A NYELVHASONLÍTÓ
A NYELVHASONLÍTÓ
„Sic jungemus Orientem Occidenti, et Meridiem Septentrioni” –
„Így kötjük össze Keletet Nyugattal, és Délt Észak-kal”
(Gyarmathi leveléből, melyet a Stockholmi Tudós Társaságnak írt 1796. július 15-én)
„Így kötjük össze Keletet Nyugattal, és Délt Észak-kal”
(Gyarmathi leveléből, melyet a Stockholmi Tudós Társaságnak írt 1796. július 15-én)
A nyelvhasonlítás sohasem volt öncélú (miként sokan gondolják), legkevésbé a XVIII. században. És sohasem volt olyan közfigyelmet felkeltő sem, mint éppen a XVIII. században.
A XVII. és a XVIII. század fordulójától kezdve egészen a század végéig, de olykor még azon túl is, elvont eszmék köreit járó filozófusok és hatalmas uralkodók, évszázados hatású hivatásos tudósok és a legkülönbözőbb alkalom szülte egyszeri alkotók vállvetve szorgoskodnak, hogy fényt derítsenek a népek és a nyelvek eredetére. E század, a XVIII. század az, mely e kérdés köré fonva az egyetemes történelmet – és a világot is – nyelvcsaládok szerint érzékeli és tárgyalja, beláthatatlan mérvű, máig ható művelődési (és politikai) következményeket indítva ezzel útra. Leibniz, Nagy Péter, II. Katalin (aki kilenc hónapon át sajátkezűleg másol kéziratos egybevető szójegyzéket), Schlözer, a szentpétervári akadémia, a poltavai svéd hadifogoly J. Ph. Strahlenberg a természettudós P. S. Pallas, a magyar származású csillagász jezsuita, Hell Miksa egyaránt részesei e ma már nehezen érthető, sokszínű világnak.
A felvilágosodás e századában nemcsak a nyelv (a nemzeti nyelv), hanem a nyelvvel együtt a nyelvrokonság kérdése is része, mégpedig több ponton is a kor gondolkodásának.
Az első ilyen pont a kor divatos eszméje, az univerzalizmus, az egyetemesség gondolata. Be kellett bizonyítani, hogy a ratio egyetemessége eredetében is egyetemes, hogy az emberiség egy tőről fakadt, s egyetemes az (ős-) története is. Mindezek felderítéséhez és igazolásához pedig a legjobb eszköz – ez Leibniz felismerése – a nyelvhasonlítás.
Ugyanakkor a kor erőteljes rendszerezésre hajló törekvéseinek a szellemi légkörében Schlözerben támadt egy olyan gondolat is, hogy – miként a svéd botanikus Karl Linné a természet világát – osztályozni kellene a népeket is. Ez pedig Schlözer szerint legcélszerűbben a nyelv alapján végezhető el. (E következtetés minden zsenialitása ellenére csakhamar a nép és a nyelv azonosságának a téves elvéhez, és – éppen a magyarság eredetének a kérdésében – már a század folyamán számos buktatóhoz vezetett.)
Meglehetősen régi tapasztalatok és ismeretek is közrejátszottak azután abban, hogy e rendszerező törekvésben – tudva vagy ösztönösen – megszületett a nyelvi típusok felfedezése is, melyeket az ismeretek e kezdeti stádiumában jórészt az egyes nyelvcsaládokkal tartottak azonosaknak (pl. „Európai Nyelvek” = az indoeurópai nyelvcsalád ismert nyelvei, az indoeurópai – [flektáló] prepozíciókkal, nyelvtani nemmel stb. élő – nyelvtípus).
E sokágú gondolatok azután belopództak az általános nyelvszemléletbe és a nyelvművelés normatívái közé is: eszményi, helyes az, ami az univerzálissal azonos, vagy ahhoz közeli. Ami „nemes” múltú és rokonságú, illetőleg ami régi, ősi, eredeti. Ily módon a nyelvrokonság ismerete a XVIII. században hozzátartozott a nyelv, az anyanyelv ismeretéhez. Ez egyúttal a magyarázata annak is, hogy a nemzetté válás korszakában miért válhatott a nyelv – a nemzeti nyelv ügye – mellett a nyelvrokonság kérdése is joggal életbevágó, hazafias érzelmeket is felbuzogtató sorskérdéssé. Különösen a külső és belső bajok és veszedelmek özönétől terhes magyar földön.
E gondolatok majd mindegyikét – természetesen a magyar kapcsán – megtaláljuk a korabeli hazai munkákban is. A Debreceni Grammatika többek között így ír: „a Magyar Nyelv, mely a Napkeleti Nyelvek természetével bír, ha a Napnyúgati Nyelvek formájába öntődik, oda leszsz annak minden szépsége ereje és tisztasága” (DebrGr. XX, t.). Hasonlóképpen vélekednek az első magyar tudományos társaság, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság reprezentetív kiadványának, „A’ Magyar Nyelv-Mívelö Társaság’ Munkáinak első darabja” (Szeben, 1796) című tanulmánykötetnek a szerzői is: „A’ Magyar Nyelv eredetére nézve Napkeleti lévén, tudni kell elsöben közönségesen a’ nap-keleti ’s nap-nyugati [indoeurópai] nyelvek között valo különbséget; azután azt-is, melly a’ Magyar ’s más nap-keleti nyelvek között vagyon, ezek közzül, mellyik a’ Magyarnak közelebb vagy távolabb valo Attyafia, eredeti-é, vagy származott, ’s mellyiktöl?” (i. m. 119.). Egy másik helyen pedig szép ejtése [hangzása] miatt a tudós író „… a’ Magyar Nyelvet … az Eredeti Nyelvtöl, akár mellyik vólt légyen az, nem meszsze való atyafiságu Nyelvnek tartani … bátorkodik” (i. m. 5.). Eléggé általános, bár nem kivétel nélküli követelmény, hogy egy valamire való „nyelvmesternek” (nyelvtannak) fel kell vennie és ki kell fejtenie, hogy nyelvünknek „mi nyelvatyafisága vagyon”. (Határozat a Társaság 1794. november 14-i jegyzőkönyvéből.) A legpregnánsabb megnyilvánulások egyike e körben Gyarmathi megjegyzése – o sancta simplicitas! –, mely a magyar–lapp nyelvrokonság megismerését azért is fontosnak tartja, mert ez a magyaron kívül szükséges a lappok nyelve „kimivelésére” is (Gyarmathi levele, melyet 1796. július 15-én a Stockholmi Tudós Társaságnak írt).
