Kaffka Margit: Précieux vers a fájdalomról
A tűzhelyhez ülnék vele langyos, télesti csendben,
Formásan, eztüsttálcán szolgálnám fel neki a lelkem,
Zümmögve panaszolnám sorsom, mint szamovár csüggeteg dalát.
»Mi lesz velem? – Még élek! – De nem birom tovább!«
Görcsös kezembe ha egyszer írott zászlót szoritna
Valami álom-igéért könnyű halálba uszitna,
Hit-sarkantyuval űzné tajtékos paripám,
És boldog hazugok hada vágtatna dalolva nyomán.
Mint régi mártirokét, kik karjuk keresztbetéve
Várták az aréna vadját; kifordult szemükfehére
Már látta megnyilni az üdvöt, boldogok énekes honát.
Ó, misztikus kéje a kínnak, – hol keressem gloriolád?
Lenne fájdalmam a gally, mely átnőtt szent fakirok husán,
Kik jajtalan, mozdulatlan, akarva-tagadó tusán
Tétlenebb, létlenebb létre, növényibb alakra válva
Visszaszenvedték testük az isteni közöny-halálba.
Tűzpiros rózsán, – amivel ablakon int be a kedves
És betérvén asszonyához, – gyermekin kegyetlen kézzel
Játszva lágy keblébe rejti és ráölel szorosan. – – –
– Perc, parázsló gyönyör te, százszor-eleven halál,
Mely lüktetve, sajogva a lét legmélyebb mélyire száll?
S a lélek döbben csudálatos csendben:
»Ez az ajándék! Ezért születtem!«
– – –
Mennyi szépség is lehetne tebenned, Szenvedés!– – –
S mig parádézom itt, hogy így tudok írni felőle
Rendes rímet ragozva, – formásan, finomkodón.
– Milyen szégyellve érzem, hogy hitvány, idétlen, suta,
Megcsúfolt, pellengéres, koszorutlan az enyim,
Mit rejtegettem és becéztem majdszinte éveken át!–
– Minden cédalány kacaghat rajtam! Ujjal mutathat az utca engem,
Ki gyepük tarkálló gazzát ápoltam azaleaként!–
– Szégyen, hogy még mindig próbálom szépítni kudarcos multam,
Menteni régi hitem, alkudni gyengén, nyomorultan;
S a festett bálvány tört cserepeit reszketve illesztgetem! – –
– Ó, inséges, bekerített, sanyargatott város az én szenvedésem!
Tul a falakon hetykén dőzsöl a tábor és gúnydalokat költ rám.–
Hát eltanulom tőle én is – és rikoltom, nehogy sikoltsak
És danolom fuldokolva: »Hej, magam is így akartam!« – – –
– – – De régi, szép könnyeimért tudom, hogy mégiscsak kár volt!
Én szegény, forró jóságom, e léha gonoszkodásba hajszolt!
Eljátszott finnyásságom! Kis pávás önbizalmam!
Dolgaim fontossága! És minden!
Az életem!
– – – – – – – – –
De legalább megadatott nekem, hogy így tudom látni végre!
És írni felőle!
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir