Lengyel Menyhért: A Nagy Fejedelem+
Lengyel Menyhért: A Nagy Fejedelem+
* A Nyugat kiadásában legközelebb megjelenő dráma előszava
Hatvany Lajosnak
Kedves barátom! Ön bizonyára jól emlékszik még arra a fantasztikus vasárnap délutánra, mikor ez a színdarab, amelyet most végre könyvben is a nyilvánosság elé bocsátunk – a Folies Caprice kicsi és rozoga színpadán a Thália társaság lelkes csapatának előadásában színre került. Nekem természetesen ez a délután örökre emlékezetembe marad, mert – nem túlzok – ennek köszönhetem az életemet. A Nagy Fejedelem mögött az írójának gyászos ifjúsága fekszik. Évek – virágos fiatal esztendőknek kellett volna lenniök! – és úgy nézek rájuk vissza, mintha a szibériai ólombányákban töltöttem volna őket. Sokszor beszéltem Önnek erről az időről, a magyar vidéki város életéről, az egyetlen kávéházról, melyben az ember reménytelenül gubbaszkodik, – a csöndes utcákról – ahol néha ordítani szerettünk volna a fájdalom miatt, melyet az elhagyatottság és társtalanság kínos érzése kelt bennünk. Vegye ehhez a nehéz életkörülményeket, egy hivatal reggeltől estig tartó rabságát, – munkát, amelyhez semmi közünk s amelynek végzése alatt alakok és történetek zaklatnak és üldöznek – a rettenetes szomjúságot az élet után és a lehetőség után hogy dolgozhassak. Az éjszakákat a csöndes szegényes házban – ahol – miután mindenki lepihent, a petróleum lámpa enyhe és kedves fényénél megpróbáltuk életre hívni az alakjainkat – amelyek mozgását, életét, egész belső történetét világosan éreztük – de kifejezni sehogy se bírtuk. Nekem kezdettől fogva kínos küzdelmem van azzal, hogy ami bennem él, ki bírjam fejezni. A Nagy Fejedelem első fogalmazásában éppen csak hogy eldadogtam a mondanivalómat. A színházak sorra visszautasították a darabot – még Kassán sem akarták előadni. Hevesi Sándor érzett benne életet s a Thália gyorsan előadta. Ideje volt, mert a tíz esztendei kínlódás annyira elgyötört, hogy nem igen lett volna erőm másik darabbal újra kezdeni …
Azóta kétszer átírtam a darabot, mert folyton élt bennem a vágy, hogy végső formájában ki bírjam fejezni a mondanivalómat, melyet nem tartok jelentéktelennek. Kétszer átírtam – és még most sem megnyugvással adom ki a kezemből. De a hiba talán mégsem egészen bennem van. Aminek hiányát folyton éreztem, ami ennél az anyagnál öntudatlanul egyre nyugtalanított, annak okára – úgy vélem – rájöttem. Némely gondolatot és némely témát, amely transcendentális magaslatokat keres, lehetetlen a dráma naturalista formájában kifejezni.
Mi a Nagy Fejedelem témája? Egy élő embernek küzdelme egy hatalmas másikkal, aki ötszáz éve halott. Az élő – a tudós – minden gondolatával, energiájával, szenvedélyével és érzésével belekapaszkodott a halottba, vonzódva a mágikus egyéniséghez, mely a maga rendkívüliségét századok ködén átsugároztatja. A tudós a dráma kezdetén hatvan éves, harmonikus, nyugodt, szelíd ember. Ilyen nyugalomra és jóságra az élet nyughatatlanságai és gonoszságai között csak olyan ember tehet szert, akinek rendíthetetlen meggyőződései, biztos és betelt munkaprogramja, a maga igazságában való abszolút hite – és még ezenkívül egy hatalmas segítőtársa van. Csak a kis gyermek ilyen nyugodt, aki az apját érzi maga mellett, vagy a hívő, aki az Istent. Már most képzeljük el, hogy ez az ember maga teremtett magának barátot, atyát és Istent. Fiatalságában, amint naiv szemeivel belenézett a világba, megrettent az emberek kicsiségén és gonoszságán. Hogy a világba és az emberekbe vetett hite megmaradjon, keresett valamit, amiért érdemes élni, valakit, akit érdemes szeretni. Így bukkant rá, tudományos munkálkodása közben a Fejedelem elfelejtett alakjára. Kutatott és okmányok kerültek kezébe a Fejedelem rendkívüliségéről. És mert nemcsak tudós, hanem költő is, kitűnő intuícióval megérezte az alak nagyságát, fantáziája megnövesztette a méreteit és amint mindjobban közeledett hozzá, íme a lény, melynek porai régen szétszóródtak, de a maga idejében borzasztóan ható egyéniségének delejes sugározása el nem veszett – élni és hatni kezdett. Amikor élt, mindenki felett uralkodott, most ezt az egy embert keríti hatalmába, aki az idők ködén keresztül érintkezésbe jutott vele. S a roppant egyéniség teljesen felszívja a tudós élet és érzelem tartalmát, most már csak vele foglalkozik, ami szeretetett barátnak, családnak adhatott volna, mindet a Fejedelemnek adja, s mert az élő emberekkel nem képes többé nagyon törődni, mindegyikhez egyformán, a családjához bosszantóan és egykedvűen jóságos, s mert az igazság halhatatlan lovagjának érzi magát, hiszen ő ásta ki a Fejedelmet a méltatlan homályból, öntudatos és nyugodt, a roppant belső hit melegíti, hogy valami nagy dolgot művelt s mikor az országgal szobrot állíttat a Fejedelemnek, már ez a szobor nemcsak a Fejedelmet jelenti neki, hanem a saját munkájának elismertetését s a saját Istenének bálványoztatását. A tudós elismertetett az emberekkel valamit, amit látszólag ő teremtett vagy legalább is ő keltett életre – hatalmat nyert az emberek fölött.
