Erdély Jenő: Tábori levél
Erdély Jenő: Tábori levél
…Ahol most táborozunk, két hónappal ezelőtt még vidám fürdőélet zajlott. A szökőkutakban pajzánul csobogott a víz, a park széles utain rajongó ifjak szítták magukba a virágok és a hölgy hajának illatát, széles teraszokon kedélyes rác urak kártyáztak, politizáltak. Tout comme chez nous: csak azzal a különbséggel, hogy ezen a kis balkáni fürdőn még érzik a pénz idegen szaga: a parasztos villák közt – piros-kékre festve – pazar svájci hotelek, szanatóriumok állanak. Magasan emelkedik az ég felé az új fürdőépület kupolája s köröskörül, a park szélén, domboldalon, árnyas fák alatt félbenmaradt nagyszabású épületek váza vöröslik ki a gerendák közül.
A domboldali villákból fenséges kilátás nyílik a távoli folyóra, azon túl a messze kéklő hegyekre, melyek már az ellenségé: a mieink. Langyos nyári délutánokon mennyi sóvár tekintet merülhetett el a távoli hegyeken, mennyi buzgó nemzeti vágyakozás, fiatal rablók harács epedése, melyet azóta vassal vert béklyóba a megsértett tulajdonérzet. Úgy látszik, egyetlen napon, mikor ez a megsértett tulajdonérzet először hallotta dörgő hangját, sietve elszállott innen minden élet, lélekszakadva, emberfölötti rémület béklyóiban esztelenül, miért?
Halálos, áporodott csend volt itt, mikor lovaink először toppantottak a park kavicsára. A dombok mögött ugyan erősen dörömböltek az ágyúk és kattogott a gépfegyver, de itt napfényes csend volt, őszeleji merengés fogta el az embert az elhínárosodott szökőkutak és hervadásba vöröslő tölgyesek láttán. Volt valami e képben, ami emlékeztetett a száműzött parkjára, de csak egyes zugokban: egyébként olyan új, érintetlen volt az egész, mint Csipkerózsika királykisasszony kastélya: csupán egyetlen varázsérintés kellett, hogy új élet szálljon az elhagyott falak és bokrok közé.
Napok kellettek hozzá, hogy a háború rányomja bélyegét a békés örömök tanyájára. Csontos horvát huszárok jöttek és istállót csináltak a hosszú teraszokból, terebélyes tornácokból. Cseh bakák bekvártélyozták magukat egy szállóba s az előcsarnokban állították fel mozgókonyhájukat. A fürdőépület előtt a tüzérség lőszeres parkja sorakozott s a lovak kelletlenül rugdalták a fürdőfolyosó szalmával behintett márványkockáit. A szanitécek vad gyönyörűséggel vetették magukat az olcsóbb fürdő zöld épületére s a trén boldogtalannak érezte volna magát, ha nem a folyondáros kis vasútállomás mellett ütheti fel tanyáját. A nagy szállók árnyas kertjeibe szintén lovasok húzódtak, a park virágai, délszaki növényei közé ökröket kötöttek hajcsáraik és egy buzgó élelmezési tiszt legott megkezdte kukoricával teletömni a stukatúros tánctermet. C'est la guerrre – mondta Napóleonnal.
A szállókba, villákba, szanatóriumokba pedig csapatok szállásolták el magukat. Az enyém egy nagyúri nyaralóba került: „Villa dr. Garasanin” volt reá írva gőgös cirill betűkkel, míg a szomszédos nyaralók mind lágy női neveket viseltek vagy földrajzi fogalmakra emlékeztettek. A villa vastag tölgyfa ajtaja, mely az angolos bejáróról nyílt, zárva volt, mikor kiszemeltük lakóhelyünkül. A lakatos – civilben alighanem – őszintén –, betörő, néhány perc alatt felnyitotta és beléptünk.