A nyelvrokonság ismerete a XVIII. században hozzátartozott a nyelv, az anyanyelv ismeretéhez.
Az eddigi nyelvtudománytörténet sugallta benyomásaink alapján esetleg könnyen hajlamosak vagyunk arra gondolni, hogy mindez a XVIII. században csak távoli jámbor óhaj volt. A behatóbb ismeretek azonban ennek éppen az ellenkezőjéről vallanak. A XVIII. század derekán ugyanis a magyar nyelv rokonságáról in statu nascendi általában tudtak már mindent, amit e kérdésről a lényeget illetően egyáltalán tudni lehet.
Először is: ismert volt a finnugor rokonság teljes köre. (E felfedezést J. Ph. Strahlenberg nevéhez – 1730 – szokás kapcsolni.) Expressis verbis többen is (G. F. Müller, J. E. Fischer, A. Schlözer) kijelentették már, hogy a magyar, a vogul és az osztják nyelv közelebbi rokonságban áll egymással, azaz: latens formában tudomásuk volt az ugor nyelvek szorosabb összetartozásáról. Másodszor pedig módszerbelileg is helyesen gondolkodtak. Leibniz óta alkalmazták a történelmi kritérium elvét. Fischertől kezdve többé-kevésbé számoltak már a szabályos hangmegfelelés törvényével, és már jó ideje – a héberrel való rokonítástól kezdve – hangoztatták a nyelvtani elemek összehasonlításának a fontosságát is. Nem volt ismeretlen számukra a történeti változások ténye sem. A szóhasonlításban pedig messze túljutottak az eredeti szókincs és a jövevényszavak közötti különbségtevésen. Harmadszor pedig – jobbára már a század vége felé – megszületnek a magyarság őshazájára vonatkozó első elméletek is, köztük a Jaik (az Urál folyó) menti őshazaelmélet is (Schlözer révén), mely nézet talán nem is esik messze az igazságtól.
Talán még a felsorolt tényeknél is többet mond, hogy megközelítőleg száz műből áll az az irodalom, melyet pusztán a XVIII. században közvetve vagy közvetlenül a magyar nyelv rokonságának a kérdéséről összeírtak!
Teljesen jogos és érthető tehát Sajnovics Jánosnak az az 1770-ben, a Demonstratióban tett megjegyzése, hogy a lapp és a magyar nyelvek rokonságára vonatkozó nézete „nem is olyan új” („manifcstum puto, Affertum meum … non ita novum esse”) (i. m. 129). De még Schlözernek az az 1797. november 19-én keltezett nézete is helyénvaló, mi szerint ő már 41 évvel azelőtt Ihrével együtt Uppsalában a magyar és a finn rokonságáról – „völlig überzengt” – teljesen meg volt győződve.
Valamelyest máshogyan állt a helyzet a nyelvrokonság megítélésében az érdekelt helyen, pontosabban az érdekelt helyek egyikén, magyar földön. Itt ugyanis megoszlottak a vélemények (de távolról sem oly egyoldalúan és drámai módon, ahogyan azt a legutóbbi időkig úton-útfélen beállítani szokás volt). A különböző hazai véleményeket jól tükrözi a Erdélyi Nyelvmívelő Társaság már idézett kiadványa, mely szinte leltárszerűen számot ad a korabeli, az 1793–1796-os években uralkodó nézetekről. A munka „A’ Magyar Nyelv’ Tulajdonságairól” című részben a következőket írja: „a’ Tudosok . . , kik Nemzetünk régi eredetének visgálásában izzadnak, nagy kérdésben forogván, hogy vallyon a’ Magyarok’ Elei Északrol Iuhoria Tartománnyábol, vagy szomszédságábol jötteneké-bé, a’ Finn és Lappon Nemzetekböl szakadván-ki, vagy pedig Déli Asiábol jövén a’ Hunnusok maradéki ’s Törökök, Tatárok, vagy Mungalok Attyafiai légyenek…” Majd a felmérést így folytatja: „Tudos Hazafi Beregszászi Pál Uram … a’ mult 1794-ben a’ Magyar és Persa nyelveket egybe hasonlitván” érdemeket ért el. Ezután előhozza a „’Sido nyelv” s „más Napkeleti Nyelvek” kérdését, de a velük való kapcsolatot elhárítja. Végül pedig így nyilatkozik: „…Törvényeit a’ Magyar Nyelv nem más Nyelvtöl hanem egyedül ’s egyenesen a Természetéböl veszi…”
Amint látjuk, a XVIII. században a magyar nyelvrokonságot illetően ismeretekben és nézetekben nem volt hiány. Csak mindezekben a mélység és a megnyugtató, az egyértelmű döntéshez szükséges teljes bizonyosság hiányzott. Ezt az európai tudományosság a finnektől, a svédektől (a Svédországban élő lappok miatt), de leginkább a magyaroktól várta. Főként azért is, mert a magyarság rejtelmesnek tűnő keletről való származása, a magyar nyelvnek Európa nyelvei közötti idegensége mindig is élénken foglalkoztatta a tudós közvéleményt.
