I.
I.
Mióta Angliában is törvénnyé tették a hústalan napokat és elrendelték, hogy a búzalisztet kukoricával, árpával vagy zabbal kell keverni: újra felélénkültek azok a sokáig fáradhatatlan, de utóbb már-már kimerültnek látszó jelesek, akik ide s tova harmadfél éve bizonyítgatják, tudásuk egész nagyszerű apparátusával, hogy csak műveletlen ember zúgolódhatik amiatt, ha olykor-olykor egy kicsit koplalnia kell. Előáll a történetíró és azt mondja:
– III. Edvárd korában, hogy az akkor is igen drága hús elpazarlását lehetetlenné tegye, törvény rendelte el, hogy két tál ételnél senkinek se szabad többet ennie; még az előkelő és gazdag emberek is csak sátoros ünnepeken ehettek három tál ételt. A hústalan napok is ősrégi dolog. Erzsébet királynő egy törvénye megtiltotta, hogy szerdán, pénteken és szombaton húst lehessen enni; aki a tilalmat megszegte, három font sterling pénzbírságra vagy három hónapi fogságra ítélték. És ebbe a böjtölésbe senki se halt bele!…
Nem marad szótlan az irodalomtörténet-búvár sem, hanem elmeséli:
– Goethe, a koszt dolgában meglehetősen elkényeztetett Goethe, 1810-ben Jénából, ahová dolgozni ment, azt írta Vulpius Krisztinának, hogy nem kevesebb, mint öt napig mindig csak disznósajtot evett, mert sehol se kapott más ennivalót. Ebben a levelében szinte rimánkodik Krisztinának, küldjön neki egy kis sültet, kappant, ürüt vagy pulykát, kerüljön akármennyibe, mert belebetegszik, ha még sokáig a disznósajtnál kell maradnia. És ha egy Goethénak ki kellett állania ezt, kinek van joga panaszkodni?!
A fiatal regényíró utópisztikus regényt ír s miről szólhat ma az utópia? Arról a lángelméjű kémikusról, akinek a praeparatuma fölöslegessé tesz minden táplálékot, ami nincs. («Die Welt ohne Hunger.») A költő pedig, miután befejezte Ibsen minden munkájának fordítását, önéletrajzot ír s ebben azt ajánlja, hogy liba helyett együnk ezentúl hattyút. Hallgassuk meg hattyúdalát, de aztán öljük le és süssük meg. A sült hattyú ugyan nem olyan jó ízű, mint a liba, de ha nincs ló, jó a szamár is. Az ő apja soha se mulasztotta el lelőni a vándor hattyút; minden évben egyet-kettőt, néha többet is.
– Már Chaucer, az ó-angol költő észrevette – írja a porosz költő (L. Passarge), – hogy a hattyú húsa nem jó, de sok. Persze, a hattyút nem könnyű lelőni. Tollazata páncélként védi a golyótól; a nyakát kell eltalálni. Tehát: csak a nyakát, hogy meg ne sántuljon!
Jön végül a pszichológus és így értekezik:
– Már az ó-korban is tudták, hogy táplálkozás és lelkiállapot között kölcsönhatás van. A hörcsögtermészetű emberben, aki rakásra halmozza az élelmiszert, mindenekelőtt az a kényszerképzet dolgozik, hogy különben éhen kellene halnia és másodszor a gyűjtőmánia. Magánpraxisomban is, a hadi élelmező hivatalban is számtalan ilyen patologikus esetet láttam. Honnan ez a betegség? Tisztára a lelki ragály okozza. A gyógyításnak egyetlen módja van: felvilágosítás a sajtó útján!
Így Dr. Moll, a fiziológus és pszichológus.
Szóval, ha sokat olvasunk és tanulunk, a nélkülözés is sokkal kedélyesebbnek és élvezetesebbnek tűnik fel, mint előbb gondoltuk.
Tehát: olvassunk!… olvassuk el mindazt, amit harminc hónap óta összeírtak!… olvassunk egyre többet, mint az amerikai Bret Harte-nak azok az alakjai, akik a világtól elzártan kenyéren éltek és Homéroszt olvasták. Nap-nap után mind kevesebb kenyér jutott egyre-egyre és napról-napra többet olvastak Homéroszból. De míg azon mulattak, hogyan bujkált a harc elől az agyafúrt Odüsszeüsz sőt maga a bősz Akhilles is, elfelejtették, hogy volt idő, amikor pazarolták a húst.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
