VÁMOS ÁRPÁD: AZ EFEZUSI ÖZVEGY • KOMÉDIA, EGY FELVONÁSBAN
VÁMOS ÁRPÁD: AZ EFEZUSI ÖZVEGY •
KOMÉDIA, EGY FELVONÁSBAN
KOMÉDIA, EGY FELVONÁSBAN
SZEMÉLYEK: Az özvegy, Egy katona.
(Temető Efezusban. A temető egy pompás kert, virágzó ciprusokkal, pálmákkal, virágos sírokkal; az egész inkább egy díszkert benyomását teszi, mint temetőét. A háttérben fal húzódik, előtte frissen hantolt sírok. Egy üres sírgödörből akasztófa emelkedik, rajta díszes ruhájú holttetem lóg, melyet azonban a temető fala eltakar szemeink elől. Jobb oldalt görög stílusú kripta áll, előtte mély gyászban egy asszony térdel és sír. Ugy látszik, nagyon magánkívül van; még csak az imént is szakadt az eső, néha-néha most is dörög és villámlik még s ő minderről nem vesz tudomást. E percben egy cikázó villám bevilágítja a temetőt, mely eddig félhomályban volt s a hirtelen fénynél két kapaszkodó kezet. majd egy sisakot, egy fejet és végre mindezek tulajdonosát: egy hatalmas szál katonát pillantunk meg a falon. Szitkozódva mászik lefelé és menedéket keres; megpillantja a kriptát, mely előtt a gyászoló özvegy térdel, oda akar menni, előbb azonban leszúrja lándzsáját a homokba, sisakját ráakasztja, hogy az kívülről, a falon túlról is lássék. Örül a jó eszmének, hogy íme egy lándzsa és sisak állanak őrt helyette, mégis bosszúsan dörmögi maga elé, hogy: hiába, katonának csak későn jön jó gondolata! Végül megnyugszik abban, hogy mégse maradt el egészen az a jógondolat és erre egyenesen odamegy az asszonyhoz).
A katona: Mit csinálsz itt?
Az özvegy (nem válaszol).
A katona (megérinti a vállát): Mit csinálsz itt?!
Az özvegy: Te gyalázatos, hogy mersz megzavarni mély fájdalmamban?
A katona: No, no, igazán nem akartam sérteni érzéseidet, de úgy látszik, észre se vetted az esőt?
Az özvegy (tovább sír).
A katona: Nem gondolod, hogy így meghűlhetsz?
Az özvegy (sírva a kriptára mutat): Ő a halált nem tudta kikerülni, én meg az én nyomorúságos egészségemmel törődjem?
A katona: Rajta ugyan aligha segítesz azzal, hogy itt átfázol. Gondold meg, nagyon egészségesnek kell lenni ahhoz, hogy a gyász összes kötelességeit teljesíthessük. Mert hát úgy látom, meg akarod tartani a gyászidőt.
Az özvegy: Örökké gyászolni fogok.
A katona: Hisz akkor örökké egészségesnek kell lenned.
Az özvegy: Minek? A legszívesebben melléje feküdném.
A katona (kenetteljesen): Akiket szétválasztott a halál… (megpillant egy koszorút s rajt egy szalagot): Ni csak, milyen gyönyörű lila szalag! vajon mi áll rajta?! (Elolvassa.) „Élj boldogul, kedvesem!” Lám, a megholtnak is életet kívánsz, magadnak meg, ki pedig igazán élsz, a halált kívánod.
Az özvegy: Ugyan, hagyj; terhemre vagy,
A katona: Tanácslom, menekülj az örök titok elől.
Az özvegy: Hiába tanácsolsz bármit is; fájdalmam végtelen, mint a tenger; perzselő, mint a sivatag napja; a gyászom talán még nagyobb, mint a szerelmem volt.
A katona: Persze, persze! A gyász mindig győzedelmeskedik; rendesen nagyobb, mint a szerelem.
Az özvegy: Rosszmájú vagy, elferdíted a szavaimat.