(Schlözer be is vallotta, hogy a magyarság eredetének a kérdése egész életében izgatta őt.) Az pedig csak olaj volt a tűzre, hogy a magyarok egy része – köztük talán a leghangosabb, Gyarmathi egyik barátja(!), Beregszászi Nagy Pál – tüntetőleg negligálta a magyarság eredetére vonatkozó korszerű tudományos erőfeszítéseket és eredményeket.
Az 1790-es években tett külföldi kezdeményezések közül kettő különösen jelentős. Az egyik a Magyarországon született cseh Josef Dobrovský, a másik pedig a Milánóban élő német családból származó Joseph Hager nevéhez fűződik. Dobrovský, a szláv összehasonlító nyelvtudomány atyja, az 1792-es svéd-, finn- és oroszországi útja során közvetlen tapasztalatokat szerezve a finn és a lapp nyelvről, ebbéli benyomásairól 1793. február 8-án levélben beszámol Ribay Györgynek. Finn–magyar egyezéseket is közöl, s buzdít, hogy a magyar tudósok közül valaki a rokonság kérdésében vegye fel a kapcsolatot a finn H. Porthannal.
A levelet a Magyar Hírmondó 1794. április 25-én a „Tóldalék”-ban a szélesebb körű magyar nyilvánosság számára közzéteszi. A közlésnek folytatása lesz: Verseghy Ferenc 1794. május 13-án értekezésszerű levélben felkeresi Porthant. Sajnos a sokat ígérő kapcsolat Verseghynek még ugyanabban az évben, a jakobinus összeesküvésben történő letartóztatása miatt megszakad. Dobrovský és a Magyar Hírmondó – e ténykedésének a finn–magyar kapcsolatok kezdeményezésén túl más haszna is volt: a nyelvrokonság bizonyításában a szóegyezések helyett ismételten a mondatbeli egyezések mondanivalójának a fontosságát helyezte módszertanilag előtérbe.
1796-ben Dobrovsky úti élményeit a német nyelvű „Literarische Nachrichten…”-ben is megjelenteti, Európa-szerte felhíva ezzel újból a finnugor nyelvrokonításra a figyelmet.
Egészen különös hatást vált ki e téren Hagernak az 1793. évben kelt írása, a Neue Beweise der Verwandschaft der Hungarn mit den Lappändern, wider neue Angriffe der Sainovitsischen Abhandlung [Új bizonyságok a magyarnak a lappokkal való rokonságáról, a sajnovicsi értekezés elleni új támadásokra]. Hager, aki Hell Miksa révén jutott a kérdéssel ismeretségbe, mint könyvecskéjének furcsa címe is céloz rá, okosan és sok szellemességgel száll szembe a Sajnovics és Hell halála (1785, illetve 1790) után lábra kapott, a lapp–magyar rokonítást támadó hazai nézetekkel (főként Kalmár Prodromusával, továbbá az 1792-ben, Pozsonyban megjelent Babuk … című röpirat szerzőjével). A nyelvészetileg sem érdemtelen, jól tájékozott írás felkavarta a kedélyeket: ismét felelevenítette a lapp–magyar kérdést. Munkáját mindenki, aki a magyarság rokonításában a korban szerepet játszik, ismeri és megemlíti.
Mind Dobrovský, mind Hager nézetei tudomására jutnak Gyarmathinak is, akinek az Okoskodva tanító magyar nyelvmestere ez idő tájt látott napvilágot.
Gyarmathi nem pihen meg addigi sikerei babérjain, hanem már nyelvmestere befejező, 101. paragrafusában hitet tesz további nyelvész-elkötelezettségéről: „Ezek ’s más Grammatikához tartozo jegyzékeim, még tsak első kezdetei iparkodásaimnak; de nem szünöm-meg hóltig ujabb ujabb e’féle szaporitásokkal öregbiteni a’ Magyar nyelvet, minthogy a’ban a’ foglalatosságban, a’ melly Nemzetem nyelvét gyarapitja, legföbb gyönyörüségemet találom.”
Újabb „efféle foglalatossága” tárgyául ekkor Gyarmathi a magyar nyelv rokonságának a kérdését választja.
