V.
V.
Kora reggeltől estig folyt a harc. A királyfi megilletődött várakozással harcolt. Néha a kis házikó, néha egyszer látott szeretője villant az eszébe. Már sok sebe volt. Ha elgyöngült, ránézett egy-egy fiatal arcra s újból fellobbant beléje az élet. Estefelé újult rohamra mentek. A királyfit lövés találta a mellén egy bokor mellett. Leesett és ruháját elöntötte a bő vér. A csata elhúzódott.
Éjjelre csend lett. A vén szereplő hold most is kibújt az égre s lágyan végigsimította a csatatért. A királyfi félig felült. Minden sebét nyitott szemnek érezte s most is egész testével látott. A mező mindenütt holtakkal volt teliszórva.
Egyszerre csak egy táncoló nőt látott. Bohócruhában furcsa vonalakban táncolt a hullák között s fel-felkacagott. A királyfi elé nevetett és szólt: – Megmulattatlak, kis sebesült katona, én vagyok a zenebohóc. Minden halottból hangot csalok ki, milyen hangot fogsz te adni?
Elkezdett táncolni s ugrálásai közt egy-egy hullához kapott s minden hullából egy hang szakadt ki, mely harmóniába illeszkedett a többivel. Öreg-öreg bácsik bevérezett roncsolt tetemeiből régen halott gyermekimát csalt ki egyhangú, kérő dúdolásban:
Én lefekszem kis ágyamba,
Mindennapi koporsómba.
Mindennapi koporsómba.
Ez nagyon tetszett neki s nevetett rajta. Azután a fiatal legényekhez ment s keze lágyan futott végig a mosolygó halottakon. Az ifjakból finom szerelmes dal hajolt ki, mintegy felszökő ékes búzavirág, mely mögött az élet ringó erdeje ígér holnapokat:
Ha megvágod kicsiny kezed,
Ki süt nekem lágy kenyeret?
Ki süt nekem lágy kenyeret?
Egy percre megállt, s mintha feltoluló szánalmát akarná elütni, egy árokhoz táncolt, hol négy tudós professzor feküdt, arcukra ráfagyva: – lám, nekem van igazam. – Gyermekes vidám fejbólogatással babrálta ki rajtuk:
Kicsi kutya, tarka,
Se füle, se farka.
Se füle, se farka.
Most a királyfi mellé ért, kinek megállt a vére: – Jaj, milyen hangot fogok adni?
Amint a királyfira ránézett, elkomolyodott s a királyfi ráismert. A lány leült melléje, hűsítő kezével simogatni kezdte a sebesült lázas fejét:
– Fáj még?
– Már nem fáj. Sohasem éreztem ilyen jól magam. Mintha térré lenne az idő s egyszerre férne el bennem egész életem. Milyen jó valakivel lenni.
A lány dédelgetve babrálgatta a királyfi haját.
– Bizony, fiacskám, sokáig voltál egyedül, mert nem emlékeztél reám. Pedig mikor a férfi új csírára csókolja a nőt, nekem jegyzi a jövő életet. Én vagyok a barázda.
Megcsalt erőd s neved külön valóságnak hitted s magad külön célnak. Pedig minden név az én nevem s a célok felém hulló csillagok. Én vagyok az élet felfakadása.
Az emberakarat az én hánykódásom. Szegény egymásnak ütődő lázas emberek, ha ti tudnátok, hogy a szánakozáson s a szereteten kívül minden mindegy, mindegy, mindegy.
Kényeztetve emelte fel a királyfi fejét, ujjaival tágra nyitotta lázas szemeit és mondta: Nézd, neked művész leszek.
Felkelt. Elkezdte egymás mellé hordani a holtakat, minden nemzetségűt, szépen egy sorba. Az óriási síkság a hátul felsetétlő hegyekkel egy hatalmas orgonává mélyült s ezek a holtak voltak a billentyűi. A lány eléjük ült, ujjai végigfutottak a holtakon s az orgonából kizúgott azt emberen átszűrt világ reménytelen, zokogó deprofundisza.
A királyfi hallgatta, hallgatta. Aztán ő is egy hang lett, mely az egyetemes áramban együtt szállott a néma, változatlan, végtelen semmi felé.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