De ez a hatalom nem az ő hatalma volt, hanem azé az erősebb egyéniségé, aki – mihelyt feltámasztották – újra élni kezdi a maga különös, titokzatos, gonosz életét. Kicsúszik a tudós kezei közül – s ezen a ponton áll be a tragikus fordulat – nincs szüksége többé a szolgájára s míg a világ előtt megint feltűnik rettenetes alakja, az előtt aki kisegítette a homályból, megmutatja magát és kiderül, hogy más volt, mint amilyennek a tudós elképzelte – egy óriási egyéniség, de nem emberfölötti jóságban – hanem emberfölötti gonoszságban.
Mit tegyen a szegény tudós, mikor ez a dolog megvilágosodik előtte? Az ő életének tartalma a Fejedelem bálványozása volt és az a belső hit, hogy ő maga az igazság lovagja. Most gyűlölnie kell a Fejedelmet s a hazugság, amit – szegény – ő öntött a világba, úgy tapad hozzá, mint a szennyes ruha, melyet le kell tépnie – mint a miazmás levegő, melyből ki kell dugnia a fejét. Nem hallgathat, mert ezt nem bírja el a lelkiismerete, a temperamentuma a fellángoló borzasztó dühe egykori bálványa a Fejedelem ellen. – Hatvanéves koráig roppant energiával ment a vélt igazság felé – most öreg fejjel meg kell fordulnia s lerombolni mindent, amit épített – a Fejedelem alakját s megtestesítőjét – a szobrot.
De a Fejedelem, aki kicsúszott a kezei közül – máris támad – a családjában, a környezetében, az országban támaszt pártot a tudós ellen. Kezdődik a küzdelem az élő és a halott között, melyben a nagyobb egyéniség, a halott marad a győztes. Ha ragaszkodnék az iskolás tragikai gondolathoz, melyre megvallom, a darab írása közben kevés ügyet vetettem, a hőst az a tragikus tévedése öli meg, mellyel az igazságért harcolt. Minden dolognak száz szempontja van, aki az embereket, a világot és az eseményeket, a múltat csak egy szempontból nézi, avval könnyen baj történik. És nem szabad magunkat fenntartás nélkül semminek sem átadni, a munka és a gondolat szenvedélye csak olyan végzetes lehet, mint a szerelemé. És a munka s gondolat szenvedélyének nincsen-e valami sötét erotikus színezete – az az izzás, ami pirosan csillog a nemek harcában, itt mint egy helyén nem levő zordon erő szakad fel, rendkívüli feszítő erővel, úgy hogy felnagyítja és fantasztikussá teszi az ember cselekedeteit. Nem ez munkál-e a rajongók, tudósok, hitvallók dolgaiban s viszi őket tragikus tévedések felé? A bálvány, amit az ember magának alkot s amely aztán eluralkodik felette, nem a saját érzéseinek a kivetítése-e, egy túláradó szeretet, mely nem találván más tárgyat, egy hideg szoborba, vagy egy emlékbe költözködik, hogy aztán mint nem helyén levő erő, egy ideig melegítsen – azután romboljon… Ezek a gondolatok foglalkoztattak a Nagy Fejedelemnél. A szociológia tanítása, hogy a történelem tele van hazugsággal s a hősök meghizlalt kultusza igazságtalan, ez a tanítás, mely az iránydrámák felé tolta volna el a darabot, már sokkal lényegtelenebb szerepet játszott.
Vissza kell térnem ahhoz, amit a Nagy Fejedelem komponálásánál lépten nyomon tapasztaltam, hogy a naturalista drámai forma nem alkalmas bizonyos gondolatok kifejezésére. És azért próbáltam itt elmondani, hogy mire törekedtem, mert még mindig az az érzésem, hogy az, amit akartam és amire gondoltam – benne maradt az anyagban és a formában. Viszont a dráma élő emberek élő szaván épülvén – leginkább ezt a formát kívánja, amiben pedig csak rendkívüli költők bírtak nagyon ritkán és nem mindig teljes kicsengésben rendkívüli dolgot kifejezni. (Ibsenre gondolok.) Aki fel akar lendülni, és a magaslatokban kereskedik és gondolatok kínozzák és a csúcsokra akar jutni, ahonnan a világ némely rejtélye és szépsége pillantható meg – annak azok az eszközök, amiket a naturalizmus ad, mindig elégtelenek lesznek. Viszont a merev és hideg klasszikus formától is eltávolodtunk. Itten tragikus konfliktusok vannak minden íróra nézve, akinek ambíciója túl megy azon, hogy meglehetősen hűen másolt alakokkal a jó színpadi helyzetekben bővelkedő rendes polgári drámát csinálja. Új stílust kell keresni …
Ez az eredménye az elmélkedéseimnek s ezen a ponton abba is hagyom a kérdés fejtegetését. Szerettem volna még beszélni a kis Thália társaságról és sok kedves emlékről, mely e réven rajzik fel bennem – hagyjuk ezt is akkorra, mikor majd nagyobb utat tettünk meg s visszatekintvén, szélesebb körben nyílik fel előttünk a láthatár.
Meleg barátsággal
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