Bizarr – de jellemző és igaz – a párhuzam: Gyarmathi a finnugor nyelvrokonság felé ugyanazt az utat járja be, mint amilyent a léggömb-ügy kapcsán tett meg: elutasítja, kételkedni kezd benne, majd „megcsinálja”. 1794-ben a Nyelvmesterben a magyar nyelvnek a „napkeleti nyelvek” vagy az „európai nyelvek” közé való tartozásának a kérdése során az előbbiek mellett foglalva állást fejtegeti, hogy a magyar „sok dolgokban hasonlo, a’ Sido, Káldéai, Samaria, Syriai, Coptica, Szeretsen, és Arabiai Nyelvekhez”. Hivatkozik Oertelius Harmonia Lingvarum Orientis, cum Occidentis c. művére, Otrokotsi Foris Ferentz Origines Hungaricae és „az álom láto” Kalmár György Prodromussára, mondván, hogy azok, akik „ezen hasonlatosság vizsgálásába méllyebben bé tekinteni akarnak”, azok e munkákban ott erre nézve kellő eligazodási lehetőséghez juthatnak. Ezután a kérdést a maga részéről eléggé radikálisan le is zárja: „Ezen hasonlatosság kifejtegetésébe nékem bé ereszkednem szükséges nem volt, mert a’ tanulók a’ból kevés elömenetelt vennének, ugymint akik az emlitett Nyelveket épen nem tudják” (i. m. XIII). 1796-ban következik be Gyarmathi részéről a második lépés. Gyarmathi 1796. július 15-én levelet küld a Stockholmi Tudós Társaságnak, melyben kéri, hogy velük kapcsolatba léphessen. Levelébe a magyar nyelv „ige nélküli” (névszói állítmányú) mondatszerkesztő képességét példázandó a következű példaszöveget illeszti be: „Vallyon ollyan é a’ Lapponok nyelve, mint a’ Magyaroké? Kéttséges. Valamig a’ Lapponok könyvei nem bővebbek, mint édig, és nem könnyebben találhatók, ádig ezen hasonlatosság előttűnk tsak mese. Minden igyekezetem tehát, a ’ Stokholmi tudos Társasággal valo megesmerkedés, melynek Könyvtárja kéttségkivül tellyes sok rég Lapponi könyveckel, mellyeknek velünk lejendő közlése, nem tsak a’ Magyar nyelvnek, de még a Lapponokénak is világosítására, és kimivelésére Szükséges.” (A levél a svéd Literatur-Tidning 1797. évfolyamának 496–524. lapjain nyomtatásban is meg jelent, minthogy címzettje, J. Ihre nyelvtudós, akitől Gyarmathi segítséget várt, meghalt.) A harmadik, a sort teljessé tevő lépésre 1797-ben kerül sor, amikor belefog a finnugor nyelvrokonságot bizonyító, nagy nyelvhasonlító munkája, az Affinitas … megírásába.
Gyarmathi nyelvbúvárló készségének és képességeinek most már a nyelvhasonlítás terén történő valóra válását – ismét, mint annyiszor Gyarmathi életében – szerencsés módon tették lehetővé életének és a kornak egyes, sorsszerűen egybejátszó eseményei. 1794 novemberében ugyanis az történt, hogy a népes Bethlen család egyik ifjú tagjának, az 1777-ben született Bethlen Eleknek a nevelőjét, id. Szilágyi Ferencet, a kolozsvári református egyház lelkészévé választották. Az ifjú mellé ekkor gyámja, Bethlen Pál, erdélyi királyi táblai elnök Szilágyi utódjául a már a másik Bethlen-ág, a Bethlen Gergely és utódai szolgálatában álló s a gyakorlati tudományokban (pl. a matematikában) is jártas Gyarmathit nyerte meg. Gyarmathi így lett Bethlen Elek úrfi mentora, idősebb barátja és nevelője.
A család csakhamar úgy döntött, hogy a reményteljes ifjút Gyarmathi és egy inasdiák, Fogarasi Sámuel kíséretében német egyetemre, Göttingába – a kor legrangosabb, legdivatosabb és egyben legkorszerűbb universitasára – küldi tanulni.
Nagy nekiveselkedések után 1795. december 15-én, egy keddi nap délutánján kelnek útra Kolozsvár–Zilah–Debrecen–Pest–Győr–Pozsony–Bécs–Prága–Drezda–Lipcse–Jéna–Weimar–Erfurt–Gotha–Göttinga útvonalon, jó négy hónap múlva 1796-április 25-én meg is érkeznek Göttingába.
Mégpedig abba a Göttingába, melynek egyetemét August Ludwig Schlözer (1735–1809), korának talán leghíresebb és legnagyobb eszmei-szervezői hatású történésze, a század utolsó harmadában a (kelet-)európai s benne a finnugor néptörténet kutatásának a központjává tette. Részben személyes tehetségével, részben az által, hogy előbb 1755–1759 között Stockholmban és Uppsalában, majd 1761-től 1769-ig Szentpétervárott tartózkodva, ahol az akadémia történészprofesszora címig vitte, megismerkedett mindazzal, amit a svéd és főként az oroszországi tudományosság – a svéd J. Ihrétől (1707–1780) a cári család tagján, V. N. Tatyiscseven (1686–1750) át az orosz akadémikus J. E. Fischerig (1697–1771), a Nestor krónikától a II. Kamcsatkai expedícióig (1733–1743) – e kérdésben összehordott. Göttinga potenciális jelentőségét csak növelte még a város 1737-ben alapított egyetemének, a Georgia Augustának a bámulatos könyvtára, melyről a kortárs Goethéval az élen azóta is mindenki, aki ott megfordulhatott, csak elismeréssel nyilatkozik. A hosszú sorban többek között egy XVIII. századi erdélyi magyar diák, Kis János is: „Nékem leg-alább, egyik fö gyönyörüségem Göttingában, a’ Királyi [Egyetemi] Könyvtár. – – Minden idöbeli, ’s minden Országból nagy Embereknek munkáikhoz hozzá juthatok itten” (Magyar Hírmondó, 1792. II. 297.). – A könyvtár XVIII. századi gyűjteménye ma is páratlan a világon.
