NAGY ZOLTÁN: IZENET
NAGY ZOLTÁN: IZENET
Vannak messze alvó nagy paloták,
S vén kőkutak, rég holt művészek álma,
S vert vaskapuk előtt bús lombú fák,
És izmos ifjak s nők márványba vágva.
Vannak rózsák szép asszonyok hajában,
S képek, melyek nézik egymást az árnyban,
S miket én sose láttam.
S vén kőkutak, rég holt művészek álma,
S vert vaskapuk előtt bús lombú fák,
És izmos ifjak s nők márványba vágva.
Vannak rózsák szép asszonyok hajában,
S képek, melyek nézik egymást az árnyban,
S miket én sose láttam.
És jön a hír: a palota ledőlt,
A kis tereknek s kőkutaknak vége,
S vége a fáknak a kapuk előtt;
Nem álmodnak képek a bolt homályán,
És darabokra széttörve a márvány
S elér a mulás rózsákat és nőket.
A kis tereknek s kőkutaknak vége,
S vége a fáknak a kapuk előtt;
Nem álmodnak képek a bolt homályán,
És darabokra széttörve a márvány
S elér a mulás rózsákat és nőket.
Én két szemem, öltözz fekete gyászba:
Nem látod többé őket!
Nem látod többé őket!
Mondjátok meg a vénhedt palotáknak,
S a kőbe vágott ifjaknak és nőknek,
Hogy várjanak, hogy le ne dőljenek,
Míg én nem láttam őket.
S a kőbe vágott ifjaknak és nőknek,
Hogy várjanak, hogy le ne dőljenek,
Míg én nem láttam őket.
Mondjátok meg az élő asszonyoknak,
Kik mosolyognak szerte a világon,
A szépeknek, a gyönyörök kutjának,
Hogy őrizzék kincsét az ifjuságnak,
Míg őket meg nem látom.
Ne engedjék, hogy dér lepje hajuk`,
Az illatost, a selymest, a csodásat,
Arcuk hamvát meg ne gyalázzák ráncok,
Könnyű lábuk ne feledje a táncot,
Tekintetük ne legyen könnyes, bágyadt.
Állitsák meg utján az öregséget,
S a napokat, a gyorsan eltűnöket,
Éljenek ifjan, önfeledten,
Míg én nem láttam, nem szerettem,
S meg nem sirattam őket.
Kik mosolyognak szerte a világon,
A szépeknek, a gyönyörök kutjának,
Hogy őrizzék kincsét az ifjuságnak,
Míg őket meg nem látom.
Ne engedjék, hogy dér lepje hajuk`,
Az illatost, a selymest, a csodásat,
Arcuk hamvát meg ne gyalázzák ráncok,
Könnyű lábuk ne feledje a táncot,
Tekintetük ne legyen könnyes, bágyadt.
Állitsák meg utján az öregséget,
S a napokat, a gyorsan eltűnöket,
Éljenek ifjan, önfeledten,
Míg én nem láttam, nem szerettem,
S meg nem sirattam őket.
Mondjátok meg mindennek, ami szép,
Hogy rab vagyok. De ajtóm majd kitárul,
S a lelkem majd a szentelt útra lép,
És hódolni a szinük elé járul.
Ezért élek csak és ezért vagyok,
És jaj nekem, ha addig meghalok!
S mint aki most lett százszorosan árva,
Minden, mi szép, öltözzék talpig gyászba.
Mikor én meghalok.
Hogy rab vagyok. De ajtóm majd kitárul,
S a lelkem majd a szentelt útra lép,
És hódolni a szinük elé járul.
Ezért élek csak és ezért vagyok,
És jaj nekem, ha addig meghalok!
S mint aki most lett százszorosan árva,
Minden, mi szép, öltözzék talpig gyászba.
Mikor én meghalok.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