A katona (békítően): Ha úgy tetszik, a szerelem nagyobb, mint a gyász. (Mormogva.) De csak a halott iránt. (Kedélyesen.) Kelj fel legalább és pihenj egy kicsit. (Habozás nélkül azt a követ ajánlja pihenőhelyül, mely alatt a kedves halott alussza örök álmát.)
Az özvegy (lesújtó pillantással): Hagyj a jóságoddal, nem kell nekem. Igy akarok itt elfonnyadni, mint összel a virág.
A katona: Ne felejtsd, ha egyszer elfonnyadtál, neked nem lesz több tavaszod. A barbárok csúf szokása az, hogy az asszony a halálba is követi urát; pedig asszonyi szépségnek örökké ragyognia kellene, mint a napnak.
Az özvegy: Még a nap se ragyog ma s nem is fog nekem többé soha.
A katona (vidáman): Lám, hogy tévedsz; épp most készül áttörni a felhőkön, jó jel ez neked.
(Tényleg kiderül; lassankint áttörnek a napsugarak a felhőkön, szétszóródnak a sírokon, bearanyozzák a ciprusok leveleit és friss pompában ragyogtatják a virágokat. S mire ez a két embergyerek itt megérti egymást, a koraősz sugaras délutánjában pompázik a temető.)
Az özvegy: No, előtted ugyan nem sokat jelent egy ember.
A katona: Dehogynem, egy élőember. Az élőket mind meg szeretném menteni a haláltól és mindet megóvni a halottak elől. De hát, már életükben is mindannyian halálnak szánják magukat.
Az özvegy: Bizony, mindnyájan a halál felé tartunk.
A katona (kényelmesen letelepszik a kripta kövére): Nem én! Én ugyan nem teszem rövidebbé az útját.
Az özvegy: Megtalál az így is.
A katona: Engem meg nem ijesztesz; nem vagyok én moralista! csak azok félnek a haláltól, jól tudják, miért.
Az özvegy (észreveszi, hogy a síron ül): Okosabb volna, ha térden állva kérnéd bocsánatát, hogy így beszennyezed örök nyughelyét szentségtelen testeddel, mint hogy fecsegsz itt össze-vissza.
A katona: Ha ez mulatságot szerez neked. (Egészen melléje térdel.)
Az özvegy (felháborodva felugrik): Te, mit csinálsz!? Felejthetetlen férjem sírján vagyunk!
A katona (örül, hogy felállásra bírta az asszonyt): Bocsáss meg, igazán elfelejtettem. Tudja isten, szomorú gondolatok úgy elpárolognak fejemből, mint nektár a napon. Pedig nem rosszakaratból történt, hidd el.
Az özvegy: Dehogy hiszem.
A katona: Úgy is jó. (Feláll, néhány lépést fel és alá megy; az asszony fejét egy oszlophoz támasztva, a messzeségbe tekint. Rövid szünet után.) S mi a szándékod a jövőre?
Az özvegy: Semmi. Meg fogok halni.
A katona: Hm, persze, akkor minden fölösleges. Akkor sírhatsz tovább, amíg könnyeid teljesen tönkreteszik a szemeidet és az arcod. (Az özvegy akaratlanul is letörli könnyeit.) Akkor bátran itt állhatsz az esti szélben, amíg nedves testedet halálosan átjárja. (Az asszony ránéz, megtapogatja a testét és visszahúzódik a kripta fülkéjébe.) Hát igazán nem akarsz hazamenni?
Az özvegy: Nem, éjjet és nappalt itt akarok tölteni, ez az én kötelességem.
A katona: Fogadj el hát legalább valami ennivalót, hiszen éhen halsz. (Tarisznyájába nyúl.)
Az özvegy: Nem tudnék ilyet tenni férjem sírján.
A katona: Hát akkor pihend ki magad egy kissé, majd hozok füvet. (A másik oldalra siet, s egy nagy halom fűvel tér vissza, ezt aztán minden további nélkül a kripta fülkéjébe szórja.)
Az özvegy (megrémülve): Mi? Itt pihenjek?!
A katona (természetes hangon): Igen, itt védve vagy széltől és esőtől; s ez lágy, mint az asszony bőre.
Az özvegy: Ide üljek le, vagy talán le is feküdjek?