De Göttingában volt az akkor a J. C. Gatterer – az Einleitung in die synchronistische Universalhistorie [Bevezetés a szinkron egyetemes történetbe] (Göttinga, 1771) nagyhírű szerzője – által vezetett Történeti Intézetben a szentpétervári J. E. Fischer kéziratos etimológiai szótára („das wichtige MS. des seligen Prof. Fischers in St. Petersburg” – Schlözer szavai), minden időkben a finnugor (uráli) szóhasonlítás szegletköve, a Vocabularium Sibiricum, melyet Schlözer kérésére Fischer 1767-ben küldött el a göttingai intézet számára.
Gyarmathi még Göttinga felé tartva Drezdában megismerkedett J. Chr. Adelunggal, a nemzetközi rangú nyelvésszel s Jénában a „nagy Büttnerrel”, aki „egy véghetetlen lingvista”. Göttingába érve pedig alighogy beiratkoztak az egyetemre – 1796. május 2-án –, ismeretséget kötött majd minden jeles ottani tudóssal, köztük Schlözerrel, Gattererrel, Spittlerrel (szintén történész, magyar történelmet is ad le) s nem utolsósorban a könyvtárral. Gyarmathi ritka szellemi fogékonyságára vall, hogy szinte azonnal ráérez a nagy lehetőségre: „Mikor tehát ennyi Historiai segedelmekkel, és a’ Bibliothecával is így körül vétetve vagyok; vallyon nem lehet é egy igen érdemes Magyar Historiát várni töllünk” (1797. január 19-i leveléből).
Gyarmathi élt is a lehetőséggel s bár nem magyar históriát, de a Lappföldtől, a Szibériából Szentpéterváron át futó, Göttingában találkozó szálak csomópontján az Erdélyből jött „Transilvanus. Med. Doctor. SAMVEL GYARMATHI” megírta a XVIII. század utolsó évének, 1799-nek az évszámát viselő nagy hírre szert tett nyelvhasonlító munkát, az Affinitast.
A kor tudományosságának, a latinnak a nyelvén megírt mű teljes címe: Affinitas Lingvae Hungaricae cum Lingvis Fennicae originis grammatice demonstrata. Nec non Vocabolaria dialectoum Tataricarum et Slavicarum cum Hungarica, comparata. Avctore Samvele Gyarmathi medicinae doctore et Societatis Scientiarum Gottingensis sodali correspondente nec non Societatis Naturae Curiosorum Jenensis Socio. Gottingae, Typis Joann. Christian. Dieterich. 1799. Azaz: A magyar nyelvnek a finn [finnugor] eredetű nyelvekkel való rokonsága nyelvtanilag kimutatva. Továbbá a tatár és a szláv nyelvek szójegyzékei a magyarral egybevetve. Szerzője Gy. S., orvosdoktor, a Göttingai Tudós Társaság levelező tagja, a Jénai Természeti Ritkaságok Társaságának a tagja. Göttingában, J. Chr. Dieterich betűivel, 1799-ben.
A tudományos közfelfogással ellentétben az Affinitas nem egységes mű. Valójában egy szerzőtől származó, rokon témakörökben mozgó tanulmánygyűjtemény, mely két affinitasból, egy observationesből (megfigyelésekből) és három appendixből (függelékből) áll.
A nagy hírű munka e sajátos szerkezeti sokféleségének az oka jórészt létrejöttének a meglehetősen változatos körülményeiben rejlik.
Gyarmathi Göttingában alig térül-fordul, máris a lapp kérdés kezdi foglalkoztatni. Ebben sok egyéb ok mellett bizonyára nagy szerepe lehetett annak, hogy 1793-ban Hager neves tanulmányában Sajnovics János (1771) nyomán a lapp–magyar nyelvazonosításnak a kérdését ismét élesen az érdeklődés előterébe állította. (Gyarmathi Sajnovics Demonstratióját már ezt megelőzően is ismerte. Nyelvmesterének a 120. lapján idéz is belőle. Jellemző viszont, hogy a munka címét akkor még igen pontatlanul adja meg!) Gyarmathi 1796. július 15-én – éppen 45. születésnapján – egy váratlan, alkalmi postával levelet is ír lapp ügyben a svéd lappológus Ihrének, Schlözer egykori tudós beszélgető társának. Ekkor e kérdésben ennél tovább – úgy látszik – még nem jut. Annál sokkal többre utal viszont az a közlése, melyet az 1797 tavaszán Koppenhágába tett tanulmányútjuk után levélben Aranka Györgynek, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság titkárának tett: „A Társaság Munkáját nagy örömmel vettem, és a Bálticum Tenger közepén nagy gyönyörűséggel olvastam, utra vivén magammal” (1797. május 25.). A munka, amelyet Gyarmathi említ, az a munka, amely a magyar nyelvrokonság kérdésének akkori – tőlünk is már idézett – állását is részletesen tárgyalja! Valószínűnek tűnik, hogy Gyarmathi ennek utána kezd Affinitásának – ezen belül is, az elsőnek, a lapp – magyar nyelvrokonságot tárgyalónak – az írásába.
Gyarmathi munkájának a kéziratát – talán inkább: a mű fogalmazványát – 1797 őszén, véleményét kérve, odaadja Schlözernek (aki „hozzám igen jó”, amint azt Gyarmathi Schlözerről már 1796 decemberében kinyilvánította). A világhírű történészprofesszor a kérést örömmel fogadja, és teljesíti is.
