I.
I.
Koronája s királysága nélkül született, de nem volt királyabb királyfi nála. A gyermekek és nagyon öregek valahogy megérezték ezt s nyugodt-biztosan érezték magukat közelében. A fiatal leányok látták s feléje nyíltak minden falon keresztül. De a többi emberek makacs, irigy nem-látással tagadták. A dolgok pedig, azok tudták csak, hogy ő királyfi. Ha néha valóságtól fáradtan ő maga elfelejtette, ők mondták meg neki s ettől újra erőre kapott.
Első látásra a magyar németül, a német angolul, az angol franciául, a francia görögül szólította meg. Ő volt az „idegen”. A termete háromembernyire megnőtt. S mert nagyon térfoglalónak érezték a közelségét, az ország egyik végéről a másikra kergették. Mert amint az emberek közé ment, azok egyszerre jobbágynak érezték magukat. Az ágaskodó alacsonynak látta a maga lábujjhegyre hazudott hosszát. A szóvivő, ki szája malmán olcsó bölcsességeket őrölt, üresnek hallotta a maga beszédét. A nyájaskodók visszaparancsolt körmű éhes majmoknak tűntek fel. A kegyeskedő azt hitte, hogy az ő közelében meztelenné lesz imázó álsága. S az úri tolvaj bíráját rettegte benne. Valami meztelenítő volt a közelségében. Jöttére a mondatok megakadtak, álarcok leestek, beidomított hangok falcsot fogtak. Bárhova ment, egy párttá ijedtek ellene az emberek, s ő maga idegen, idegen volt.
Pedig ő sohasem bántotta az embereket, s ha rájuk is nyitotta nagy szemeit, nemigen vette külön-külön észre őket. Nagy mozgó foltokban jutottak szemeibe az emberek s ezek a foltok rendesen nagyon mulattatták. De ha észrevette, hogy valaki gyűlöli, sokszor kereste annak társaságát. Végtelenül szórakoztatta, mikor egy icurka-picurka embergép nekitajtékzott kis nyálas gyűlöletével, mint egy tenyérre fogott kis csipás csiga. Ha széles jókedvében volt, oda, odafeküdt egy-egy ilyen filigrán ellenség elé: – Na, testvérke, edd ki belőlem a gyűlöleted árát! – És ilyenkor legkevésbé bántották, de legjobban gyűlölték.
Néha felölelt magához egy megtetszett leányt, s amíg roppant karjain egyszintben tartotta magához, az ölelésben, a csókban társának érezte. Ilyenkor aztán telesírta, telenevette a lelkével s azt hitte, hogy az a lány saját lelke. De ha fáradtan visszatette a földre a lányt s a kis nőstény állatkából kipárolgott a beleszeretett lélek, látta, hogy ehhez a kis szuka egérkéhez nincs semmi köze. Ilyenkor nagyokat nevetett. Mert azt tartotta, hogy a fájdalomnak és a megvetésnek csak egy méltó formája van: a derültség és az alázatosság.
Életét úgy hajigálta egyik végletből a másikba, mint az izmainak örvendő gyermek a labdát. Néha, bezárkózva szobájába, hetekig öreg tudós könyveket falt s vesztett királysága kitérésedett lelkében. Azután heteken át hevert, még az ételért is restellt kinyúlni. Csak két nagy szem volt, melyen behullott a világ, megfagyott a tó, mely nem csapzott fel a ráeső dolgokra. Két-három hétig böjttel sanyargatta testét s kerülte a nőt. Utána egy hétig szakadatlan nagy evés-ivás, ölelkezés következett, mintha üzekedő teste magává akarta volna enni, szeretni az egész világot. Ha az emberek arcán megbotránkozást vagy feddést látott, közéjük feküdt hasra, egész hosszában, hatot-hetet markolt közülök mind a két füle mellé s kacagástól dudorodó komolysággal mondta:
– Na, pajtáskák, adjatok tanácsot, hogyan éljek.
És akkor a jó emberekből hosszú, kanyargós mondatok másztak elő, mint giliszták az esős földből. Hogy a rendes lépés hossza 75 cm. Hogy reggel 7-kor, délben 12-kor, este 7-kor kell étkezni. Hogy fel kell mérni mindent, kiszabni mindent. És mindeniknek a beszédében ott volt a büszke magára-hivatkozás:
– Látod, én naponta csak két deci bort iszom.
– Látod, én hetenként csak kétszer ölelkezem.
– Látod, én mindenkinek megadom az illő tiszteletet.
Oldalvást néző, ajka-görbedt komolysággal hallgatta őket, s ha elhallgattak, utánuk utánozta berbételve: én, én, én. És akkorákat kacagott, hogy azok majd felfordultak. Sohasem látta olyan mulatságosan zsuzsuszerűnek az embereket, mint mikor tanácsokat adtak.
De volt egy eszközük az embereknek, amivel bosszút állhattak a szegény királyfin s kezükben tarthatták: a pénz. Királyságának emléke megtévesztette; azt hitte, hogy kezében minden darab pénz kifogyhatatlan kincs. Ezért mindig szükségben volt és sokszor nagyon-nagyon össze kellett zsugorodnia, hogy hitelezőinek azzal adjon előre kamatot, hogy szánakozhatnak rajta. Ilyenkor napokig nevetett, nagyon alázatos volt mindenkivel, minden ostobától tanácsot kért, s ha tolvajjal találkozott, kényes becsületbeli dilemmákat adott fel neki.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
