Lányi Sarolta: Pályaudvaron
Lányi Sarolta: Pályaudvaron
Még itt vagy. De nem érezlek mellettem. Már messze jársz,
már kergetnéd, látom én, a perceket a lomha órán
s vonatod, hogy késve indúl, titkon kissé átkozod.
Mire még e kényszer-ittlét? lelked már előrement,
messzelendűlt vágyaiddal már elindult a vonat,
s ó szegény, még mindig itt vagy türelmetlenül topogva
felémrebbent félmosollyal míg vigasztalsz tétován.
Únod már az arcomat és únod már az állomást,
jobb volna már a kupéban hátradőlve megpihenni
s föllapozni könyvedet, mit most vettél meg útitársúl.
Únod már a bánatot, mi csüggedt főmről rádborong,
jobb volna már enyhe búval emlékezni rája csak,
vagy feledni, elfeledni… Mire még e kényszer-ittlét?
Innen menekülni jó, mert csúnya ez a környezet,
fülledt-forró nyári nap van, fojtogat a rothadásszag,
dolgokról és emberekről ránkvinnyog a fájdalom.
Itt egy izzadt baka lézeng, bús bakkancsa fáj szememnek
és szívemnek görnyedt háta, kínban csapzott üstöke
és a többi mind, a sok száz, mind kinéznek fáradt búval,
már az ő vonatjuk indúl. Mennyi arc és mennyi sors!
sorsuk lelken markol érzem, m i n d átérzem pillanatra, -
szédülök, jaj, megfulok!… De nyílik ujra gyáva pillám
s uj erővel vág belém egy asszony arca messziről.
Im közeljön borzasztóan, rámtekint és megver szemmel,
tőrrel vág belém e szempár, hogy megölje ifjuságom,
oly kietlen ez az arc és oly üres, mint az enyészet…
…vajh mit lát e tört szemekkel, miért gyászol, kit temet?…
milliónyi asszonyélet minden átkát, szenvedését
rámlövelli ez a szempár… elforditom arcomat,
szégyen éget, fázom, félek… Indulóban a vonat már,
számat meglegyinti csókod - lelked már előrement -
menj te is hát, rám ne gondolj, megpihensz majd a vonatban,
lásd, mosolygok… Elfeledhetsz, - menj, - szeretlek, - meg van
[minden?
Még mosolygunk mindaketten - visszajössz-e? majd, talán…
messze vagy már, kanyarogva visz a gőzös, mint az álom,
már nem látlak, mégis nézlek. Két hű szemem elkisér.
már kergetnéd, látom én, a perceket a lomha órán
s vonatod, hogy késve indúl, titkon kissé átkozod.
Mire még e kényszer-ittlét? lelked már előrement,
messzelendűlt vágyaiddal már elindult a vonat,
s ó szegény, még mindig itt vagy türelmetlenül topogva
felémrebbent félmosollyal míg vigasztalsz tétován.
Únod már az arcomat és únod már az állomást,
jobb volna már a kupéban hátradőlve megpihenni
s föllapozni könyvedet, mit most vettél meg útitársúl.
Únod már a bánatot, mi csüggedt főmről rádborong,
jobb volna már enyhe búval emlékezni rája csak,
vagy feledni, elfeledni… Mire még e kényszer-ittlét?
Innen menekülni jó, mert csúnya ez a környezet,
fülledt-forró nyári nap van, fojtogat a rothadásszag,
dolgokról és emberekről ránkvinnyog a fájdalom.
Itt egy izzadt baka lézeng, bús bakkancsa fáj szememnek
és szívemnek görnyedt háta, kínban csapzott üstöke
és a többi mind, a sok száz, mind kinéznek fáradt búval,
már az ő vonatjuk indúl. Mennyi arc és mennyi sors!
sorsuk lelken markol érzem, m i n d átérzem pillanatra, -
szédülök, jaj, megfulok!… De nyílik ujra gyáva pillám
s uj erővel vág belém egy asszony arca messziről.
Im közeljön borzasztóan, rámtekint és megver szemmel,
tőrrel vág belém e szempár, hogy megölje ifjuságom,
oly kietlen ez az arc és oly üres, mint az enyészet…
…vajh mit lát e tört szemekkel, miért gyászol, kit temet?…
milliónyi asszonyélet minden átkát, szenvedését
rámlövelli ez a szempár… elforditom arcomat,
szégyen éget, fázom, félek… Indulóban a vonat már,
számat meglegyinti csókod - lelked már előrement -
menj te is hát, rám ne gondolj, megpihensz majd a vonatban,
lásd, mosolygok… Elfeledhetsz, - menj, - szeretlek, - meg van
[minden?
Még mosolygunk mindaketten - visszajössz-e? majd, talán…
messze vagy már, kanyarogva visz a gőzös, mint az álom,
már nem látlak, mégis nézlek. Két hű szemem elkisér.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
