LENGYEL GÉZA: A BERLINI KIÁLLITÁS MÉRLEGE
LENGYEL GÉZA: A BERLINI KIÁLLITÁS MÉRLEGE
A napokban zárták be a berlini Szecesszió helyiségeiben a magyar festők kiállítását. Egy hónapon át állott a nagy német nyilvánosság előtt a magyar festőművészet utolsó évtizedeinek a legjava. Itthon, Magyarországon, keveset tudtunk róla, mi volt az eredménye, mi volt a hatása a magyar kollekciónak. Néhány újság-szemelvény került napvilágra: az egyik írójának puszta alkalom volt a magyar kiállítás arra, hogy fanatikus magyargyűlöletének kifejezést adhasson, a másik elismeréssel, vagy dicsérettel emlékezett meg rólunk s már most idehaza ki-ki tudomásul vehette, elfogadhatta azt, amelyik megfelelt, mondjuk a művészi politikai pártállásának, anélkül, hogy megtudta volna, mi is volt hát a német kultúrvilág leszűrhető közvéleménye rólunk. Volt abban valami különös, valami, – speciális helyi ismeretek nélkül – nehezen érthető, hogy itt-ott milyen ragyogó örömmel fogadták a magyar kiállítással együtt az egész magyar művészetet, az egész magyar szellemi, az általános nemzeti életet becsmérelő szemelvényeket. Egészen furcsa volt ez az öröm és nem maradt zavaratlan. Azok a paprika-iszonnyal teli cikkecskék, melyeket oly buzgón idéztek idehaza, frissiben, a kiállítás megnyitásakor termettek és mindinkább elszigetelve. kisebbségben maradtak, olyan mértékben, amint az alaposabb és nemzeti, politikai tendenciáktól ment kritikusok a kiállítás tanulmányozásával elkészültek és a cikkeik sorra megjelentek. Lassan, meg-megszakított egymásutánban jelentek meg. Most együtt van a java annak, amit német újságok és folyóiratok a magyar kiállításról írtak. Most elkészíthető e kulturális vállalkozás erkölcsi mérlege s akár számszerűen lehetne kimutatni, hogy a túlnyomó többség a magyar festőművészetről itt-ott a hódolat, leggyakrabban a dicséret és az elismerés, ami azonban a legfontosabb, végig a megbecsülés, a komolyan vevés hangján ír. Innen, a távolból a mérleg elkészítéséhez nekünk nincsenek egyéb adataink, mint amiket a nyomtatott betű szolgálhat. Ezeket az adatokat azonban nyugodtan el lehet fogadni. A német kritika általában harapó kritikának ismeretes. A magyar kiállítást pedig egy külön előítélet fogadta, hagyományos előítélet, a durvának, a barbárnak, az ázsiainak a keresése, amely azonban szerencsére csak az első napokban s egészen szórványosan jutott kifejezésre.
A magyar kiállítás az impresszionista művészetnek egyrészt mai állását, másrészt magyar gyökereit akarta bemutatni Németországban. Nem minden magyar festő impresszionista s nem is minden német. Ez a festői irány azonban forradalminak már jó régen nem nevezhető. A levegő, a fény okozta változatok megfigyelése, a plein air s mindaz, ami ez alapvető elven felépült, egyszerűen a ma művészete, befogadott, nagy részben kiforrott, érett; a ma kifejezési stílusa, valami, ami mindig jellemző lesz a mi időnkre. A jelennek ezt az eleven művészetét mutatta be a berlini Szecesszió helyiségeiben kiállított kollekció. Munkácsy és Paál László képviselik az eredetet, az új igazságok első felvillanását. Paál, kinek borongós tájai előtt minduntalan Corot-ra emlékeznek a német nézők és Munkácsy, nem az óriási tablók szerkesztője, hanem a magának dolgozó, az intimebb, az emberibb, az igazibb, a kevésbé kész toalettel megjelenő s az utódokhoz annál közelebb álló Munkácsy. Az átmenetet közvetíti Szinyei-Merse Pál, a magyar s az általános művészet-történetnek ez a csudálatos alakja, aki most, fehér fejjel, mosolygó arccal nézi, hogyan foglalják el a legkényesebb szalonokat egykor lenézett, megvetett forradalmár eszméi. Hozzá csatlakoznak a többi élő és dolgozó impresszionisták és kiegészítés gyanánt a neoimpresszionisták, kik