ELŐSZÓ
ELŐSZÓ
Frank Ignácra emlékezve jogos büszkeséggel mondjuk, hogy az egykor tragikus körülmények között elhalt „törvénytudományi [MTA] levelező tag”, ill. jogprofesszor életművét oly maradandó hűséggel idéző Pauler Tivadar (1850), ill. Villányi Fürst László (1935) után a XX. század második felének jogtudománya több mint hálás kegyelettel adózott a méltán klasszikusaink közé sorolt gondolkodónak. Nemcsak a reprint kiadású műre (a Közigazság törvénye Magyarhonban) gondolunk (1988), amelyet szerencsésen az évforduló idejére tett közkinccsé könyvkiadásunk, hanem arra is, hogy korunk eszmetörténeti, ill. világnézet-formáló témakörként immár nemegyszer járta körül (l. Sarlós Márton, Nizsalovszky Endre, ill. Polay Elemér) az életművet, hogy abból máig ható társadalmi tapasztalatokra leljen.
A modern anyagi magánjogi (polgári jogi) tanítások mindmáig gyakori visszautalásai mellett persze ma már jobbadán a história kútfőit gazdagítja ez az életmű. Nem ritka mégis, hogy a birtoktan, a kötelmek, az elévülés és sok más institúciónk megértésében is eszközül szolgálhat a tudós Frank Ignác szellemi hagyatéka. Ma mégsem ezt a kiapadhatatlan forrást kell megidéznünk, hanem egy másik, nem kevésbé értékálló hagyatékot, amely az egész nemzetnek szólt – immár 143 évvel ezelőtt – az egyetlen tőmondatba foglalt testamentumával megszentelve. A Frank-biográfia közel teljessé válhatna ugyanis, ha végre ezt a páratlanul gazdag örökséget mi is egy újabb fiatal nemzedék közkincseként hagyhatnánk magunk után. In medias res engedtessék meg tehát, hogy e létező közkincsünknek a nemzeti történelem korabeli sorsfordulójához fűződő történéseire néhány gondolattal visszautaljunk.
A nemzeti függetlenség ügyével összefonódó, megkésett polgári forradalmunk (1848/49) után még a küzdelem vezető személyiségeinek a sorsát illetően is egy sor bizonytalansági tényező (homály) zavarja mindmáig közgondolkodásunkat. Még inkább így van ez a születő magyar nemzeti értelmiség nem egy nagyformátumú személyiségét illetően, melyre eklatáns példával szolgálhat a tudós Frank Ignác rövidre szabott életútja.
Az életrajzírók egyike szerint a nemzeti függetlenségi harc elbukása után még rövid időre ideiglenesen rektori megbízást kapott, a művelődéstörténet monográfusa szerint pedig Haynau bevonulása után a rektori megbízatásából is azonnal felmentették. A homályt csak részben oszlatja el az a néhány bizonyított adat, amely még 1849. július 27. és augusztus 20. közé esik. Így teljesen bizonyos pl., hogy Frank nem maradt helyén és tisztét nem gyakorolta már a július 27-én összehívott rektori tanács ülésén. Bizonyos továbbá, hogy augusztus 20-án a teljhatalmú polgári biztos közvetlen intézkedéseinek eredményeként a nyugállományból visszahívott Virozsil Antal vezette az ideiglenes egyetemi tanácsot.
Ha igaz viszont, hogy Schmerling már július végén magához rendelte Bécsbe, hogy a magyarországi jogügyek rendezésével megbízott tanácskozásokon részt vegyen, úgy továbbra is tisztázatlan, mi elől menekült Frank a császáriak bevonulása idején.
Hitelt érdemlő, újabb adat hiányában csak arra lehet következtetni, hogy a megviselt lelkiállapot időlegesen válságosra fordult. Ennek előzményeiről van tudomásunk már 1849 májusából is, midőn az ostrom hatása alatt félelmi komplexus ragadta hatalmába, és napokon át lakába zárkózva tartotta távol magát a külvilágtól. Mindebből arra következtethetünk, hogy a súlyos lelki válság július végén megismétlődött, és ez végül is elvezet nagy gondolkodónk összeroppanásához. Homály fedi azonban azt a körülményt, hogy miért nem tudta visszaadni Frank Ignác nyugalmát a bécsi igazságügyi szervek szolgálatában végzett munka. Két idevágó állásfoglalást is felidézett legutóbb a kegyeletes megemlékezés. Így Frankenburg Adolf bécsi visszaemlékezései szerint a magyar jog megszűnte és tanszékének elvesztése vitte Frankot az öngyilkosság felé. Persze csak részigazságot tartalmazhat ez a nézet, mert az egzisztenciaféltés soha nem volt jellemző a nagy gondolkodóra, és Bécsbe rendelésével a katedra elvesztése sem volt összekapcsolva, sőt mindez egyfajta – ha nem is őszinte – kiemelt fontosságát jelentette szakértelmének. A kortárs – de nem elfogulatlannak mondható – Virozsilt idézik mások, aki szerint az élet kilátástalansága, vagyis a levert függetlenségi harc után is zajló politikai-jogi változások okozták volna a lelki egyensúly összeroppanását. Ezzel a felfogással esik egybe az a gondolat, hogy a magyar birtokviszonyokra vonatkozó alapvető eszméi kerültek most már szembe a forradalom örökét végrehajtó bécsi igazságügyi szervek, közelebbről Schmerling törekvéseivel.
Villányi Fürst véleményét kell idézni végül, aki szerint megrendült lelkével nem tudta túlélni a magyar magánjog nemzeti irányának vélt pusztulását. E nézet hordozói a legutóbbi időkig Paulerre hivatkoznak, aki szerint bizalommal a bécsi szervek sem viseltettek iránta, ősiségi különvéleményét pedig nem fogadták el. Az eredeti feljegyzések Paulertől március 7-re és 13-ra estek, tehát feltehetően friss benyomások hatása alatt keletkeztek. Pauler azonban azt is mondja itt, hogy kémektől körülvéve, tehát ismét félelmi komplexus hatása alatt állt. Ebben az állapotban pedig – miként azt az orvostudomány is vallja – nem világnézeti vagy egzisztenciális tényezők alapjain születik a döntés. A magyar birtokviszonyok rendezését célzó elaborátumának kedvezőtlen fogadtatása az élet eldobására aligha adhat magyarázatot, hiszen az igazságügyi bizottság érdemi tárgyalásai is csak jóval Frank halála után (1850. jún. 8.) kezdődtek meg. A retorzióktól való félelem, ill. a haditörvényszék előtt zajló purifikációs eljárás a tanártársak felett sokkal inkább determináló tényezővé lehetett, amihez az Am Peterre csak késve érkező hírek is bőven hozzájárulhattak.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
