Csécsy Imre: Ukrajnától – Máramarosig
Csécsy Imre: Ukrajnától – Máramarosig
Írni-olvasni alig tudó vádlottak állanak Máramarosszigeten a magyar állam bírái előtt. Hazaárulás, felségárulás, a magyar felvidék és az orszok cárja – szegény rutén parasztok ijedten bámulnak az elnök szigorú arcába, alig tudják, alig értik, mi történik velük, körülöttük. A királyi ügyész asztalán titkos iratok feküsznek, orosz grófok levelei, rutén tized-intellektuelek válaszai – „az orosz sas széttépte láncait a Balkánon, most tudjátok, mi következik…” A királyi ügyész külügyminiszteri ambícióval bogozza az orosz nagyurak politikai tervének szálait – szegény rutén parasztok még ijedtebben bámulnak és – mit tehetnek egyebet – letagadják a csillagot is az égről. Csendőr, pap, szolgabíró, az állam nyikorgó gépezetének minden kis kereke egy életen keresztül mindig beléjük kapaszkodik – vallást, törvényt, hazát, az orosz cárt és őfelségét, a királyt, akinek a nevében majd el fog hangzani az ítélet, mindezt csak azért találták ki, hogy őket nyomorítsák. A pap zsarolja, a csendőr pofozza, a vizsgálóbíró vallatja, őfelsége, a király nevében el fogják ítélni őket – tagadnak és megőrülnek a rettegéstől.
Miről van hát szó? A gróf Bobrinskyk s talán a Vorobcsukok is – egynéhányan – tudják, de a vádlottak s az istenadta rutén nép aligha sejti is. És nem sejti a magyar társadalom sem, a minisztériumok komoly honmentői éppoly kevéssé, mint a nyájas újságolvasó közönség. Nem sejtik, hogy Máramarosszigeten egy megdöbbentő szociális tragédiának nem is utolsó hullámai s a Habsburg-monarchia csődjének nem is utolsó tünetei zajlanak le. Nem sejtik, hogy a rutén nép a magyar föld mindennyelvű páriahadának legnyomorultabb, legműveletlenebb és legkizsaroltabb tömegét teszi. A közigazgatás és igazságszolgáltatás mindenütt egyformán elviselhetetlen rendszerén kívül, mely oly dús számmal termi a Crainquebilleket e hon bércei közt, a rutén népnek tetézett átka a görögkatolikus papság. Hiszen minél műveletlenebb, minél inkább állati sorban élő egy nép, annál nagyobb szüksége van a papra – igazabban: annál könnyebben tudják vele elhitetni a papjai, hogy szüksége van rájuk. A születéstől a halálig nincs a rutén paraszt életének olyan mozzanata, ahol a pap ne „segítené” és a segítés fejében ne zsarolná csontig. De nem is a születéstől a halálig: már a születés előtt és még a halál után is körmeik közt tartják a rutén parasztot az isteni világrend, mint szövetkezet ügynökei. Ott kezdődik, amikor a várandós asszonyt tekintélyes szenteltvízrevaló fejében megáldja a pópa: a satnya kis emberállatot már az anyja méhében megzsarolja a lelkiatya, amikor még nem is tudja, hogy a világra fog jönni, s amikor ha tudná, sohasem akarna a világra jönni. És ott végződik, amikor a megboldogult szelleme ugyancsak nem ellenszolgáltatás nélkül megjelenik a Pásztory Árkád direkt e célra berendezett, magnéziumfényes, tömjénes és süllyesztős házi csodaszínpadán, hogy a könnyező hátramaradottakat halk túlvilági hangon rábírja egy kis váltó aláírására, vagy arra, hogy borjukat, malacukat, sovány vagyonkájukat még életükben ráírassák a szent életű és csodatevő szerzetesre…
A magyar államnak s közvetve a magyar társadalomnak nem a legkisebb bűne, hogy a rutén nép példátlan nyomorán meg sem kísérelt segíteni. Iskolák helyett egyházak épültek, becsületes közigazgatás helyett kapzsi és műveletlen, de ravasz papokra bízták a sorsát – vajon érthetetlen-e, ha a nép felfigyelt az első szóra, mely nyomorúságának öntudatára ébresztette – hogy istenváró áhítattal fogadta az igét, mely oly egyszerűen mutatott rá a szabadulás útjára: el kell szakadnotok a görögkatolikus egyháztól és csatlakoznotok kell a keleti egyházhoz, amelynek fele mindnyájatok édesatyja lesz, egy világbirodalom ura, a hatalmas Russija császára… Vajon kell-e bonyolult politikai összefüggéseket keresni az isten állatkertjének birkalázadása mögött – vajon a szélhámos orosz grófnak, a rutén falvak miniatűr strébereinek, az Athos hegy romantikájának s a külföldi újságírók jelenlétének kell-e mélyebb értelmet tulajdonítani, mint amekkorát egy nyomorult tömeg föltápászkodni akarása megérdemel?