A katona: Igen, igen. Jól fog esni neki, mintha csak a mellén pihennéd ki magad. S félni nem fogsz?
Az özvegy: Oh, én sohse féltem tőle.
A katona (mulat a válaszon): Persze, persze, azt ritkán szokták az asszonyok. (Az asszony leül az elhintett fűre, s nem is veszi észre, hogy ugyanazt teszi, amit előbb a katonától oly nagyon rossz néven vett; sokkal megkönnyebbülten is érzi magát, mint előbbi kényelmetlen helyzetében, s már nem néz oly gyászosan a világba. A katona ravaszul folytatja.) Tulajdonképpen szánalmasan nézel ám ki.
Az özvegy: Hogy érted.?
A katona: Már hát ez az ázott gyászruha, mely éppenséggel nem áll jól neked.
Az özvegy: Mindenáron kellemetlenségeket akarsz mondani nekem? Igazán, nem azért vagyok itt, hogy neked tessem. (Ezek dacára is úgy-ahogy rendbeszedi magát és büszkén kiegyenesedik.)
A katona: Oh, hisz nem is énrólam van itt szó. De neki, a férjednek sem tetszenél igy.
Az özvegy: Mit tegyek hát? Hisz ezt kell…
A katona: Az ember sohse gyászoljon! Hiszen azt állítod, hogy boldog voltál.
Az özvegy: Bizony az voltam.
A katona: Hát akkor mit gyászolsz.
Az özvegy: Az emlékét.
A katona: Hát az gyászos?
Az özvegy: A halála emlékét; hisz oly fájdalmas volt neki engem itt hagyni.
A katona: Legszívesebben talán mindjárt magával vitt volna? Persze, így nem lett volna oly kellemetlen. Mindig mondom, a férjek javíthatatlan egoisták.
Az özvegy: Hát te nem vagy az?
A katona: Nem, én nem vagyok házas ember; özvegy vagyok. De mikor házas voltam, akkor sem voltam önző, sőt még a feleségemet is leszoktattam róla.
Az özvegy: Itt hagyott téged?
A katona: Engem? Ezt a szép világot hagyta itt.
Az özvegy: És ő talán boldog volt, hogy mennie kellett?
A katona: Azt nem tudom. De az a gondolata aligha emésztette, hogy engem itt kell hagynia.
Az özvegy (nem érti el a tréfát): Ez nemes érzésre vall.
A katona: Ő nem könnyítette így meg neked a válást, úgy-e?
Az özvegy: A halálról sokat beszélt nekem, nem egyszer borzalom fogott el.
A katona: Miért nem bírtad hallgatásra?
Az özvegy: Hiszen megpróbáltam, de ilyenkor szememre vetette, hogy önző vagyok, hogy neki mennie kell a halállal, s én még beszélni sem szeretek róla.
A katona (színlelt meggyőződéssel): Az élet szépségeiről is beszélt neked sokat, úgy-e, amíg jól ment dolga?
Az özvegy: Nem, ezt sohse tette: sem filozófus nem volt; sem költő
A katona: De a halálról…! hja, persze, akkor mindenki filozófus.
Az özvegy (eltűnődik): Egyet azonban mégis mondhatok róla, hisz annyira szerettem. Mikor a fájdalomtól kimerülve elszunnyadt néha, s a szobában minden olyan komor volt, ott kinn pedig ragyogott az élet, s én nem tudtam ellenállni és kimentem, akkor…
A katona: Nos, akkor?
Az özvegy: …mindig szidott, ha visszamentem. Igaza volt, mégis fájt a szidás.
A katona: Szidott?!
Az özvegy: Igen, az furdalta ilyenkor, hogy nem leszek hü hozzá a halála után, ha már most sem tartok ki mellette. Oh, mennyire csalódott hűségemben!
A katona: Persze, a férjek rendesen csalódnak.
Az özvegy: És még egyet. (Sok minden eszébe jut s valamivel türelmetlenebbül beszél.) Igazán, szinte haraggal gondolhatnék rá, (erőltetett pietással.) ha nem szerettem volna annyira.