Schlözer a Gyarmathi munkájára tett megjegyzéseit hét pontban adja elő. Ezek a következők: I. A munka címében az előzetesen írt Lapponica helyett, legyen Fennica. II. Sokkal több nyelvi anyagunk (Biblia-fordítás, szótár, nyelvtan) van finnből, mint lappból. Ezért a finnel többet kell foglalkozni. III. Az említett okból javasolja az észt nyelv tanulmányozását. (Ad is hozzá egy észt nyelvű Bibliát és „egy jó észt nyelvtant”.) IV. Kiemeli, hogy a magyarra nézve a lappnál fontosabb a magyarral közeli keleti rokon nyelvek, a cseremisz, a votják, a csuvas (ez tévedés!) és főleg a vogul vizsgálata. Az első három nyelvhez nyelvtanokat is mellékel, a vogulhoz pedig szójegyzéseket. Felhívja a figyelmet a Pallas-féle nyelvhasonlító szótárra és Fischer Göttingában levő kéziratos vocabuláriumára. V. Említi, hogy maga is régóta végez nyelvhasonlító munkát, melynek során azt tapasztalta, hogy az egyes nyelvi elemek a különféle rokon nyelvekben különféleképpen fordulnak elő. Pl. ilyen a melléknév fokozása az észtben, a lappban és a magyarban. A VI. és VII. pont őstörténeti: a magyarok őshazája a Jaik [ma az Urál folyó] mellett volt („Am Jaik ist ihr Platz…”).
Schlözer tanácsainak birtokában Gyarmathi lázas, és egyre gyorsuló tempójú munkába kezd. Hogy az első, a már elkészült részt módosítja-e, kiegészíti-e, nem tudjuk, de sejtjük. Kétségtelen viszont, hogy ekkor írja meg az észt részt. (Ez lesz a „második” affinitas.) A kapott nyelvtanok és szójegyzékek anyagából pedig az Observationest és részben az Appendixeket fogja közzétenni. A kedvező bírálaton felbuzdulva nagy, megfontolással teli ambícióval váltja valóra újabb nyelvészeti célkitűzését: a magyar nyelv „északi” rokonsága igazságának a megvizsgálását.
Nyelvhasonlító elmélete ma is elgondolkodtató: nem átabotában, s nem a nyelvek kusza egészét akarja a hasonlóság („similitudo”), illetőleg a rokonság („affinitas”) szempontjából szemügyre venni, hanem a nyelvek egyes, a nyelveket meghatározó, fontos, karakterisztikus vonásai („mornenta”) szerint. E vonások, „momentumok” még megfogalmazásukban is jószerével azonosak azzal, amit Gyarmathi a Nyelvmesterben a magyar nyelv kapcsán „rövideden” előadott „tulajdonságok”, illetőleg „Nyelvünknek … rejtekben hevert kintsei…” alatt elősorol. Gyarmathi ebbéli tudatosságára és tervszerűségére mi sem jellemzőbb, mint hogy e „tulajdonságokat” nyelvtanából – „ex Grammatica mea Hungarica” – latinra lefordítva beleveszi neves, Stockholmba küldött levelébe is!
Gyarmathi szerint a magyar és az „északi” nyelvrokonságot a következők mutatják (nem szó szerint idézve, P. Balázs János kollégám baráti tolmácsolása segítségével): Primo. A főnevek és a melléknevek végződései, melyek ezeknek bizonyos jelleget és jelentést adnak (értsd: a főnév- és a melléknévképzők). Secundo. A (fő)névragozás és a melléknév fokozásának a hasonlósága. Tertio. A névmások, különösen pedig a névszók és a névutók személyi hovatartozását kifejező elemek (értsd: a birtokos személyjelek). Quarto. A birtokjelek. Quinto. Az igeragozás és az igeképzés, melynek a sokrétűségében a lapp és a finn a magyart is felülmúlni látszik. Sexto. A határozószók, elsősorban a névutók természete, és az, hogy ezek számban és személyben mintegy birtokszóként ragozódnak. Septimo. A szavaknak mondattá való szerkesztése („Syntaxis vocum”). Octavo. Nagy számú szókincsbeli egyezés, mely érv csak utolsóként jöhet (számára) számításba. Végül pedig Nono. Bibliai helyek (szövegek!) összehasonlítása, mely módon a legtöbb szó hasonlítása sokkal könnyebb és világosabb, mint szótárak és grammatikák segítségével (Praefatio XII–XIII). Ezekhez a gyakorlatban Gyarmathi még hozzáveszi a számnevek, a létige és az igenevek megvizsgálását is.
Gyarmathi műve első tanulmányának („Fasciculus primus”) a címe Affinitas linguae Hungaricae cum Lapponica … lehetett. E résznek valójában nincsen címe. Ennek valószínűleg az az oka, hogy Gyarmathi Schlözer javaslatára a „Lapponica” szónak a „Fennica” szóra való kicserélésével ebből vagy valami ilyenféle címből alakította ki a műve egészének – már idézett – címét.
E rész – a mű legterjedelmesebb darabja (i. m. 1–121., 366–377.) – azon ismert korabeli (téves) felfogás alapján, hogy a lapp és a finn egyazon nyelv, első olvasásban azt a látszatot kelti, hogy benne Gyarmathi a lappnak és a finnek a magyarral való egyezéseit tárgyalja. De ez inkább csak annyiban igaz, hogy e fontos részben a nyelvtan és a szókincs tekintetében szinte kizárólag a lapp, a szövegegybevetésében pedig a finn nyelvet elemezgeti.
