Schöpflin Aladár: A háború lelke
Schöpflin Aladár: A háború lelke
Nem nagyon vigasztaló látvány az a napról napra nagyobbra dagadó irodalom, amelyet a háború hozott létre. A legtöbb író a saját színvonalán alul marad benne. Tudósok, akik egy életen át nem léptek ki a szakmájuk varázsköréből s rajta belül jelentékenyet produkáltak, mint dilettáns világpolitikusok lépnek elő, a zélust egyesítik a naivitással és tőlük telhetőleg bebizonyítják, mennyire nem értenek ahhoz a dologhoz, amelyről szólnak – írók, akiknek egész természete, idegrendszere és gondolkodásmódja ellent mond a háború ideológiájának, egyszerre harciasakká válnak és istenítéletet tartanak az ellenséges népekről –– költők, akiknek idegszálai kínosan remegtek, ha egyet csikordult az ajtó, lovasrohamokat és lövészárkokat harsonáznak – szakemberek, akik csakugyan jól ismerik például a régi arab kéziratokat s most politikai és stratégiai véleményeket mondanak a szuezi-csatornán való átkelésről… Mindebben az a tisztességes, de szemmel látható és ezért kissé elkedvetlenítő túlbuzgóság, amely azt mondja: egész életemen át igazat igyekeztem írni, dokumentált igazat vagy lelkileg igazat, de most háború van, nem az a fontos, hogy igazat mondjak, hanem az, hogy nemzetemet bíztassam, bátorítsam, hogy az ő igazát bizonyítsam, hogy hozzájáruljak annak az otthoni háborúnak a sikeréhez, amely az otthon-maradtakban a lelket tartja… Biztos vagyok benne, hogy különösen a német tudósok és írók nagy része, majd ha az elkövetkezendő békében előveszi háborús iratait, kissé röstelkedve fog rájuk gondolni.
Prohászka Ottokár ebben is kivételes ember. Akármennyire elment a kedvünk a háborús traktátusoktól, az ő könyvét érdeklődéssel és bizonyos előlegezett bizalommal vesszük kezünkbe. Előre érdekel, hogy fog ez a művész dialektikus, a stílusnak, a szavakkal való elhallgatásnak ez a mestere, akinél biztosabban senki sem tud járni a gondolatok Schyllái és Charibdisei között – hogy fogja végigjárni azt a hidat, amelynek egyik oldalán a keresztény békeszeretet, a másik oldalán a háború tényével s a belőle következő érdekkel és kötelezettségekkel való számolás kötelessége csalogatja.
Nem csalódunk benne. Most is annak bizonyul, ami: fényes dialektikusnak, akinek retorikája a költői emelkedettség szárnyán száll, finom bölcselőnek, akinek az asszociációk rengeteg tömege, a gondolat jelentékeny feszültsége áll rendelkezésére, okos és világismerő eklektikusnak, aki tudja, meddig kell és meddig szabad menni a konzekvenciák levonásában, nemes pátoszú szónoknak, aki jól és biztosan tudja megtalálni, hogy mivel lehet a hallgatójára hatni. Olvasni könyvét most is valóságos művészi élvezet – a mai idők legrettentőbb és legvéresebb aktualitása felé fordul, ezt szemléli, vizsgálja sokféle oldaláról, a gondolatai hátterében elesettek utolsó sóhajai, özvegyek és árvák siránkozásai, sebesültek jajgatása, az ágyúgolyóktól feltúrt föld, milliónyi emberek halálos verejtékezése, az egész emberiség szörnyű szenvedései vannak, de ő ezeket a képeket úgy tudja leszűrni; a gondolatok olyan játékát tudja belőle csinálni, hogy eszünkbe se jut a dolognak förtelmessége, mindenféle borzalma. Esztétikai hatást tud elérni. A háború szublimálódva, filozófiailag kicsinosítva jelenik meg e cikkekben – érezni fájdalmas, szomorú voltát, de ez a fájdalmasság is mintegy megdicsőülve jelenik meg.
Olcsó képes kiadványok olcsó rajzolói még ma is teátrálisnak, operaszerűleg szépnek rajzolják a háborút. Pompás, zuhatagos lovasrohamokat festenek, kardjukat magasba emelő, lelkesedéstől mámoros arcú vitézeket, eszeveszetten futó ellenséget – szuronytámadásokat, melyekben kicsinosított arcú katonáink úgy kergetik a bozontos, elhanyagolt külsejű ellenséges sereget, mint ahogy egykor a régi Népszínház hazafias darabjaiban magyaroknak öltözött statiszták kergették a töröknek öltözött statisztákat. Prohászka előkelő egyéniségétől ez az olcsó metódus – amelyet a mai háborús irodalom legjobb és legelőkelőbb írói sem tartanak mindig magukhoz méltatlannak –– távol áll. Ő nem rejti el, hogy a háború félelmes és fájdalmas valami, egy szörnyű elemi csapás, a szava nem egyszer őszinte könnyektől fátyolos, mikor beszél róla, pásztori szíve együtt érez a zivatar miatt szenvedő nyájával. Mindjárt könyve első mondatában megállapítja, hogy „ugyancsak nem barátja a háborúnak”. Csak a téziseit úgy választja meg, hogy ne kelljen a háborút a maga teljes, igazi valóságában bemutatni…
A háború végtelenül széles és változatos komplexumából csak egyet emel ki: a háború erkölcsi momentumait. Folyton visszatérő gondolata, amely mintegy kiinduló pontja gondolatsorainak: a háborúban az egyén mindenét, legelsősorban legbecsesebbjét, az életét áldozza fel egy közösségért, vagyis egy ideáért, egy eszményért s ebben az önfeláldozásban magasztos erkölcsiség nyilvánul. A béke idejében köznapi életet élő, saját érdekéért, jólétéért és családjáért küzdő polgár ezzel az áldozattal mint katona felmagasztosul és hőssé válik. Ennek a hősiességnek a pompázó magasztalás koszorúit nyújtja az író – írói művészete itt elhallgattat minden elmondást, magával ragad és a meggyőzöttség illúzióit kelti fel. Elhallgatnak ellenvetéseink: vajon nincs-e békében is elég alkalom hasonló hőstettekre, nem áldozzák-e fel a békés munka közben ezren és ezren magukat egy magasabb eszményért, arányban van-e a katona hősies önfeláldozása a céllal, amelyért feláldozza magát és legfőképpen, csakugyan olyan önkéntes-e ez az önfeláldozás, amilyennek lennie kell, hogy valódi erkölcsi értékké magasztosulhasson, nincs-e benne kelleténél több része az állami kényszernek, a tömeg-szuggesztiónak s a legjobb esetben belénk nevelt, lényünk lényegétől idegen, tradicionális ideológiáknak? Nem, olvasás közben eszünkbe sem jut az íróval polemizálni, megfogott, magával ragadott minket gondolatainak finoman konstruált szövevényébe. S mikor magunkhoz térünk is, mikor kijózanodunk szavainak varázsából, akkor sem bírunk vele vitába szállni, mert elhallgattatja minden ellenvetésünket annak felismerése, hogy az író elérte azt, amit az egésszel akart: megvigasztalta, legalább arra az időre, amíg rája hallgattunk, szorongatott lelkünket, elfordította tekintetünket attól a borzalmas látványtól, amelynek szemléletét alig tudtuk kibírni. A szó, a gondolatok játéka ezzel cselekvéssé, emberbaráti jócselekedetté vált.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