Csaknem teljesen olyan volt, mintha lakói öt perccel ezelőtt távoztak volna holmi kirándulásra a hegyek közé. Csak egyes szobákban lehetett némi izgatott készülődés nyomaival találkozni; utazóládák voltak félig telve, némely ruhaszekrény nyitva, egy cselédszobában gondosan ládába csomagolt befőttet találtunk: az üvegek puha ruhaneműek, jégeringek és egyéb fehérholmi közé voltak csomagolva, némely üveg még csomagolatlanul állott a fal mellett: de sem ezt, sem azt nem volt ideje elvinni a gondos szakácsnénak, a lélektelen, hirtelen menekülésben.
Végigjártam a szobákat, szőnyegek, képek, pálmák, gazdag polgári kényelem, fényképek, érdemrendes urak, politikusok s egyéb előkelőségek; egy szoba íróasztallal, a fiókban festékek, iskolaszerek, használt levélbélyegek, egy iskolásfiú holmijai, vérszegénység elleni pirulák és egy latin olvasókönyv szótárral, Titus Livius, „Ab urbe condita” felütve az első oldalon, a szöveg átizzadva, megceruzázva, cirill betűkkel az értelme föléje írva: „Fuit olim cex, cui nomen Proca erat…”
Az elszállásolásnál nekem egy női szoba jutott, kedves és finom, mikor a leeresztett ablakredőnyt felvontam, szinte elkábultam ennyi charme-tól… Hogyne, három hónapig sátorban, istállóban, legkedvezőbb esetben szutykos parasztviskókban váltogatni lakásaimat és most egyszerre, megszokott életem emlékeként a tisztaság és elegancia, a női környezet oázisa…
Francia könyvek, apró képek, párizsi emlékek, levelezőlapok, egy élénk arcú bágyadt eleganciával öltözködő fiatal asszony több változatban ismétlődő fényképe… ah, ez bizonyára ő, aki itt lakott, mielőtt a háború váratlan pánikja kizavarta. Kíváncsian néztem őt, azután egy ragadozó ösztönétől hirtelen megszállva, mohó vágy fogott el, hogy a hölgyet közelebbről megismerjem, eljussak lelki intimitásaihoz, megtörjem és hódoló esdeklésre bírjam. A leveleit kezdtem keresni – tudtam, hogy kell néhány titkolt emlékének lennie –, s a toalettasztalka legalsó fiókjában, hová bűnösen kíváncsi tekintetem – föllelkesítve a hónapok óta nem érzett és a falak közt mélán eloszló női illattól –, mihamar elhatolt.
S míg a tisztiszolga óriás lépteivel, nehézkesen cammogva ablakot nyitott, szellőztetett, egy és más szalagokat, parfőmöket és más kecses holmit dunapataji Örzsikéjére gondolva titkon zsebrevágott, mohó ujjaim kíváncsian turkáltak a levelek közt.