De igenis kell. Mint ahogy az ortodox egyház mindig és mindenütt a pánszlávizmus ügynökszervezete volt, mint ahogy a macedóniai bandák is a görög és bolgár egyház, a patriarchatus és exarchatus küzdelmét vívták: úgy a rutének egyházi skizmája, ha magának a népnek akarásában nem is, a külföldi mozgató-központok számításában végső soron mindenesetre politikai tendenciát takart. De mint ahogy a macedóniai bandaharcok csak a feudális török uralom értetlensége és halálra kárhozottsága révén fejlődhettek ki a balkáni nemzetek szabadságharcává: úgy a rutén skizma politikai apropóját is az osztrák–magyar külpolitika levegőben lebegése teremtette meg. Egy súlyos nemzetiségi probléma tekintetében, melynek fontosságát most maga a kormány igyekszik túlozni, Ausztriában egész más álláspontot követnek, mint nálunk. A galíciai rutének, mint a lengyelek ellensúlyozói, a kormány szempontjából fontos centripetális hivatást töltenek be, akikkel a kormány a politikai taktika követelményei szerint ugyan, de mindig kompromisszumosan bánik – nálunk ők a legelnyomottabb, politikai öntudattal legkevésbé bíró nemzetiség, melynek nemcsak hogy semmi súlya, képviselete nincs a törvényhozásban, de amelyet az „egységes államelv” minden fullajtárja egyformán zsarol, üt és rúg.
Így történt, hogy a külpolitika szempontjából olyannyira fontos rutén nemzeti eszme Ukrajnától Máramarosszigetig való lényegéből és értelméből egészen kivetkőzött. Az ukrajnizmus, az orosz birodalom nemzetiségi problémáinak legsúlyosabbika, a rutén nemzet fölszabadulási törekvését jelenti az orosz uralom alól: nálunk pedig a rutén mozgalom – ha ugyan van ilyen – éppen a cár birodalmához való csatlakozást írta zászlajára. Oroszországban a görögkeleti ruténség akar elszakadni a görögkeleti Oroszországtól – nálunk a katolikus ruténség akart csatlakozni az oroszság révén a görögkeleti valláshoz, vagy amint Tiszáék fordítva beállítják: a görögkeleti vallás révén az oroszsághoz. Az ellentét mindenképpen nyilvánvaló s újabb bizonyítéka annak a szociológiai elméletnek, hogy a nemzetiségi törekvések mélyén sohasem valami ködös idealizmus bűbája lappang, hanem mindig a legelsődlegesebb gazdasági érdekek belátása. A modern politikai tudomány – amelytől persze Tisza vagy Sándor János éppoly távol áll, mint Berchtold gróf – ebből azt a következtetést vonja le, hogy tehát a külpolitikai viszonylatokban is súllyal, lehetőségekkel bíró nemzetiségek szeparatisztikus törekvéseinek ellensúlyozására az egyetlen alkalmas módszer az emberiesség politikája, amely nélkül azonban még a jelentéktelen nemzetiségekből is súllyal és lehetőségekkel bírókat csinálnak a társadalom kigúnyolt törvényei. Modern közigazgatás, becsületes kultúrpolitika, a megélhetés védelme, az amúgy is primitív kultúrigények kielégítése: ezek azok az eszközök, melyek már régen kiküszöbölhettek volna politikai életünkből minden nemzetiségi problémát, rutén kérdést és román kérdést, hazaárulási és paktumos komédiát egyaránt – minden külpolitikai mumusaikkal együtt.
Hogy okos külpolitika csak becsületes belpolitikán alapulhat, az nem új igazság. Persze, Tisza-Berchtoldék ezt sohasem fogják magukévá tenni. De akkor nem szabad csodálkozniuk és felbőszülniük a rutén „hazaárulás” felett, aminthogy ne csodálkozzanak és ne bőszüljenek fel akkor se, ha majd rövidesen nemcsak az ország valamennyi nemzetiségét, de magát a színmagyarságot kell skizmák vádja miatt törvény elé állítaniuk…
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
