annak a leánykának a szíve fog meghasadni. Hiszen maguk is szeretnek vagy szerettek már valakit az életükben, tudom, hogy jók, és ha agyon tudnak lőni egy zsiványt, de egy fülemilét meg nem ölnének szándékosan, hogy annak a kis szíve megszűnjön dobogni, és abban maguk is részesek legyenek. Eresszenek be, jó emberek, úgy, mintha én kerekedtem volna felül a dulakodásban, és nem bírtak volna velem, hogy semmi szemrehányás ne érhesse, és isten meghálálja azt maguknak, sőt, én sem akarom egész ingyen.

A zsebébe nyúlt, és abból a hat fényes húszasból, amelyeken a Szűz Mária áll királyi palástban a kis magzatjával, miket a nagyasszony ma reggel elváláskor a zsebébe csúsztatott, kivett kettőt-kettőt, s a pandúroknak nyújtotta.

Gúnyos nevetéssel tolták vissza:

– Felszaladt a mincér * – humorizált Jeszenka –, még az imént egy-egy falut akasztott rá körtének a fiatal gróf, most már két húszassal akarja az ifjú úr lenyomni.

Akkoriban a súlyemelőt hívták így. M. K.

– Meg is adta volna, ha mondta.

– Ránk férne, ifjú uram, mert régen vagyunk szegények. Az ember szeretné megpróbálni a másik sort is, hanem hát az a baj…

– Mi?

– Hogy mikor ilyenkor a tenyerünk kezdene viszketni, hát mindjárt viszket a nyakunk is. Nem tehetünk mi semmit az úr ellen, azért csak menjen az úrfi isten hírével, és hagyjon nekünk békét. Ami nem lehet, nem lehet.

Bernáth maga is belátta, hogy semmire se megy, és csak annyi barátságot kért már a pandúroktól, azért a négy húszasért, hogy engedjék benézni a kulcslyukon. Ami némi külön tanácskozás után neki meg is engedtetett, de csak úgy, hogy ezalatt az egyik kezét az egyik pandúr fogja, a másik kezét a másik pandúr, ám legeltesse meg a szemét, ha neki tetszik, ez úgyse árthat a dolog fundamentumának.

Zsiga benézett, és fogait csikorgatta dühében, mint egy vadkan. Éppen akkor kötözte össze a baronesz meg a János kezeit a pap a stólával, mialatt az öreg Dőry tartotta Jánost lefogva.

– Rettenetes! – kiáltá. – Ó, hogy nincs most hatalom a kezemben, hogy összemorzsolnálak mindnyájatokat.

– Jobb bizony, hogy nem morzsol, ifjú uram, hanem örül, hogy szabadon van. Nagy hiba is volt, hogy a méltóságos úr így hagyta. Ha mi nem lennénk itt, még zavart csinálhatna.

A Zsiga füleit megütötte ez a mondás. Csakugyan lehetne még rosszabbul is, ha őt magát is becsukták volna valahova. Most legalább szabadon van még, esetleg tehet valami hasznot is. Kimehet, föllármázhatja a falut, vagy isten tudja, mi mindent csinálhat, csak egyszer künn legyen.

S ettől a vágytól ösztökélve, szó nélkül indult vissza a sötét lépcsőn, mire kiért, már odakünn is beesteledett, messze a falu tornyában megszólalt búsan az esti harang, apró csillagok gyulladoztak az égen és a falusi viskók ablakaiban.

Futott egyenest a kapu felé. Sajnos, a kapu be volt zárva, úgy az ajtaja is, hiába feszegette, hiába verte öklével. A megmászásra pedig gondolni sem lehetett, mert éles szögekkel volt ellátva a kőfal mindenütt. Talán a parkban talál valami rést. Lihegve futotta be a parkot, de a szöges kőfal sehol se eresztette ki.

A fölháborodás feszítette szívét és izgatta idegeit. Voltak percei, hogy ott akart maradni, és szembeszállni Dőryvel, birokra kelni vele, széthasítani a koponyáját, s kiszabadítani a barátját. De az okosság azt súgta neki, hogy ereje csak akkor lesz, ha kívül jut e falakon.

De hogyan szabaduljon ki innen? A kerítésnél egy helyen óriási hársfa volt, amelynek koronája majdnem összeborult a szomszéd kertnek kőrisfájával. Hátha a hársfáról fönt a magasban át lehetne ugrani a kőrisfára, a szomszéd portáról aztán kijuthatna a szabadba.

Hm, ez jó gondolat. Elég ügyes mászó volt, levetette csizmáit (mert akkoriban rövid szárú csizmát viseltek a nadrág alatt az urak is), összekötötte valami szalaggal, s nyakába kanyarítván őket, sietve kúszott föl a fára. Jó szerencse, mert még fönt se volt egészen, mikor fölhangzott Dőry parancsoló szava:

– Keressétek valahol, itt kell lennie. Ha a pokolban volna is, elő kell keríteni. A portáról semmi esetre se mehetett ki.

Bernáthnak hangosan dobogott a szíve, és nem mert megmoccanni se többé, félt, hogy a lombok mozgása, suhogása elárulná.

A léptek pedig egyre közelegtek, keresztül-kasul csörtettek a pandúrok a bokrok közt. Dőry ezalatt a kertészlakhoz közeledett, és úgy tetszik, Vidonka Józsit szólította meg.

– Hé, asztalos, nem láttál itt valahol egy fiatal urat?

– Semmit se láttam. De mégis láttam egy fekete macskát.

– Edd meg a fekete macskádat, te szamár.

Majd halkan kezdtek valamit beszélgetni. Bernáth feszülten figyelt, de egyetlen hangot se fogott fel, pedig az esti szél onnan fújt.

A pandúrok a kert nyugati végébe kanyarodtak, ahol a filagória volt meg a kuglizó. Zsiga most időt nyert, a veszedelem megnevelte ügyességét, úgy mászott, mint a mókus, míg végre elérte a kellő pontot, ahol a két fa legközelebb esett egymáshoz, megkapta annak egyik ágát, és egy merész lendítéssel áthajította magát a szomszéd fára. Hanem a szerencsétlen csizma éppen abban a röpülési pillanatban oldózott meg a nyakán, s az egyik a Dőry-kertbe pottyant, a másik ellenben tovább tartott ki a gazdája mellett, szerencsésen átesett az Izsépy fundusra.

Túlról hallotta a pandúr lassú megjegyzését.

Olyan éles volt most a hallása, mint a nyúlé.

– Pszt, valami reccsent, nem hallottad, Kázsmári?

– Semmi – felelte Kázsmári –, nyilván egy macska ugrott le ott a szögletben valamelyik fáról.

Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir