Ignotus: Magyar irodalom 1900-ig
Ignotus: Magyar irodalom 1900-ig
Gyerekkoromban lázasan kerestem az útikönyvekben Budapestet, a világtörténetekben s az irodalomtörténetekben a magyar nemzet s a magyar irodalom történetét – hogy a tudomány megállapításában, a többi világhoz való hozzáilleszkedés arányában milyennek mutatkozik a mi képünk. Öntudatlan azt éreztem, hogy nem olyanok vagyunk, amilyennek magunk tudjuk magunkat, hanem olyanok, amilyennek mások látnak bennünket – s most nyilván e gyerekérzésemen épül az izgalom, mely elfog a hírre, hogy Riedl Frigyes ebben a félévben az 1900-ig tartott újabb magyar irodalomról tart egyetemi előadást. Riedl Frigyest szeretem és becsülöm, mint művelt és érzékeny elmét, s ha mindenképp érdekelne újabb irodalmunkról való még magányos vélekedése is, különösen érdekel, ha e véleményét ex cathedra mint tudományt próbálja megformálni. Nem szándékom esküdni szavára – én a magam szavára sem esküszöm. De tanulság lesz számomra, ki-ki már mint bennszülött éltem a fák között, melyeket ő mint erdőt próbál majd rárajzolni a térképre.
A felvidéken jártam e héten, s egy angol–olasz tökéletességű kastélynak ablakánál ülve, elmerengve kérdeztem házigazdámtól, vajon a magányos kőrisfa, melynek vonalképe áthatárlott hozzánk egy messzi hegygerincről, rá van-e rajzolva a katonai térképre? Rá van rajzolva, hogyne volna – s tudom: az egész vármegye büszke a térkép e kis pontjára. Éget a kíváncsiság, a 67-től 900-ig eltelt harminchárom évnek hány kőrisfája lesz így átmentve a Riedl Frigyes térképére. Én még ismertem Reviczky Gyulát, s most furcsa lesz azt hallanom: Direktion Reviczky! De meg kell szokni – a fákról csak utólag derül ki, hogy melyikük volt direkció. A történelem a fejezetekre oszló esprit d’escalier. Ha a történelem tudna oly szerény lenni, mint a fizika s a matematika, jeligéjének azt választaná, hogy: majd elfelejtettem!
Előre nem beszélek bele, hogy Riedl Frigyes az akkor írtak közül kiket lát irodalomnak, s e korszak s az előtte járt klasszikus között hogy’ találja meg a jogfolytonosságot, melyet az akkor éltek nem éreztek. Hogy e kort, mint első előadásáról hallom, a magyar irodalom nemzetgazdasági korának nevezi, az, hadd dicsekszem vele, nekem elégtételem. Én kezdtem rámutatni, hogy ez idők irodalmának megszabója az a városi, tehát ipari, kereskedelmi és pénzgazdasági új Magyarország volt, mely a tisztára agrárius régi Magyarországot felváltotta. S hogy ez elmebelibb érdeklődésű új világ intellektualitása tette e kor penny a lierjeit is költői jelentőségűvé, míg az előttük járt földhöztapadnak legmagasabb szárnyalásában, legvezérlőbb géniuszaiban is van valami a litterary gentlemanségből. Nem tudom, Riedl Frigyes is így látja-e. De tudom, hogy eleve igazságtalan volna a korszak iránt, melyet először próbál tudományosan meghatározni, ha valamit e megfontolásból nem vetne az értékelésbe, melyet a történetíró akkor sem kerülhet el, ha igazán nem tesz egyebet, minthogy leír. (Nincs szubjektívabb az objektivitásnál.)