A katona: No, mi az?
Az özvegy (panaszos hangon, mit persze nem vesz észre): Sokszor megkínzott.
A katona: Ugyan, mivel?
Az özvegy: Borzasztó féltékeny volt. Ha egy rövid séta után a szobánkba léptem, szinte éreztem, hogy megver a szemeivel. Ajkait összeszorította, s kezei ökölbe szorulva feküdtek a takarón, néha úgy emelgette őket, mintha verni készült volna velük. Az ágyához léptem, s jóságosan mosolyogtam le rá, de ő vészjóslóan nézett és megragadta nyirkos kezével az enyémet, – borzasztó volt! Ne hidd, hogy rossz vagyok, mert ilyet mondok, de tudom, hogy fájdalmat akart okozni nekem. De hát fáradt kezei erőtlenül estek le, s ekkor megfenyegetett beteg hangján, hogy meg ne merjem őt csalni, se most, se soha, mert nagy bűnt követnék el vele szemben, aki már nem tud védekezni.
A katona: Pedig sok sánta megérdemelné, hogy a saját mankójával kergessék meg.
Az özvegy (teljesen elfoglalják gondolatai, nem is hallja a katona megjegyzését és még türelmetlenebbül beszél): S hogy mit szenvedtem az utolsó perceiben, az kimondhatatlan. Halálfélelme tetőpontjára hágott és delíriumában görcsösen magához szorított s úgy ordította rekedten a fülembe: ütött a végóránk, velem kell jönnöd, feküdj ide mellém!
A katona: A bitang!
Az özvegy: S mikor kitéptem magam a karjaiból, s az ajtóhoz menekültem, két éves betegségének egész keserűségével kiáltott felém: vigyázz! meg ne rabold szerelmünket! Ezek voltak utolsó szavai.
A katona: De hogy téged két éven át megfosztott a szerelemtől, arra nem is gondolt.
Az özvegy: No, de most már mindennek vége.
A katona: Hogyne, az ő számára.
Az özvegy: Az én számomra is.
A katona: Persze, hisz ő ezt nagyon megérdemli tőled.
Az özvegy: Van bátorságod rosszat mondani rá?
A katona: Isten ments! (Kétértelműen.) Ez a te dolgod.
Az özvegy: Azt hiszem, túlságosan rád bíztam magam, most visszaélsz a helyzettel.
A katona: Mit profitálhatnék ebből veled szemben, ki teljesen a halálnak szántad magad; én csak az élőket szeretem! (Menni készül.)
Az özvegy: Elmész?
A katona: El.
Az özvegy: Hová?
A katona: Őrségen vagyok itt. Az imént az eső elől menekültem ide, de most már elállt.
Az özvegy: Mit őrzől itt? Talán a szegény halottak lelkeit?
A katona: Nem én, minek olyat őrizni, amit úgy se lehet ellopni.
Az özvegy: Hát akkor mit?
A katona (az akasztófára mutat): Azt ott, ni.
Az özvegy: Kicsodát?
A katona: Azt az akasztófavirágot.
Az özvegy: No né, ott lóg valaki!
A katona: Bizony, azt teszi.
Az özvegy: Miért akasztották fel?
A katona: Mert kellemetlenebbet már nem igen tehettek volna vele; de hát úgy kell neki!
Az özvegy: Miért?
A katona: Asszonyhűségben bízott.
Az özvegy: Ezért akasztották volna föl?!
A katona: Bizony ezért. Szerencsére, nem sokan járhatunk így!
Az özvegy: Ezért csak nem akasztanak embert!
A katona: Hiszen látod! – Mikor rajtakapta a feleségét, nem azon volt, hogy ne bízzék többé asszonyhűségben, ami úgy sincs; – dehogy, megölte a szerencsés vetélytársat. Most megkapta!
Az özvegy: S miért itt lóg, ezen a szomorú helyen?
A katona: Az ítélet így szólt: (Szélesen.) Az akasztófa legyen az egyetlen fa, mely a sírján kinő s ő maga legyen e fa egyetlen hajtása! Mint látod, az ítéletnek alaposan eleget tettek.