a befogadott művészetet már kiéltnek, túlérettnek tartják s azon túl próbálnak, keresnek, valami egészen újat, egészen egyénit. Nem önkényes összeállítás ez, hanem egy fejlődés-sorozat, szervesen összefüggő tagokkal. A németek – ez a kiállítás legnevezetesebb eredménye – megértették s hol szívesen, hol keserűen beismerték, hogy a fejlődés tempója, a jelen kvalitása az általános, az európai művészi helyzetnek megfelel. Nem hódítottuk meg speciális magyar művészettel a világot – melyik nemzet mondhatja el ezt magáról? – de nem is bizonyultunk ázsiaiaknak. Még csak a Balkánra se sikerült bennünket leszorítani. Európában maradtunk. „Testvérek vagyunk – írja Fritz StahI, a BerIiner Tageblatt kritikusa – ezen a kiállításon ez az uralkodó érzés.” S hozzá tehetjük: a döntő véleményű nagy berlini lapnak ez a megjegyzése fejezi ki az uralkodó nézetet. Kifejezetten elismeri mintegy az egyenrangúságot, a Berliner Morgenpost, a szocialista Vorwärts, a Frankfurter Zeitung, a Leipziger Illustrierte Zeitung s a hangja komoly, megbecsüléssel teli – ha nem is éppen áradozó – voltával a legtöbb más lap. Attól, hogy a németek a mi művészetünket a némettel egyenrangúnak tartják, önmagában talán nem kellene végképp elragadtatva lennünk. A világnak nem a német a legelső művésznépe.
De artisztikus jelentőségét senki, idegen sem kicsinyelheti és nem szabad megfeledkezni róla. milyen magasnak látják ők a saját nívójukat– nem alaptalanul – s egyben milyen magasra helyeztek bennünket, amikor egyenrangúságunkat elismerik. A túlságos nemzeti hiúságnak ez a rang, ez a besorozás, ez a nivelláltság talán nem hízeleg. Hát kaphat kóstolót egészen ellenkező véleményből is. Egy halom újságcikk között akadt vagy kettő, amely magyar kérdést csinált kiállításunkból, rikítóan, a Tissot recipéje szerint kezelt magyar kérdést. A Kreuz-Zeitung hasábjain Freiherr von Kyaynach kijelenti, hogy nem leszünk addig művészileg számba vehetők, míg meg nem örökítjük a puszta életét, a cigányok sürgés-forgását, általában a sajátságos vonásokkal teli vad és primitív állapotokat, amikhez hasonlók szerinte sehol Európában nem találhatók. A Hannoverscher Courier szerint Magyarország a német agyban ilyesféle képzeteket kelt: cigánybandák; cigánybárók; paprika és Mikosch; bajuszpedrő szaga; budapesti fürdőszoba-titkok és nemzetközi leánykereskedelem. Az ilyenfajta szempont, az ilyen megítélés szerencsére épp oly elszigetelt, mint amilyen bornírt s amilyen kevéssé lehet vele vitába ereszkedni. Teljes tájékozatlanságon felül a művészi kérdésekben is burjánzó, merőben illetéktelen politizálás következménye. Elvakult rosszindulaton kívül lehet benne találni egy adag olyan tévedést, amelynek eredetét a Neue Hamburger Zeitung teljes objektivitással vezeti vissza a kétes szövegű operettekre, az orfeumok paprikás számaira és a legalacsonyabb rendű irodalomra. S ez az újság konstatálja, hogy a kiállítás egyszerűen európai, nincs ott se paprika, se tokaji, se ama borvirágos orrú ábrázat, amelyet Mikosch báró gyanát lehetne üdvözölni.
Ez a józan, objektív alaphang szerencsére épp a legjelentékenyebb beszámolókon átvonul. Milyen éles szemmel állapítja meg például impresszionista festőművészetünk helyzetét Stahl, a már említett, nagytekintélyű kritikus. „PaáI Lászlótól Pór Bertalanig – írja – a fejlődés párhuzamos a franciáknak a fontainebleaui mesterektől Cézanne-ig, való fejlődésével. Egészen önálló, magányos egyéniség nincs, de a puszta utánzás is csaknem teljesen hiányzik. Egészben véve a helyzet olyan, mint a svédeknél: hosszabb párisi tanulás után következik otthon a tulajdonképpeni alkotás, amely természetének és légkörének sajátossága által a művészi alkotás sajátosságára kényszerít.”
