LENGYEL MENYHÉRT: A SZÍNHÁZ ESTÉJE?
LENGYEL MENYHÉRT: A SZÍNHÁZ ESTÉJE?
A színház igazán nem rendeltetett másra, mint komédia játszásra és ha ezt nem csinálná, nem tudom, hogy szebb, kedvesebb és nagyszerűbb feladatot ki lehetne-e találni a részére; erre a pontra tehát, mely egyben végső következtetése is az Ignotus legutóbbi cikkének, nem hiszem, hogy akadhatna mai fejjel gondolkozó embernek ellenvetése. Azonban a kis cikk ragyogó és pompás gondolatai annyira izgatják, közvetlenül érintik s továbbmunkálásra serkentik a magamfajta, inkább praktikus, mint teoretikus színházbarát elméjét, hogy engedtessék meg nekem, ha hozzászólni bátorkodok az érdekes témához, s annak rendjén érzésem szerint egyes dolgokban másféle következtetésekhez jutok el.
Milyen legyen a színpadi komédia, hogy érdekelje, mulattassa, vonzza a publikumot, tehát éltesse a színházat, melynek vonzóereje a múlt szezonban tényleg az egész vonalon lankadt egy kissé? Ignotus azt mondja, kevésbé legyen irodalmi, mert a színpad mutatványos hely, tehát inkább rokon a cirkusszal, mint az irodalommal. Ennélfogva nagyobb teret kell adni a mutatványos résznek, értve ez alatt nemcsak a festői s újfajta rendezési eszközök bevonását, hanem a színre kerülő darabok direkt színpadiasságát: tehát leleményességét, érdekességét, helyzeteinek meglepő s izgató voltát. Szent igaz, hogy a színpadon csak színpadi munka állhatja meg a helyét, tehát olyan, amelyik rendelkezik ama kellékekkel, melyek okvetlenül szükségesek a színpad különleges szerkezetéhez s a legmélyebben járó irodalmi s filozófiai gondolat is elhasal, ha nem a kellő formákban kerül a színházi közönség elé, azonban véleményem szerint a színpadi munka a múlt és a mindenkori színpadon mégis elszakíthatatlan szálakkal van az irodalomhoz hozzákötve. Eltekintve a pantomimtól – amelyik különben nem utolsó rendű színházi dolog s igazán tiszta színészkedésen épül – a színész mégis szavakhoz van kötve s mindenkor döntő ereje lesz annak, hogy mit mondanak a színpadról. S elviheti az ördög a díszlet s rendezésbeli ügyeskedést, mi több a színdarabírói ügyeskedést is, ha az, amit a színész mond, nem értékes s érdekes, s az alak, melyet ábrázol, nem elevenen, az élet reszkető melegségével kelt ki az író koponyájából. Nem az a színpad iránti igazi csömör, mikor ásítunk a színpadról felénk áramló katedrális bölcsességtől s könyvszagú értekezéstől, általában nem a színpadra termett írásoktól, hanem az, mikor undorodunk az előttünk lejátszódó lélektelen komédiától, a tiszta ügyeskedéstől s mondvacsinált színpadiasságtól, ha még oly ravasz vagy vérfagyasztó helyzeteket állít is elénk. Gondoljunk csak vissza a legutóbbi szezonra – részemről még mindig szívesebben néztem végig a Rákóczy György házassága, vagy temetése vagy feltámadása című kezdetleges és súlyos magyar drámát, mint a minden hájjal megkent s minden színpadi ügyességet a kisujjában forgató francia Bernstein „Sámsonját”, nem is szólva a klasszikusan színpadi érdekességű bohózatoktól, melyek annyira készek s mulatságosak, hogy már nem lehet őket megnézni.
Tehát mégiscsak az író volt és lesz a legfontosabb s próbálja csak Reinhardt az ő nem mindig irodalmi eszközeit s nem mindig tartózkodó festőiességét, egész rendezésbeli trükk-raktárát más daraboknál mozgósítani, mint Shakespeare-nél és Arisztofánesznél – majd meglátjuk, mire megy a kolosszális írózsenik ereje s dús fantáziája nélkül, amelyek különben nem hogy elbírják, de megkívánják, hogy az újszemű színházi ember telerakja őket a rendezés minden új csodájával, díszletben és ötletben egyaránt. Ha nálunk pirkadni fog a színház új hajnala – egy sugár már jelzi, merről várható a virradás – az utóbbi időkben a Nemzeti Színházban úgyszólván csak a Shakespeare-előadásoknak s az Ember tragédiájának volt biztos publikuma, pedig mi minden hiányzik még nálunk, hogy kellőképpen adhassuk ezeket a darabokat! Magamról tudom, hogy az úgynevezett klasszikus estéken, réges régtől ismert s sokszor látott daraboknál meglepő s új felfedezéseim voltak – a játéknak új lehetőségeit, új játékbeli motiválások szükségét vettem észre s a legnagyobb színpadi írók bűvös s mindent lebíró ereje még mindig fel tudta kelteni különben renyhe érdeklődésemet.