Az özvegy: Úgy beszélsz, mintha ez valami nagyon mulatságos dolog volna.
A katona: Az igazság osztása tényleg elég mulatságos dolog, de komolyan is lehet venni; ki-ki a maga módja szerint.
Az özvegy: Szegény; és senki sem fog halotti dalt mondani a sírján.
A katona: Bizony senki. Nagyon egyszerű lesz a temetése; de, ha ez sértené vallásosságodat, hát kántálhatok valamit én.
Az özvegy: Neked minden csak tréfa, a halállal is gúnyolódol.
A katona: (Nagyszerűen.) De az életet veszem komolyan.
Az özvegy: Hogyisne, te.
A katona: Persze, hogy én.
Az özvegy: Mit veszel te egyáltalán komolyan?
A katona: (m. f.) A hivatásomat!
Az özvegy: Mit, a katonáskodást?
A katona: (m. f.) Nem, a költő és filozófus hivatásomat.
Az özvegy: (Érdeklődve.) Mi, te költő vagy?!
A katona: Azt hiszem.
Az özvegy: Hát akkor miért katonáskodol?
A katona: Mi más foglalkozás mellett lustálkodhatnám ennyit?
Az özvegy: (Megütközve.) Lustálkodni?!
A katona: Jól jegyezd meg, a költők és filozófusok mind semmittevők; s mivel becsületes foglalkozás mellett gondolkodni nem lehet, hát katonának kell lenni.
Az özvegy: (Vidáman.) Úgy látszik meg akarsz nevettetni.
A katona: Hogyne, csak sikerüljön, nagyobb szolgálatot ennél nem is tehetnék neked. S igazán el vagyok ragadtatva, hogy végre így jobb véleménnyel vagy felőlem. Hát könnyebben érzed már magad?
Az özvegy: Igen, tudja isten, tényleg megkönnyebbültem egy kissé. A férjemnek nem volt szokása ilyen tréfás hangon beszélgetni velem, a szavai olyan félelmesen dübörögtek, mint a sziklák.
A katona: Ja, ja, moralista volt. Ezek mindent nehézkesen csinálnak, még az életet is megnehezítik az embernek.
Az özvegy: Úgy veszem észre, nem is vagy olyan ostoba, mint aminőnek látszani akarsz.
A katona: Hát persze, hogy nem. De te mégis csak okosabb vagy.
Az özvegy: Miért?
A katona: Okos dolgokat csak nem olyan nehéz mondani, mint megérteni.
Az özvegy: Hízelegsz.
A katona: Ilyen alattomos volnék; vagy azt hiszed, volna kedvem hízelgéssel elkapatni az embereket? Alig hiszem, hogy ilyesmivel valaki megvádolhatna.
Az özvegy: Látod, ez igaz. (Kissé szemrehányóan.) Azt hiszem, neked egyik ember csak úgy semmi, mint a másik. Még asszonyok iránt sem érzel valami sokat.
A katona: (Fondorkodva.) Azt hittem, egy gyászos őzvegy nem vágyódik asszonyi sikerekre.
Az özvegy: (Sértődötten.) Ostobaságokat hiszel.
A katona: Az előbb még nem voltál azon, hogy mást higyjek.
Az özvegy: (Hiun.) De igenis akarom, hogy más legyen a véleményed.
A katona: Igazán kedves, szóval én higyjem, hogy te más is vagy, nemcsak gyászoló özvegy –
Az özvegy: Természetes, hogy ezt hidd. Vagy tán tovább is eltűrjem, hogy gúnyólodjál velem?
A katona: Én?
Az özvegy: Vagy, hogy éppen szánakozzál rajtam –?
A katona: (Ravaszul.) Megbocsáss, de hát szívet tépő látvány
Az özvegy: Nem kell a részvéted.
A katona: Szép, szép, s én méltányolom is az erődet, de félek, akadhatnának ízléstelen emberek, kik meggyanúsítanának azzal, hogy gyászoddal részvétüket akarod kizsarolni.
Az özvegy: (Meggyanúsított őszinteségében az eget hívja tanúul.) Én!! – Részvétet!! – Zsarolni!!!
