Nagy Zoltán: Vigilia | Nyugat 1908-1941

Nagy Zoltán: Vigilia

A multat nézem: éji kék eget.
Emlékeim, ó csillagok az égen,
Szivem néz rátok s halkan emleget.

Bús fényetek áttűz az éji légen
És gyultok s multok egymás oldalán,
Egyik ragyog, másik hunyorgat kéken.

Az fájdalom volt, ez öröm talán:
Egyforma bús a fénye mind a hánynak.
Most ott gyul egy az égnek hajlatán…

Táj volt talán … Nem, szava volt egy lánynak!
Holt illat száll s látok felejtett nőket …
Ez is, ez is volt! S hány marad talánynak!

Jaj istenem, ha elfelejtem őket!
Mind amit éltem! Boszorkány-bazárt!
Az utakat … A tengert … Kikötőket …

Gyermekkorom … A kertben hány fa várt …
S űztem, ruhám szaggatva vad bokorban,
Virágzó gaz közt dongó kék bogárt …

(Mint a szerelmet később, ifjúkorban,
Duruzsló mámort … gaz közt … lihegőn …)
A téli sétát elhagyott fasorban …

Tarka utcát … Holdat a háztetőn …
Kinlódó vágyam messzi gyönyörűre …
Azt, aki rám mosolygott tettetőn …

Hogy erdőn jártam s néztem lenge fűre …
Hogy mentem, láttam, szíttam friss leget …
Ültem, hallgattam messzi hegedűre …

Éltem sötétben bús ablak megett …
Jaj istenem, ha egyszer elfelejtem
Fejem fölött a csillagos eget!

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!