II.
II.
Ahogyan ezt a történelemszemléletet nem kis mértékben a politikai helyzet változása alakította egyre reálisabbá – jóllehet hordozóiban az aktivitásnak és a rezignáltságnak különböző mértékű keverékével –, politikailag úgy került egyre inkább előtérbe a külső minta jelentősége is, éspedig a második világháborút követő nemzetközi helyzet összefüggéseiből következően a társadalomépítés szovjet modelljének egyre erősödő hatása, és egyúttal az e mintához való viszony kérdése is. A „fordulat évének” időszakában (1948) a népi mozgalomnak azon képviselői, akik nem láttak lehetőséget legalább egy sajátos „népi szocializmus” megvalósítására és elhagyták az országot, kívül kerültek a hazai politika sodrán, s természetesen elestek attól a lehetőségtől is, hogy tevőlegesen avatkozzanak be a magyar társadalomépítés menetébe és kíséreljék meg érvényre juttatni társadalom- és történetfelfogásuk politikai következményeit. A kérdés azonban számunkra most az, hogyan alakult azok politikai tevékenysége, akik tevőleges részt vállaltak az új társadalom felépítésében, s különösen: hogyan és milyen tényezők formálták Erdei Ferenc tudósi és politikusi alkatát.
Ismeretes, hogy a magyar társadalom építése – kissé leegyszerűsítve–1957-ig sok tekintetben nem sajátosságainak megfelelően ment végbe, a külső mintának ismét jelentős, a magyar történelemben talán alig néhány esetben tapasztalt jelentős szerep jutott a társadalom alakításában.
A második világháború befejezésére kialakult történeti-politikai szituációból következett, hogy Magyarországon a társadalom régi struktúrájának széttörése külső erő hatására következett be, és ez a hatás a háború befejezése után is jelen volt. Ez akkor is igaz, ha a társadalmi struktúra válságának, sőt bizonyos fokú bomlásának jelei korábban is, különösképpen a háború folyamán már mutatkoztak, illetőleg, ha 1945-től kezdődően a hagyományos társadalmi-politikai rend belső, forradalmi jellegű felszámolásának tényezői is egyre nagyobb szerepet kaphattak. A belső forradalmi folyamat azonban rövid átmenet után és az adott szituációban szinte törvényszerűen – külső modellt követett az új társadalom felépítésében. Ez a modell – a szovjet modell – eredendően és lényeges vonásaiban a kelet-közép-európai társadalmakéhoz hasonló társadalmi-gazdasági elmaradottság körülményei között alakult ki ugyan, más vonásaiban azonban az oroszországi sajátosságokhoz kapcsolódott. Ezek a sajátosságok egyrészt a modellt létrehozó ország, ti. Oroszország nagyságában, gazdasági lehetőségeiben, kulturális viszonyaiban, közlekedési adottságaiban, nemzetiségi összetételében, politikai és közigazgatási hagyományaiban stb. a magyartól erősen különböző viszonyaiban mutatkoztak, másrészt az e viszonyokhoz többé-kevésbé kötődő politikai körülményekben, amelyek jelentős mértékben meghatározták a társadalomépítés kialakult koncepcióját. A modell, általános vonásait tekintve, tehát alkalmas lehetett a kelet-közép-európai társadalmak – köztük Magyarország – modernizációs folyamatának „meglökésére”, egyes vonásai azonban annyira kötődtek a sok tekintetben más oroszországi viszonyokhoz, hogy változtatás nélküli követése szükségképpen diszfunkcionális következményekkel is járt. A változtatás nélküli, azaz a szovjetunióbeli és a hazai adottságok, összefüggések összetevő értékelését elmulasztó, mechanikus jellegű átvétel a szituációból fakadó kötöttségeken túl részben az akkori hazai politikai vezetés beállítottságára, részben arra az ideológiára vezethető vissza, amely ennek a modellnek minden elemét a szocialista társadalmi-politikai rendszer alapvető sajátosságának fogta fel. Így azonosult pl. a szocialista iparfejlesztés az alapanyag- és nehézipar fejlesztésével, a harmincas évek szovjet parasztpolitikája a szocialista parasztpolitikával, a szovjet mezőgazdasági nagyüzemek struktúrája és szervezeti sajátosságai a szocialista mezőgazdaság szervezetével stb.