A katona: (A teátrális felháborodás nem hatja meg.) Hja, a könnyek, a gyászruha
Az özvegy: (Ismét az egekhez fordul.) Óh, óh, óh! (Hirtelen elhatározással.) Na –
A katona: (Hirtelen közbevág, de olyan közönyös hangon, mellyel egyáltalán nem sejteti azt a meggyőződését, hogy az asszony ezek után le fogja tenni az officiális gyász minden rekvizitumát.) Hadd, éppen elég időt pazaroltunk már el ezzel a sok haszontalan fecsegéssel…
Az özvegy: (Kihívóan.) Persze szerelemről beszélgetni okosabb lett volna, úgy-e?
A katona: (Ravaszkásan.) Óh, ments Isten! Ha az üdvösségem függne tőle, akkor se gondolnék erre! – S ha az egész világot szorítanám magamhoz benned, akkor sem érintenélek! – S ha ajkaid gyönyörteli csókokat kínálnának és kebled földöntúli kéjt nyújtana felém: bántatlanul átengedném mindezt neki, ki mind e gazdagságnak jogos tulajdonosa; s ujjal sem nyulnék tehozzád, ki mindezt meg akarod őrizni az ő számára!
Az özvegy (nem hiszi el, amit a katona mond, mégis zavarban van; legjobban szeretne tulajdonképpen nyakába borulni a katonának, ösztöneire hallgatva, hogy tisztázza a helyzetet, de képtelennek érzi magát erre. Így hát legalább egy jól alkalmazott szót szeretne találni, amivel helyes irányba terelje a beszélgetést, de prűd s így nincsenek szavai ilyen helyzetre. Megnehezíti mindezt még az, hogy a katona szemmel láthatólag bújósdit játszik vele, ami teljesen megzavarja és türelmetlenné teszi).
A katona (nagy hangon folytatja): Érts meg jól, mindez nem akar erkölcsi prédikáció lenni. Erre képtelen volnék, ezt talán csak elhiszed nekem. Meg akartalak vigasztalni, de ideáljaidtól nem akartalak megrabolni; ha talán túlléptem a határt, felejts el mindent és bocsáss meg. (Még nagyszerűbben.) Sohasem törekedtem arra, hogy bárkit is eltérítsek hitétől; hogyan tarthatnám magam filozófusnak, ha erre képes volnék! (Teljesen nagyszerűen.) Mindenki a saját hite szerint boldogul!!
Az özvegy (türelmetlenül közbekiált): Nem jól beszélsz, ez a hang hamis!
A katona (nem hallgat rá): És hogyan tarthatnám költőnek magam, ha a szerelem pompás csarnokát egy sírdombon akarnám fölépíteni, két örökké hű szív szerelmének romjain! Nem! A szerelemnek szűztalaj kell!! (Kajánul.) Hisz ez a te meggyőződésed is, bebizonyítottad; és én tisztelem a mások meggyőződését.
Az özvegy (türelmét veszítve): Valóságos szóáradatot zúdítasz rám! –
A katona (nem zavartatja magát): S ha úgy jönne, ha belopóznék szívembe a szerelem; s ha ez erősebb lenne, mint az én meggyőződésem, mint a tiéd, mint az összes emberek meggyőződése együttvéve: én akkor is el.rejteném sebeimet és senki se látná vérezni őket. (Pátosszal.) Mert az ember azért van, hogy vérezzen; vérezzen, mint katona a hazáért, mint férfi a szerelméért; vérezzen hősiesen és megbékélve, mert hisz az utolsó seb úgy sem fáj már. (Nem mindennapi szónoki erejével tovább akar száguldani; a beszéd heve elragadja s bárha előbb csak az volt a szándéka, hogy dikciózásával végleg türelmetlenné tegye az özvegyet és színt vallani kényszerítse, most szem elől téveszti tulajdonképpeni célját és – mint költői hajlamú emberek általában – saját szavainak rabja lesz Az özvegy rémülten látja mint száll fel a katona beszéde egyre elvontabb régiókba s mint távolodik el – óh jaj! – a pozitív céltól; s hogy a katona ily nagyfokú tapintatlanságának végét vesse, sírásba tőr ki, mint valami panaszkodó gyermek.)