A hölgy – úgy látszik – Párizs felé vonzódott szívével és titkainak letéteményese szintén valahol ott élhetett a Szajnának immár ellenségtől rettegő partjain. De egyéb – komorabb és kellemetlenebb – kötelékek mihozzánk fűzték: az egyik levélkötegen gyakran szerepeltek a mi turulmadaras bélyegeink, a madarak mintha fenyegetően csapkodtak volna szárnyukkal és horgos csőrük a párizsi bélyegek magvető-nőjében akart volna vájkálni kíméletlenül. Bizarr és tiszteletre méltó lehetett e hölgy, a Balkán nemzetközi kincsei közül való: vonásai délszláv jelleget árulnak el, de Budapesten volt férjnél és a kedvese Párizsban lakott… A kedvese! Egy fénykép volt a levelek közt, ha bele se nézek a levelekbe, tudnom kellett, hogy ez az amerikaias külsejű, nyúlánk, szőke fiatalember a kedvese mme Vera-nak…
„…Miért hallgatsz olyan hosszan az utóbbi időkben, szerelmem? Hiszen nem felejthetsz el, érzéseid nem változhatnak meg irántam? Emlékezzél a mi gyönyörű tavaszunkra, a Haute Savoy-ban, ahol megismerkedtünk és tüzes nyarunkra, mely perzselő tüzével olyan hevesen követte a derűs tavaszt? Hiszen nekünk emlékeink vannak, ne akarja, hogy emlékezzem és emlékeztessem azokra, mert fájnának mindkettőnknek, pedig büszkének kellene lennünk, amiért átszenvedtük a titkolt szerelem mártíriumát. Azt írtad: ez bűnös szerelem, el kell felejteni… Mulatságos… Hiszen nem akarhatod, hogy polgári okfejtéssel szolgáljak neked a „bűn” ostoba fogalmának lehetetlenségéről? Úgy látszik, nálatok a keleten csakugyan sokat adnak erre s a környezet befolyásol. Vagy talán hozzá hajlasz ismét? Néha sajnálom a jó fiút és szeretném részvéttel kisegíteni őt bánatából, de sajnos, te mindig voltál olyan tartózkodó, hogy nem mutattad meg az urad fényképét… És így, mint ahogy eleinte a gyűlöletem volt személytelen, most a részvétem az…”
Másik:
„Nagyon imádni való vagy, elég gyorsan válaszoltál. Furcsán, érdekesen alakulnak az események ott nálatok, mi lesz most veled? Alighanem háborúra kerül a sor a te nemzeted és a férjed országa közt, melyik párton leszel? A biblia szerint ott kellene lenned az ő oldalán, de a szíved, ugye, mást diktál? Kíváncsian firtatok magamban egy eshetőséget: mi lenne, ha a kézenfekvő diplomáciai bonyodalmak kapcsán Franciaország is fegyverbe állana s akkor énnekem is mennem kellene, harcolni az ellenséggel, melynek százezernyi sorában ott harcolna ő is, akiről oly édes büszkeséggel említetted – ezért a kis hiúságért nagyon szerettelek –, hogy tiszt a háborúban. Sajnálnám szegényt, de leszúrnám – vajon hogyan fogadnád a hírt?”
Az utolsó levél Párizsból:
„Sietek írni neked, alighanem készül valami, értesítést kaptam a hadügyminisztériumtól, hogy jelentsem be esetleges eltávozásomat Párizsból. Más barátaimat már be is hívták rendkívüli fegyvergyakorlatra. Ezer csók, ne haragudj múltkori fecsegésemért, most már azért is megölném…”
És a másik? Csak az utolsó levelét olvastam el, mert már vacsorához szólítottak. Budapestről írta.
„Nem szeretném, ha gondolkoznék azon, mit tegyen. Maradjon a szüleinél, a fürdőn elég biztos helyen vannak. Én majd csak megleszek valahogy a bekövetkezendő események közt. Már egyenruha van rajtam, amelyért – mint jó honleánynak – gyűlölnie kellene, ha ugyan egyéb okai nem lennének arra, hogy gyűlöljön. Engedjen meg egy vallomást még. Nagyon jól tudom, hogy miért váltunk el – ha nem is törvényesen, de a valóságban. Elég indiszkrét voltam tudomást szerezni Paul Crossard létezéséről és most már azt is tudom, hogy az a holtan, idő előtt született gyermek, aki miatt maga állítólag olyan nehezen magyarázható pszichikai gyűlölettel van irántam, ennek a fiatalembernek a gyermeke volt. Ez a maguk titka, amely miatt maga annyira szenvedett, szegény asszony, sajnálom, hogy ilyen ostobaságba keveredett. Nagy dolognak kellene tartanom, de képzelje el, milyen parányi esemény ez abban a rettentő tragédiában, mely maholnap a világra szakad. Kívánom, hogy megrázkódtatás nélkül élje át.”
Már egészen bealkonyodott, a hölgy fényképei és egyebek már alig voltak láthatók a falon. A gazdátlan leveleket – hol vannak íróik és mme Vera? – lassan letettem a toalett-asztalra.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