Az újabb magyar irodalomnak, s talán éppen az 1900-ig tartottnak, tudományos utánaalakításából nem hiányozhatik az értékelés. Még a legújabb irodalomról, az 1900. év után következettről, melyre nem tudom, rátér-e majd valaha a Riedl tudományos érdeklődése, lehet olyasféleképp beszélni, hogy je ne suppose rien, je ne propose rien, j’expose. Olyan költői egyéniségek támadtak ez időben, kik reláció nélkül, abszolúte is értékek, s azok intellektuális hozományukra való tekintet nélkül, mint művészek. De a közvetlen előttük jártaknak, az 1900 előtt és küszöbén dolgozottaknak s vesződötteknek mintegy művészetükbe s művészi értékükbe vágó jegyük ez a hozomány. Hogy bizonyos körülmények között ilyen mintegy taktikai vagy irodalompolitikai komponens is belehathat a művészi jelentőségbe, azt kimutathatni igen érzékletesen a visszáján, amint klasszikusaink posthumus történetében mutatkozik. A napokban olvastam valahol a megállapítást, hogy a mi klasszikusaink csak rövid ideig voltak azok. Ez nagyon is így van – mi az oka? Nem elég nagy művészek? Ezt már Vörösmartyra sem lehet mondani, s Arany Jánosról állíttatván meg éppen nevetség. Mégis: mi az oka, hogy a mi klasszikusaink ma inkább papiroson és tantervben azok, mint valóságban? Az ok kérlelhetetlenül egyszerű: az, amiben ők más nemzeteknek klasszikusaitól különböznek. Kiket mondjak hamarjában? Montaignetól Voltaireig, Corneille, Racine, Moličre, Descartes, Pascal, Labruyére: legteteje annak, akit tetőzetes időkben az emberiség legeleje gondolt és érzett. Hasonlóképpen: Goethe és Schiller. Shakespeare meg éppen, úgy látszik: még igen nagy időkre, kvintesszenciája mindennek, amit egy ember a másiknak mondhat. Sőt Dante is az ő katolicizmusában valóban katolikus, mert minden időkre és terekre áthangolható. Lehet, ilyen transzpozícióban, mai embernek is nevelője és vezére – több adalékunk és ügyességünk magasáról még mindig fel kell néznünk az ő gondolatának legmagasára. S éppígy Goethe, éppígy Shakespearere. Éppígy, bizonyos bonseus-os fokig, Moličre, éppígy, bizonyos korlátoltság korlátai között, Racine. Lehet-e nekünk mai magyaroknak vagy azzá letteknek így vezettetnünk és neveltetnünk magunkat a mi klasszikusainktól? Az egy Csokonaiban csillog ilyes lehetőség, de elhamvadt, mielőtt kigyúlt volna. Vedd Robert Burnst mondjuk tizedik hatványon, s megkapod Petőfi Sándort. S vajon Robert Burns még tizedik hatványon is lehetne-e klasszikusa az angoloknak? Alakító tehetsége nincs nagyobb, nincs geniálisabb egy irodalomnak sem, mint Arany János. De, bármily művelt elme: az ő érdeklődése betöltheti-e a mienket – lehet-e általánosan nevelőnk, mindenben megihletőnk? Kemény Zsigmond inkább lehetett volna, ha ilyen ura tudott volna lenni erejének. Nagy egyéniség, mely művészetében teljes magát adja, s magában kora minden lehetőségét reprezentálja: ez a klasszikus. Ilyen klasszikus nem volt Vörösmarty sem, bármily elragadó jelenség.
Már most: való, hogy az 1867 után elkövetkezett és (hogy megmaradjak e furcsa, mert semmitől meg nem okolt határnál) 1900-ig tartott irodalom minálunk bizonyára mindent inkább termelt, mint reprezentáns egyéniségeket. De legalább adott abból, amit ilyenek reprezentálhattak volna: gazdagította megpendítéseivel a magyar gondolkodást és érzelmet, s ez, mondom, éppúgy művészi érték, mint ahogy a híja klasszikus ideinkben, mikor az emberek nagyok voltak, de nem reprezentáltak eleget, még olyikuknak tökéletes művészetében is: azt lehet mondani: művészetbeli fogyatkozás. Rembrandt als Erzieher című könyvet lehetett írni. Munkácsy als Erzieher címűt nem lehet, pedig Munkácsy igaz művész, kitűnő festő. Erre nem árt rámutatni, mikor a tudomány – hivatalos bár, de egy igen érdemes és arra született férfi személyében – most birtokba készül venni az újabb magyar irodalom történetét, bár csak 100-ig is. Szomorú voltam, ha bár csak kényelemből is, az új magyar irodalomtörténet folytatná a réginek gondolattalanságát, s új fejezete olyan címet találna kapni, mint Mikszáth als Erzieher.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