Az első résznél jóval rövidebb, de messzemenően egységesebb a második (i. m, 123–174., 377.), a második „affinitas” („Fasciculus secundus”), melynek önálló címe: Affinitas Lingvae Hungaricae cum Esthonica grammatice demonstrata [„A magyar nyelv rokonsága az észttel, nyelvtanilag bizonyítva” ].
A harmadik rész (i. m. 175–220.) felemás. Néhány lapja (180–188.) nyelvtani egyeztetés, a többsége pedig szóegybevetés. Kissé terjengős címe Observationes circa septem Linguas, Fennicae originis uti sunt: Lingua Vogulica, Votjakica, Tschuvaschica, Tsceremissica, Permica, Sirjenica, Morduanica. His adnexa sunt Vocabularia, Linguas has illustrantia. Azaz: „Megfigyelések hét finn [finnugor] eredetű nyelv körében, melyek a következű: vogul, votják, csuvas [melyet többek között ő is tévesen idetartozónak vél], cseremisz, permják, zürjén [e két utóbbi csak nyelvjárásilag tér el egymástól] és mordvin. Mellékelve hozzájuk szójegyzékek szemléltetésükre.” E részben a címben jelzetteken túlmenően szép számú osztják és szamojéd, szórványosan pedig más (pl. grúz, román stb.) nyelvekből vett szóegyeztetés is van.
A könyv közepe táján (i, m. 221–242., 377–380.) Appendix I. [Függelék] alatt Vocabularium Tataricum [Tatár szójegyzék], „tatár”-magyar szóegyeztető jegyzék és egy kis nyelvtani egybevetés következik, egy remek kis elméleti fejtegetéssel együtt (i. m. 231–232., továbbá 241–242.), melyben azt bizonyítja, hogy a „tatár” és a magyar nyelvek közötti egyezések nem köztük levő rokonságból fakadnak, hanem megfelelőik csak kölcsönzések a magyarban. A hátralevő, mintegy szűk félkönyvnyi rész, az Appendix II. (i. m. 242–380.), tartalmilag kettős. Egyrészt (242–288.) II. Katalin orosz cárnőnek P. S. Pallas szerkesztésével készíttetett összehasonlító szótárát mutatja be, majd tekintélyes szóanyagot is közöl belőle – közte a számnevek bemutató táblázatát is – a magyar szókészlet ősi finnugor, jövevény török („tatár”) és szláv eredetű rétegei bizonyságául, másrészt Vocabularia comparativa Linguarum Slavicae originis … [Szláv eredetű nyelvek összehasonlító szótára…] címen (i. m. 258–380.) különböző szláv nyelvek (orosz, szerb, cseh és lengyel) közszavait, nagyobbára a gazdasági élet és a technika köréből vett szakszavait veti egybe a magyarral (de egyéb nyelvekkel is). Közben két lapnyi terjedelemben felsorol magyarországi és erdélyi szláv eredetű földrajzi neveket is.
Az Appendix III.-ban Gyarmathi Schlözernek az Affinitassal kapcsolatos levelezéséből tesz néhány passzust közzé (i. m. 380–387.). E lapok az Affinitasnak nem minden kinyomtatott példányába kerültek bele).
Az Affinitast és számos tételét a későbbi korok szigorú finnugor nyelvhasonlító szaktudósai inkább vitatták, mintsem dicsérték. Bár Gyarmathi erre az utóbbira az előbbinél jóval inkább rászolgál. Mindenekelőtt azért, mert nyelvhasonlításának középpontjává tervszerű következetességgel a nyelvtani elemek vizsgálatát tette. Munkájában számos nyelvtani elemünk rokonságát ismerte fel, többét elsőként e tudományág történetében: képzők azonosságát (pl. a d sorszámnévképzőét, a -ni főnévi igenévképzőét), jelek egyezését (pl. az -m és a -d személyjelekét), szótani elemek közös sajátosságait (pl. a rokon nyelvekben a létige van és lesz típusú megoszlásáét), és még sok mást. Felfedez több vonzatbeli, mondatszerkezeti párhuzamot (pl. a „nekem van”-, a „habeo”-szerkezetnek a rokon nyelvekkel való közösségét). A szóegyezéseknek (az etimológiának) nem tulajdonít perdöntő jelentőséget, mégis saját megfigyeléseiből és más kutatók (főként Fischer, Pallas, illetőleg Bél Mátyás) munkáiból százszámra sorol fel „régi” (finnugor) és „új” (jövevény) szavakat. Különösen érdekes e körben a számnevek szinte teljes egészének az egybevetése (i. m. 179–180., 288–289.). Mind az eredeti szavak, mind a a jövevények modern összefoglalásaiban nem ok nélkül szerepel a szóegyeztető irodalomban számtalanszor az első helyen Gyarmathi neve!
Vizsgálódásaiból elvi következtetéseket is leszűr: világosan látja a szavaknak mind a hangtani, mind a jelentésbeli, nyelvjárási és történeti változását (i. m. 53. kk., 92. kk.), a szókincskutatás történeti forrásértéket. Eljut egészen a „Wörter und Sachen” [„a szavak és a tárgyak”] művelődéstörténeti kapcsolata elve felismerésének a küszöbéig. A jövevényszavak elméleti kérdéseit majdnem teljes egészében akár még ma is az ő nézetei szerint lehetne elősorolni. Az Affinitas több helyén is tárgyalt jövevényszavakat összegezve és újakkal, valamint az újabb kutatások – Sándor István, részben J. Dobrovský – eredményeivel kipótolva jó másfél évtized múlva önállóan is megjelenteti, a következő, beszédes címen: Vocabularium in quo plurima Hungaricis vocibus consona variarum Lingvarum vocabula collegit S. Gy. – Szótár, mellyben sok magyar szókhoz hasonló hangú idegen nyelvbeli szókat rendbe szedett GYARMATHI SÁMUEL. Orvos doctor és a’ Göttingai Tudos Társaság tagja. Bétsben. Zweck Bertalan betűivel. 1816. – E szótár mintegy ötezer szót tartalmaz!