A külső minta mechanikus átvétele, a hazai adottságok meg nem felelő elemeinek érvényesítése is jelentősen nehezítette a politikailag egyébként sem könnyű viszonyokat, és ezzel részben és feleslegesen élezte a modernizáció folyamatában amúgy is elkerülhetetlen konfliktusokat, részben pedig egyébként elkerülhető konfliktusok forrásává vált. Ezen túl azonban olyan – ma már sok tekintetben irreverzíbilis – elemeket épített be a gazdaságba, társadalomba, politikai rendszerbe, amelyek annak idején sem voltak problémamentesek, ma pedig kimondottan nehezítik a modernizáció további menetét. Ezek egy része a változás szempontjából kedvezőtlen ideológiai elemként is bekerült és él a közgondolkodásban. (L. erre Kulcsár 1986, 437–56.) Mindezek a tényezők visszafogták, esetenként eltorzították a modernizáció folyamata szempontjából lényeges belső tényezőket, illetőleg hatásukat.
Márpedig a modernizáció távolról sem az egyszer már elért és statikusan felfogott fejlettségi szintet jelenti. Azaz nem csupán olyan gazdasági struktúrát és termelési szintet, amelyben az ipar vagy éppen a nehézipar aránya nagy; nem csupán olyan mezőgazdaságot, amely korszerű technikával dolgozva csökkenti az élőmunkát, nem csupán olyan településstruktúrát, amelyre az urbanizáció fokozódása jellemző; nem csupán az iskolai végzettség magasabb szintjét, az infrastruktúra fejlettségét, hatékony közigazgatást stb. Az eredményes modernizáció olyan gazdasági struktúrában mutatkozik meg, amely az adott ország feltételeire épülve képes a változó, külső körülményeknek megfelelően is átalakulva rugalmasan működni; olyan társadalmi struktúrát alakít ki, amely – minden összetevőjében – bázisa lehet a folyamat továbbhaladása számára; olyan politikai rendszert „igényel”, s ez a kelet-közép-európai régióban történetileg különösen fontos, amely képes a változások következményeképpen adaptálódni az új viszonyokhoz, s ezzel belső elemeiben is, valamint a környezettel kapcsolatos in- és output összefüggéseiben is átalakulni; röviden: a változások belső tényezőinek folyamatos működését, azaz a modernizáció önmozgását biztosító feltételek kialakulását.
Mindebből az következik, hogy a modernizációs folyamat akkor lehet igazán sikeres, ha a külső hatás lökőerejének elmúltával, sőt az esetleges kedvezőtlen külső körülmények ellenére is, maga a társadalom rendelkezik azokkal az alapokkal, amelyek a szükséges társadalmi-gazdasági változásokat biztosítják, amelyek folytán a modernizáció is „önmozgássá” válik. Ez azonban csak akkor következhet be, ha a társadalomépítésbe megfelelően beépülnek azok az „endogén” tényezők, amelyek a társadalom sajátosságait és ezek következményeit az esetleg átvett külső minta hazai realizálásában is képesek érvényesíteni, különben a modernizációs folyamat is eltorzulhat, következményeiben diszfunkcionálissá válhat, komoly, esetleg a politika eszközeivel nehezen feloldható konfliktusok, feszültségek keletkezhetnek. (Kulcsár 1986.)
A népi mozgalom (és e mozgalom ideológiáját egyszersmind megalapozó és tükröző szociológia) politikailag aktív maradt képviselőinek feladata lehetett volna az endogén erők érvényesülésének elősegítése, a magyar sajátosságok érvényre juttatása. Ismert, hogy ez nem történt meg, az adott szituációban a kelet-közép-európai régió különös sajátosságai egyaránt háttérbe szorították az általános európai és az egyedi magyar sajátosságokat. Az adott szituáció jelentősége hangsúlyos, mert aligha fogadható el az a leegyszerűsített szemlélet, miszerint az egyéni félelem, megalkuvás, karriervágy lett volna a kizárólagos forrása az említett feladat megvalósítása elmaradásának.
A kérdést könnyebb megfogalmazni, mint megválaszolni, különösen, ha tekintetbe vesszük a korszak történetének tulajdonképpeni feltáratlanságát. Néhány hipotézis megfogalmazására azonban Erdei Ferenc alakjával és tevékenységével kapcsolatban mégis vállalkozni kell.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