Igen, az író volt és lesz az első a színpadon – természetesen a vérbeli színpadi író – s mindig egy-egy új írózseni fogja betölteni s irányítani a színház egy-egy új korszakát, amint betöltötte s irányította az utolsó évtizedekben Ibsen s betölti ma is elevenen ható erővel Shakespeare. Aztán ám jöjjön Gordon Craig, a színházi szcenika merész és érdekes új reformátora és állítsa be Shakespeare-t úgy, a szcenikai hatások olyan felhasználásával, ahogy csak tudja s jöjjön Brahm és az ibseni darabokban fejlődő roppant drámai feszültséget pattantsa ki s világítson be a mélységekbe szintén úgy, ahogy arra csak egy oly kitűnő színpadi ember képes, mint ő. És itt tisztelettel ellentmondani vagyok kénytelen Ignotusnak, nemcsak a Brahm értékelésében, aki a maga komoly irányzatában lehetett egy kicsit túlzó, vagy inkább már most kissé elérett, haladásra, továbbfejlődésre kevésbé képes, de akinek a modern színjátszásban éppen mi tartozunk a legnagyobb köszönettel – hanem a Bassermann Bernick konzuljának megítélésében is, melyet igazán nem éreztem „irodalmi színjátszásnak”, hanem annyira egységesnek s emberinek, hogy életem legnagyobb színházi eseménye gyanánt raktároztam el az emlékezetembe. Ugyancsak a „Társadalom Támaszai”-nak berlini előadása győzött meg arról, hogy semmi mondvacsinált érdekességű s izgalomra pályázó darab olyan rengeteg hatással nem lehet, mint az igazi nagy dráma, amely a maga mélységei és hangulatai mellett mégis valamivel több feszültséget s izgalmat kelt a nézőtéren, mint holmi Sherlock Holmes-i darab.
De mindez nem változtat azon a tényen, hogy a színház vonzóereje mégiscsak lankadt s az úgynevezett irodalmi törekvésekkel szemben is – melyeknek legfőbb exponense a berlini Lessing színház – nagyfokú elkedvetlenedés mutatkozik. De ne feledjük, hogy a színház is alá van vetve a divatnak s az ízlés változásának s ahol két évtizedig aratott döntő nagy sikereket – pénzbelieket is – az irodalmi irányzat, ott nem csoda, ha végül egy kicsit beleuntak Ibsenbe is s valami más után kívánkoznak. (Nekünk bizony még időnk s alkalmunk sem volt beleunni.) De hogy ez a más valami csak látnivaló, mozgalom és ágálás lesz-e, tehát olyan, ami inkább rokon a cirkusszal, mint az irodalommal, abban erősen kételkedek. Mert ha ez a komédia és spektákulum, amint Ignotus mondja – nem fog egyet jelenteni az alacsonyrendűséggel, akkor megint az irodalom lesz felül. Mikor jelent ugyanis a komédia alacsonyrendűséget? Ha nem fejez ki semmit. De ha kifejez valamit, olyat, amit csak színdarab fejezhet ki s hozhat létre, úgymint: szünetekben rejlő beszédességet, drámai feszültséget, állásokban, mozgásban, festőiségben, elhelyezkedésben rejlő hangulatokat és erőt – akkor ez már költészet, mondjuk nem irodalmi, hanem direkt színpadi költészet, mely lehet legalábbis egyenrangú az irodalmival, mindenesetre sokkal közelebb áll hozzá, mint a cirkuszi produkcióhoz. És amilyen tévedés a színpadi kifejezést, mely egészen külön dolog, a közönséges értelemben vett irodalmi kifejezéssel összecserélni, épp oly hiba azt hinni, hogy ez a színpadi kifejezés csak látnivalóban, ágálásban, spektákulumban, közönséges kutyakomédiában kelhet életre s mint ilyen lehet fejlődési foka a jövő színházának.
Azt se merném biztosan állítani, hogy valami mélyebben fekvő összefüggés volna a színház iránti lanyha érdeklődés és a zenei piac nagyfokú fellendülése között. A zene külön dolog, értői és élvezőinek céhe egyre jobban fog növekedni. Érdekes különben, hogy a színház iránti érdeklődés lanyhulását a színházról s színészetről szóló írásaiban már Zola is összeköttetésbe akarta hozni a zene nagyfokú kultiválásával, írván a következőket: „Az operának dicsőítésében én a tömegnek a gondolat ellen való gyűlöletét látom. Jól beebédelt embernek valósággal terhére esik, hogy a Comedie Francaise-ban menjen, nagy munkájába kerülne, hogy az előadást megértse. Ellenben az Operában oly szépen elringattatja magát, semmiféle leckére vagy magyarázatra nincs szüksége. Aztán meg az operában nagy a tündéries látványosság, a fényes díszlet, a kápráztató világítás, a balett a maga meztelen táncosnőivel. Minden csak az érzékeire hat a nézőnek s nem kíván az értelmétől semmiféle megerőlködést.” Mégis, lám azóta a színháznak fényes korszakai voltak.
A mostani tikkadtságot és lankadást én inkább abból magyaráznám, hogy általában tikkadtak és lankadtak vagyunk az élet és a művészet minden megnyilvánulásával szemben. Súlyos lehangoltság ül rajtunk, melyet nem képes eloszlatni a könnyű játék, inkább bosszankodunk rá, mint mulatunk rajta. Fáradtak vagyunk, szeretjük az álomtalan, süket alvást – inkább mint az álomképeket, a fantázia csapongó kedves játékait: a színpadot. Valamiféle felszabadulás után vágyakozunk s ez a társadalmi s lelki felszabadulás fogja magával hozni a frissenható új, bennünket egészen lekötő s gyönyörködtető színpadi komédiát is.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