A B. T. e méltatása kimerítően és csupa elismeréssel tárgyalja a magyar kiállítás minden kvalitását. Sok más cikkel együtt felismeri Munkácsy itt kiállított műveinek jelentőségét és érinti fejlődésének rokon voltát a német piktúra több mesterével. Oskar Anwand a Deutsche Tageszeitung-ban megmagyarázza, mit jelent ez a rokonság:
„A legjelentékenyebb magyar művésznek feltétlenül Munkácsy Mihály mutatkozik, akit a kiállítás annak a realistának mutat, amilyen főképp munkája korszakában volt, nem pedig a vallásos és történelmi stílus pátoszt és szenzációt kereső festőjének. Vannak figurális és tájképei, mint a kolpachi parkból való sötét, susogó fasor – egyformán elsőrangúak. Épp oly magasan áll a Vizsga vázlata, amely a pajtaszerű iskolahelyiségben az összegyűlteket a legjobb csoportosításban és a mozgás jó ritmusában mutatja. Munkácsy kedveli a sötét és tüzes palettát, amely a magyar művészekre nézve jellemző, amennyiben más és tőle különböző metódusú művészeknél is előfordul. E képekkel és e sötét tónussal erős hatást gyakorolt a művész Max Liebermann-ra. Néhány korai munkája hasonló színeket mutat és egyes alakok mozgása és felfogása is Munkácsyra emlékeztet. Ha szem előtt tartjuk még, hogy Fritz Uhde is érezte e jelentős magyar befolyását, sőt egyenesen a tanítványa volt, akkor Munkácsy jelentősége már az említett hatások miatt is messzi, a hazája határain túl terjed.”
Nem pusztán kortárs, nem egyszerűen közös utakat járó művész volt tehát Munkácsy a németekkel szemben, hanem mester s annál fontosabb, hogy ezt német kritikus is felismerte, mert akadt újság – a BerIiner Börsen Zeitung – amely szerint Liebermann hatott Munkácsyra, arra a művészre, akinek – tanítványa volt. Ennek az újságnak a cikkét idézgették azután itthon nagy diadallal, holott minden adata épp oly helyes, mint a Munkácsyról szóló s a Munkácsynál ifjabb német művészet ellen is épp oly dühösen emeli fel a maga jelentéktelen szavát, mint a magyar ellen.
Munkácsyval egyvonalban többnyire Paál László kvalitásait méltatja a német kritika, mint olyan művészét, aki Corot, Daubigny, Dupré képeinek hangulatát idézi fel. Következik Szinyei-Merse. Minduntalan felfedezik, mint Münchenben az elmúlt nyáron, a Pilóty-iskola kiállításán. Dicséret, lelkesedés, áradozás szól a cikkekből, olykor a meghatottság húrjait pendítik meg, mint Georg Hermann a „Berliner Morgenpost” hasábjain:
„A meglepetés: Szinyei-Merse. A hatvanas évek végén és a hetvenesek elején Münchenben volt, Leibl és Böcklin barátja. Akkor, amint illik, képeit agyonakasztották, agyon is ütötték, kinevették, úgy, hogy a hetvenes évek közepén abbahagyta a festést. Tehette. Képviselő lett. És amikor, úgy húsz évvel később, az impresszionisták Budapesten is megjelentek és azt bizonyították, amit ő egykor akart, akkor elővette Szinyei az ő régi dolgait, újra kezdte a festést és ma az Akadémia igazgatója. Amit ma alkot, bizonyára nem rossz. Amit azonban hajdan festett. az olyan ízléses, olyan temperamentumos, olyan meglepően szép, hogy előtte a maira alig gondolunk. Itt van a Majális, urak és hölgyek társasága, amely letelepedett egy árnyékos, pázsitos lejtőn, míg fenn a dombon, a mezőn át még süt a nap. Ahogyan itt a nők ruhái a tompa zöldből kivillannak, azt soha sem Manet, sem Monet szebben nem csinálták. Itt vannak azután a delikát tanulmányok violából, aranyból, rózsaszínből; világító esti ég, melynek zöldjén vörös felhők vonulnak át; álmodó alkony-színek kis tájakon – ó, ez a Szinyei többet jelent, mint pillanatnyi örömet a napi kritika számára: ez a XIX. század művészet-történetének egyik hódítása.”