Gyarmathi nyelvhasonlító tevékenységének igen ötletes része a „szövegegyeztetés”: szólások-mondások egybevetése (mellyel élt már az ellenpárti Beregszászi is, Gyarmathinak „amicissimus”, legbarátibb barátja), főként pedig az azonos tartalmú finn, észt, illetőleg magyar nyelvű bibliai lokuszok hosszú oldalakon át történő szembesítése. Például (Gyarmathi közlésében, a közösnek tartott elemeknek Gyarmathi szerinti kurziválásával): (finn) „Ja caicki jolla elaewae hengi oli” – „Es Kiki (minden) a’ minek eleven lelke vala” (95.), „mitä oikia Kätes teke” – „mit jobb Kezed teve. (tevék. ték.)” (98), „Te olettä mailman walkeus” – „Ti valátok világnak világossága” (97.), „Minâ menen calaan” – „én menek halászni” (116.), és utolsóként: „josta cohta wuoti Weri ja Wesi” – „mindjárt foja ki Vér, és Viz” (116.).
Régóta számon szokás tartani, hogy Gyarmathi a rokon nyelvi alakok közötti eltérést átmeneti hangalakok feltevésével próbálja érthetővé tenni. Például finn: kieal [kieli] ’vox, lingua’ ~ magyar: Ijel, Jel, Nyel, Nyelv, finn: Cuulen [kuulen] ’audio [hallok]’ ~ magyar: Chulen, Chulom, Hulom, Hallom (i. m. 58.). Ezt a meggondolást már előtte is alkalmazták, többek között Sajnovics is. Elsőként pedig – legalábbis finnugor körökben – valószínűleg J. E. Fischer, a hangmegfelelések felismerésével. (Ez nem azonos azzal a jól ismert korabeli gyakorlattal, amikor is az egyes rokon nyelvi alakokat a jobb egyezés kedvéért közelebb „hozták” egymáshoz s amit a későbbi kutatás a kornak joggal(?) eléggé fel is rótt.) Arról viszont még nem esett szó, hogy Gyarmathi nyelvhasonlító munkája során az indoeurópai nyelvészetet is megelőzve (ha ez ugyan bármiféle mércének számít) elsőként alkalmazott feltett (történeti), rekonstruált nyelvtani alakokat, sőt, paradigmát: „Paradigma antiquum” (régi paradigma (ragozási sor)] – „Paradigma hodiernum” (a mai paradigma) (i. m. 38–39.), illetve „Paradigma Esthonicum” – „Paradigma Fictum” (!) – „Paradigma Hungaricum” (i. m. 137–138.). Így többek között a létige kapcsán a magyarban szerepeltet a „Paradigma antiquum”-ban egy „Vagyok. Vagysz. Vagy. Vagyon. Van. Vagyék. Vagytam…”. és egy „Valok. Valsz. Val. Valék. Voltam…” sort. Ezek és még más paradigmák reguláris alakjaiból származtatja a létige teljes mai alaksorát, a „Vagyok. Vagy. Vagyon. Valék. Voltam…”. „Paradigma hodierna”-t. A teljesebb kép kedvéért álljanak itt még a létige észt-magyar egyeztető paradigmájának az első sorai (rövidített formában)
„Paradigma Verbi Substantivi Sum [vagyok].
Esthonicum. Fictum. Hungaricum.
Olen Volom Vagyok
Oled Volod Vagy
On Volon, Van
Von
Ollim Volám Valék
Ollid Volád Valál
Olli Volá Vala…”
A tudományos értelemben vett nyelvhasonlítás a XVII. és a XVIII. század fordulóján a Leibniz által felvetett és általa útjára indított szóhasonlítással kezdődött. Gyarmathi Affinitásával a Leibniz felvetette szóhasonlítástól eljutott a módszeres nyelvtani (alaktani), s még tovább, a mondattani egybevetés, a „nyelvtanhasonlítás” gondolatáig, s elvét megközelítőleg egy teljes nyelvcsoporton, az akkori európai tudós érdeklődés középpontjában álló finnugor nyelvcsaládon végig is vitte.
Gyarmathinak az 1799-es évszámot viselő műve a holland N. Witsen 1705-beni Noord en Oost Tartarye [Észak- és Kelet-Tatária] című munkájától kezdve Dobrovský 1796-ban megjelent írásáig mintegy negyedszáz munka tanulságaira épít. Munkája a XVIII. századi nyelvtudomány módszertanának magas fokú, előre mutató szintézise. Kutatásai lezárnak egy kort, eredményei és módszerei pedig e korhatáron is túl hatva megmutatták, hogy a nyelvhasonlítás, a Leibniztől kezdett évszázados út, tovább menve, mások számára is járható. Gyarmathi Affinitas Lingvae Hungricae cum Lingvis Fennicae originis grammatice demonstrata című műve egy nagyon érzékeny fázisában része lett az általános nyelvtudománynak és egyáltalán a tudományos gondolkodásnak.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