Az özvegy (könnyek közt): Nem tudlak megérteni.
A katona (kit most már dühösít az asszony képmutató természete. mely jobb elhatározásain is keresztül tör, rákiált): Nem mersz megérteni!
Az özvegy (a perc döntő volta megadja neki a kellő inspirációt és hirtelen elhatározással koketten és szerelmes negédeskedéssel a katona arcába dobja a zsebkendőjét): Hallgass, te ravasz!
A katona (elkapja a zsebkendőt és megcsókolja úgy, mintha nem akarná, hogy az őzvegy észrevegye): Huj, de jó szaga van! (Izgatottan tovább játszik vele, majd édelegve összehajtogatja és keblébe rejti.)
Az özvegy: Nem akarod tán visszaadni?
A katona (kifeszíti mellét, lassan leereszti karjait s úgy áll ott kiegyenesedve és mozdulatlanul, mint valami határkő): Visszaveheted.
Az özvegy (sóvárogva néz végig a katona pompás alakján, a feje búbjától a lába hegyéig; a hangja kissé rekedtessé válik és remeg): Ne, – ne – csak add vissza te magad.
A katona (merészen): Nem lehet, – magadnak kell elvenned: én, – te nem mersz idejönni!
Az özvegy: Nem, igazán nem. Nagyon erős vagy.
A katona: Légy nyugodt – a férfiak mind gyöngék, ha asszony ér hozzájuk.
Az özvegy: Úgy?! – Akkor elveszem – (A zsebkendőért nyúl, mire a katona elkapja a kezét, magához vonja, átkarolja derekát; az asszony erőtlenül hull karjaiba és ajkaik forró csókban forrnak össze. Kis szünet. – Az asszony kibontakozik a katona karjaiból.) Hagyj, hagyj most. – Borzasztó vagy. – A romlásba sodorsz.
A katona: Zeuszra! Miért?!
Az özvegy: Megfosztasz becsületemtől, – sőt az életem céljától! – Miért éljek már most tovább; – hiszen nem is tudom már gyászolni őt és nincs, aminek örüljek. – Mi lesz most?! – A hitemtől fosztottál meg; mit adsz most érte?!
A katona: Gondolj az életre, mely oly pompás!
Az özvegy (örök asszonyisággal): Egy asszonynak, – egyedül?
A katona (megadja magát): Nem, mi kettőnknek, nekünk, kik itt, a halál saját birodalmában fogjuk neki bebizonyítani, hogy el kell vesztenie a játszmát, mert az életnek nincs soha vége.
Az özvegy (megrémülve a nagy szavaktól): Hagyj el, te istenkáromló.
A katona: Olyan ostobának tartasz, aki most itt hagy és újból átenged szomorúságodnak.
Az özvegy: Mit akarsz hát?
A katona: Meg akarlak tartani.
Az özvegy: Nincs jogod hozzá.
A katona: De van erőm. (Megfogja az asszony vállát és remegő kezeivel végig simítja testét; a szemei szikráznak s arca lángol a mámortól, erőtől és vágytól.)
Az özvegy (egy percre, mintegy villámtól sújtva, áll: aztán az asszonyi ösztön utolsó föllobbanásával kiragadja magát): Utánam ne jöjj, életedbe kerülhet! (Bemenekül a kripta fülkéjébe és eltűnik szemeink elől.)
A katona: Még akkor is! (Utána rohan, mint egy szatír a menekülő nimfának.)
(Az asszonynak halk sikolya hallatszik még ezután, de csakhamar csend lesz; alighanem a katona csókjai némították el ajkait. Üdítő csend honol, s a temetőkert fenséges szépségben pompázik; csak a madárkák búcsúztatják énekükkel a napot, mely már lehanyatlott a távoli hegyek mögé. Esteledik, s a katona és az özvegy megértették egymást. A mélységes csendet végtére is távolból hallatszó kürtharsogás zavarja meg.)