Igen, Szinyei túl van a pillanatnyi jelentőségen s talán elhiszik róla itthon is, ha megtudják, hogy ez a megállapítás a legkiválóbb német esztétikusok közös ítélete. Munkácsy–Paál–Szinyei: a szent háromság, amely előtt alig egy-egy újság nem hódol. A még fejlődésben levő magyar festőknek sincs azonban okuk semmi panaszra. Csak a neoimpresszionistákkal bántak kissé mostohán, bár róluk is feljegyzi Hans Rosenhagen a Tag-ban, hogy „Czigány, Czóbel, Orbán és Iványi-Grünwald vad és primitív művészete mögött alaposabb tudás áll, mint némely német ultramodern mögött.” Természetes, hogy a természet szemléletén nagyra fejlett impresszionizmus századában felnövekedett közönség és kritika, a német épp úgy, mint bármely európai, a megszokott – a még nem régen megszokott – kifejezési eszközöket keresi és méltányolja. Fényes Adolf és Rippl-Rónai az, akinek fejlődési vonalát még készséggel követik és méltányolják. Rippl-Rónai hatása talán erősebb – egyúttal az ellenvéleményt is jobban kihívja – Fényesé egyenletesebb, általánosabb. A hangnemet, amelyben róla megemlékeznek, most a említett Rosenhagen jellemzi, aki így ír róla:
„A legérdekesebb és legegyénibb talentum a fiatalabb magyarok kőzött Fényes Adolf. Meg nem látszik rajta sem az, hogy Thedy weimari festő tanítványa volt, sem az, hogy Bonguerau mellett tanult. Mind a magyar festők között mindenesetre neki van a legfinomabb érzéke szín és tónus-értékek iránt. Semmi keresett és semmi kificamodott nincs a munkáin, amelyek egyedül kiváló festői kvalitásaikkal tűnnek fel. Fényes főképpen csendéletet, tájképet, architektúrát fest és a legteljesebb igazságot egészen egyéni ízléssel tudja visszaadni. Emlékeztet Robert Breyerre, a Berlinben éppen nem érdeme szerint becsült művészre, különösen a módban, ahogyan ezüstöt, porcelánt és szövetet összehangol; előadása azonban graciózusabb, érzése a dolgok iránt sokkal melegebb, szívből jövőbb. Az ő képekkel teli terme legfényesebb bizonyítéka annak, hogy a született festő szeme mindenütt szépségeket lát. A poros magyar országúton épp úgy, mint egy velencei templomban, a tarka edénnyel, fakanalakkal terített paraszt-asztalon, akár az elegáns városi háztartás mindenféle édességekkel telerakott abroszán. Alig van képe az egész kollekcióban, amelynek láttára örömet ne éreznénk.”
Rippl-Rónainak olykor érdemül, olykor hibául róják fel erőteljes, magyarosnak mondható színskáláját. A legtöbben azonban nagyra tartják, általános művészi szempontból értéklik. A Leipziger Illustrierte Zeitung cikkírója; M. Rapsilber például őt tartja a legkiválóbbnak s nem áll egyedül véleményével, amely itt következik:
„A fiatalabb generáció mesterei, a modern művészet őrei között Rippl-Rónai Józsefet tartom a legjelentősebbnek és a legérdekesebbnek. Ez a Rónai eredetileg az előadásbeli finomságok legvirtuózabb festője volt, aki némely munkájával magát Leiblt is elhomályosította. Hirtelen azonban eldobta összes eredményeit és átment a primitívekhez, akikből később a neoimpresszionisták fejlődtek ki. Párizsban történt ez, ahol Rónai már régen otthonos volt, anélkül, hogy hazájával való együttérzés megszűnt volna. Az új stílus mesteri kezelésében mindenesetre a legmesszebbre haladt előre, határozottan maradandó becsű művekig. Nem a manír okozta ezt, hanem a művész nagy tudása, amely már más téren is alkotott kiválót. Az éles rajz, a kontúrok hangsúlyozása; a felületfestés a japánok módja szerint, tehát a modellirozásról és a perspektíváról való bizonyos lemondás; lehetőleg a primitív vagy naiv művészet rikító, töretlen színei: az egész neoimpresszionista program absztrahálható Rippl-Rónai műveiből.”
