5. Az üvegházban
5. Az üvegházban
A nagy üvegházhoz érkezett. Az üvegház óriási öblét fárasztó meleg levegő tömte meg. Több mint félhomály volt, mert a végtelen üvegfalakat sötét, nehéz éjszaka nyomta körül, melynek mélyéből itt-ott vérződtek át magányos vörös csillagok, s néha robogott el egy-egy ijesztő különös lángtest.
Mikor belépett, mély csend volt, hosszú, ritmikus, tömött sóhajtásokkal, melyek csak folytatásai, elmélyítői voltak a csendnek. Gulliver különös váró szorongással lélegzelte a levegőt, s szemeit olvasóan nyitotta bele a szürkületbe.
A vegetáció végtelen sokféleségben nyüzsgött feléje. Elment törpe, nagy kérdő szemű virágok nyugtalansága mellett. Fekete lombok csüggedt lemondása hullott feléje. Nagy vérvörös virágok kitátott vággyal haraptak a levegőbe. Tragikus zord lucfenyők vállalt magányossága hidegült köréje. Szétfolyó csőcselékgyom gyülevésze lármázta tele szemeit. Királyi napraforgók kacagása csörgött ki egy homályos zugból. Nagy, lányos Margaréták küldték hozzá szemeik álmát. Előtte volt az élet egész végére-mehetetlen növény meséje.
Az üvegház falaira roppanó sötétségben szörnyű rémek úszkáltak, mint gonosz hínárok egy fekete mocsárban. Ha egy-egy elhajított égitest lángja elcsapott az üvegtető felett, a virágok megriadt szemeiben őrült rémületet, lemondó dacot vagy menedék-isteneket lehetett látni. Az üvegházon itt-ott töréseket törhettek a viharok. Mert néha különös áramok keletkeztek a levegőben, s új és más életet váltottak ki a növényekben. Néha valami gonosz szellő emlékeztetése húzott át, s az ártatlan ibolyák bántó hisztériában rángottak, s kék szemeikben irigy indulatok sötétedtek. Néha szélroham dűlt végig, s a növények torz dühvel vergődtek egymás ellen, s szétcsurgó vérükből szavatlan kiáltások szakadtak fel. Néha egy-egy derült csillag békéje mosolyogta át az üvegfalakat, s a virágok szemeiben szelíd derült gyermekmesék ültek meg. Azután jött egy forró lehelés, s az egész vegetáción csók vonaglott végig, és végigáradt ölelésekből hemzsegett elő az új élet. Gulliver nem látta többé egyedekre különülve ezt a sokféle egységet, úgy érezte, hogy ugyanaz az élet-hús terjeng szét, s benne rángja, kacagja, szereti magát ki az univerzum.
Egyik szegletben egy kúszó növényhez ért. A növény egy sötét nyílás beláthatatlanságából vergődött fölfelé, s meztelen indái kétségbeesetten tapogattak szét a levegőben fogópont után. Nagy sötétlila virágai sóvárgással nyíltak fölfelé.
Az üvegházban nagy csend lett, a régi sóhajtásos csend.
– Hová indultál, vágyó virág? – kérdezte Gulliver.
– Ki akarok szakadni az okok és környezők közül. Fáj az eső, a szél, a napfény és a rög folytatása lenni. Nem akarok többé a minden bohóca lenni, hogy én rángjam ki a szeszélyeit. Megszabadulni mindentől, magam lenni, megtudni, hogy mi vagyok én: oda vergődöm.
Gulliverben megrezzent a lappangó őrült, s magát féltően kiáltott fel: – Őrült virág, szegény őrült virág!
A levegő óriási zúdulással lódult meg, és széles szél-tenyerek verdesték a világot. Az üvegház zúgott, s a külső sötétből mintha az Unicornus kereső dühe ordított volna be. A szél lerugdosta a virág vágyó indáit, s a virág elvágott jajjal hullt vissza társai közé. Gulliver várta a szél elültét. És mikor csend lett, s egy derült csillag fénye pihente át a felrázott életet, nagy szánalommal hajolt föléje. A virág szétnyílt szemei nagy átlátszó boldogsággal voltak tele.
– Hiszen te itt vagy boldog! – kiáltott föl meglepetve Gulliver.
– De ez nem az én boldogságom, ez a boldogság nem én vagyok. Én csak tükre vagyok ennek a boldogságnak. Nézd, minden boldogságnak a banalitását tükrözi vissza. Én csak én akarok lenni. – És letördelt véres indái új meréssel kapaszkodtak fölfelé.
Béke és jóakarat lebegett az egymásba folyó vegetáció fölött. A növények a megcirógatott dog hunyásával boldogságot lihegtek. A sötéten át örvendő csillagok bakfiscsapata táncolt. Gulliverben jólesés és borzongás volt. Úgy érezte, mintha könnyeztető őszi szélben egy házból megütné a kenyérsütés meleg szaga, és rokonnak tudná magát a csendesen boldogokkal. És úgy érezte, mintha nagy áradó folyó sötét hullámai közül egy keskeny gázló csillanna szemébe. Mondta: – Honnan jön az az akarat, mely már nem az okok akarata? Mert ez az akarat az egész szenvedés s az egész morál.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