A katona (kijön a kripta fülkéjéből, hogy meggyőződjék, vajon jól hallott-e, aztán visszaszól): Igen, édesem, tényleg jól hallottuk, jönnek. Mennem kell.
Az özvegy (a fülkéből): Borzasztó, most maradjak egyedül!
A katona: Hisz nem fog soká tartani, drágám.
Az özvegy (megjelenik): Nagyon gyorsan végezz.
A katona: Igen, kántálás nélkül, mi?
Az özvegy: Hát persze! Addig majd itt elrejtőzöm.
A katona: Jó, jó szívem; várj meg s aztán együtt térünk majd haza. (Megcsókolja.) Felejthetetlenek lesznek e percek nékem örökre: a tökéletes boldogság percei voltak!
Az özvegy (hozzásimul): Hát boldog vagy?
A katona: Az egekben vagyok egyetlenem. (Ölelkezés.) De most mér igazán mennem kell. A viszontlátásra! (Friss léptekkel a temető falához siet, felteszi sisakját, a falhoz támasztja lándzsáját, még egy búcsúcsókot vet az özvegy felé, s fölmászik a falon. Mikor feljut, vad szitokban tör ki és rémülten visszacsúszik.)
Az özvegy (izgatottan odarohan): Mi történt?
A katona (jajveszékelve): Rettenetes! – Ezek a nyomorult zsiványok! – Az ördögbe!
Az özvegy: Szólj hát már!
A katona: Ellopták.
Az özvegy: Mit?
A katona: Őt. (Az akasztófára mutat.)
Az özvegy: Hát ezért –?
A katona (üvöltve): Eszednél vagy!? – Tudod mi vár rám ezért!? A halál!! (Az özvegy kétségbeesetten felsikolt.) Fejvesztés terhe mellett tiltották meg, hogy csak egy percre is őrizetlenül hagyjam. Már is felköthetem magam a helyére, úgyis ez vár rám! – Most már érted?!
Az özvegy (keservesen zokog): Nem, ez nem lehet; ez csak gonosz álom! Nem lehet ilyen kegyetlen a végzet! Nem, ez sok, ez nem igazság; most, amikor a boldogság küszöbén voltam! Ez rettenetes, szívettépő, őrületes!
A katona: Most váljak tőled, mikor ragyog rám a boldogság! – Nem, az ördögbe is, nem akarok! – Élni akarok, érted, magamért, a szerelműnkért! (A kürtszó közelebbről hangzik, mindketten összerázkódnak.) EI vagyok veszve!
Az özvegy (simogatja és csókolja): Nem, nem, ennek nem szabad megtörténnie! Nem végződhetik az életünk ilyen rettenetes módon! Nem élném túl! – Menekülj!
A katona: Hiába tenném; egy negyed óra alatt utolérnének; s akkor még borzasztóbb lenne. Nekem már végem!
(Ismét megharsan a kürt és mindketten – mintegy szíven találva – fölajdulnak.)
A katona (toporzékolva): Óh, az az undok, mohó halál, hát nem elrabolja boldogságunkat! De nem sokáig fog a szemembe vigyorogni. – Élj boldogul, egyetlenem, nem sokat nyert a halál! Tovább él minden, még én is (az özvegy lesüti szemét) talán. (Megragadja lándzsáját.)
Az özvegy: Ne, ne, csak ezt ne! (Megragadja kezét. A kürt fölharsan újból s ő hirtelen elhatározza magát.) Meg kell menekülnöd minden áron; akarom, hogy élj! (A katona reménytelenül néz rá s ő csaknem magánkívül folytatja.) Meg foglak menteni! (Magával cipeli és őrjöngve kiált a kriptára mutatva.) Odaadom helyetted őt, lógasd föl!
A katona: Hogyan, kit, mit, hol?!!
Az özvegy: Ne tétovázz! (Eszelősen.) Lógasd föl, kösd föl, gyorsan, siess, siess, siess!!!
(A kürt újból megharsan, az özvegy a kripta kővére veti magát, bestiális erővel feszíteni kezdi, a kő enged, a kripta szája megnyílik, s ő ujjongva fölkacag, mert a katona meg van mentve
és a függöny legördül.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