Nagyon érdekes Ferenczy Károly hatása. Az első napon, amikor a napilapok referensei járták végig a termeket, kollekciója még nem volt egészen rendben. Talán az is hozzájárult, hogy az ő halk szavú művészete elmélyedést kíván, egyszóval közvetlenül a megnyitáskor nem figyeltek rá annyira, menynyire megérdemelte volna. Annál nagyobb örömmel fedezik fel, akiknek több idő állott rendelkezésükre, első sorban a folyóiratuk kritikusai. Hermann Abeking tanulmánya például, a Gegenwart-ban, így emlékezik meg róla:
„Az öregebbek színben való öröme benne tovább él. A csillogó, mámoros fény azonban eltűnik. Helyébe a nyugodt erőteljes, meghatározott tónus lép. A „Festő és modellje” című kép a legszebbek közül való. A leány teste a szék karjához támaszkodik, a festő kezét nyújtja felé, sajátságos, kecses pózban. Ferenczy talán még fogékonyabb a szabad természet, mint a szoba mondanivalói iránt. A Fürdő előtt című kép természetes egyszerűségével s amellett öntudatlan rafinériájával, pompás alkotás. A vezető motívum egy férfi mély, sötétkék kabátja és mellénye, amellyel szemben a környezet erőteljes zöldje és kékje adják meg a helyes térbeli hatást… Esti fényben úszik egy kis kép: A séta. Itt ismét egyszerű eszközökkel, nagy, szép foltokkal, nagyvonalú rajzzal sikerül felkelteni egy darab igazi természet illúzióját, anélkül, hogy a művész egyénisége áldozatul esne.”
Ferenczy bibliai képei ennek az írónak kevésbé tetszenek. Van, aki éppen ezeket dicséri. A fiatalabb kiállítók között a vélemények megoszlanak. Hiszen ez nem fontos. Nem lehet fontos, hogy egyik vagy másik, még fejlődése deléhez közeledő festőnél időz-e valaki hosszabb ideig. Amit nem lehet elég gyakran ismételni, hangsúlyozni, aláhúzni, az a megbecsülés, a komolyan vevés, az objektív értékelés, amelyet csak érdemes művészi termékek számára tart fenn a német kritika. A felemlített és idézett lapokon kívül a német újságok hosszú sora részesít bennünket ebben a megtisztelésben: a Berliner LocaI Anzeiger, a Frankfurter Zeitung, a Vossische Zeitung, a Vorwärts, a B. Z. am Mittag, Die Welt am Montag, a Neue Züricher Zeitung, a Der Cicerone, a berlini Deutsche Nachrichten, a Freisinnige Zeitung és egyéb lapok. A hang részben meleg, részben minden elismerő volta mellett is hűvös. A siker azonban letagadhatatlan. A siker teljes. A német sajtó akaratlanul is hírhordója lett kultúránknak, csaknem a maga egészében, mert hiszen a mi igazságunk ez, önkénytelen harcosaival szemben nem áll más, mint az az egy-két epével írt nemcsak minden magyar: minden modern törekvés iránt vak dühvel és meg nem értéssel viseltető cikk, amelyről már megemlékeztünk. Egyik, már idézett megértőnk, Georg Hermann, a németek, a külföldön kiállítást rendező németek számára is tanulságot von le a mi sikerünkből. Azt magyarázza, hogy tudomásul kell venni végre, amit minden evezős-klub tud: elit-csapatokat szabad csupán a külföldre küldeni. Ahogyan a magyarok tették: akkora sorát a jó képeknek s olyan kevés rossz művet. A sikernek e találó magyarázatához mi hozzá tehetünk egyet-mást. Soha még ennyi szó magyar művészetről külföldön nem esett. Hivatalos kollekcióink mellett közönyösen haladt el a világ. Nem is beszélünk a fiatalokról: Munkácsy értékét hosszú idő óta lejebb-lejebb szállította a kritika s most egyszerre régi fényében ragyog a neve. Mert ezúttal bizottságok, miniszteri biztosok nélkül állapították meg, mit kell kiállítani. Mert a hivatalos fémjelzéssel nem törődtek, mert a múzeumok világszerte egyforma sablon-kollekciója helyett, a szertehulló, halott kollekciók helyett exportáltak valamit, ami önmagában egész, összefüggő eleven, amihez való közösséget minden kultúrember, – magyar, vagy olasz, vagy svéd, vagy német – megtalálja.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
