A háború és a színház
A háború és a színház
A molnárt és fiát megszólták – mondja a mese – akár az apa ült rá a szamárra, akár a fiú, mikor mind a ketten ráültek, gyalázkodó szavakat rivallt feléjük a felháborodás, s mikor leszálltak róla, aztán mellette ballagtak, kinevették őket. Ilyenformán jártak újabban a magyar színműírók. Aki sietett elmondani gondolatait azokról a témákról, amelyeket a háború vihara kavart fel, nem kerülhette el ezt a kritikát: «A gyorsköltő! Már elintézi a háborút, pedig még csak annyit tud róla, hogy a negyvenkettős mozsár nagyot durran!» Aki a komoly időkhöz illő komoly mondanivalóval akart előállani, de még nagyon is friss benyomásainak művészi feldolgozását a nyugalmasabb jövőre bízta és egyelőre a múltba menekült, csak ezt hallhatta: «Hát ennek senkije, még csak egy öccse sincs a fronton, hogy most jut eszébe az Atridák sorsán keseregni?!» Ha valaki bátran nekivágott annak, amit mások csak kerülgettek, és tollára merte venni a háborúval kapcsolatos új jelenségeket, elkészülhetett rá, hogy ezt mondják róla: «Testvéreink, fiaink vére hullása ennek az úrnak csak konjunktúra, melyet kihasznál, gyümölcsöztet, tantičme-ekre vált fel.» Aki pedig megmaradt azok mellett a témák mellett, amelyek békés időkben szokták foglalkoztatni az írókat és színdarabjában nem szólt se a háborúról, se arról, hogy ez neki mekkora megpróbáltatást jelent, a legváltozatosabb formában olvashatta azt az elítélő véleményt, mely mindig oda konkludált, hogy: «Micsoda léhaság és önzés! Testvéreink odakünn meghalnak értünk és nekik most is csak a szoknyán jár az eszük! Kis nők és szerelmeskedés – a színműíró urak ezen nem tudnak felülemelkedni, akkor se, amikor a vérözön látása egy kis komolyságra taníthatná őket.»
Pedig a színműíró urak nem voltak rosszabbak, mint más. Ők is azzal kezdték, hogy a megrendüléstől egyszerűen megnémultak, a legtöbben elég hosszú időre. De – mert katonának nem mindegyik mehetett el és diplomáciai szolgálatra hiába ajánlkoztak volna – végre is hozzáláttak ahhoz a munkához, amelyet már megszoktak. Hogy – akár csak kivételes esetekben is – valami nagyot vétettek volna az ellen a köteles komolyság ellen, a melyet az új idő parancsolt rájok, az irodalomtörténet, mely már ingerlékenység nélkül ítélkezik, aligha fogja megállapítani róluk. Igyekeztek alkalmazkodni a felfokozott követelőzéshez és minél gyakrabban kellett látniok, hogy ez nem könnyű, annál inkább rajta voltak, hogy kielégíthessék az egész világot vagy legalább a leghangosabban méltatlankodókat. Ez a törekvés kevesebb eredménnyel járt, mint remélték; a mindenáron gáncsoskodókat nem sikerült kibékíteniök és e mellett munkáikon, kivált azokon, amelyekkel legelőbb állottak elő, nagyon meglátszik az a tapogatózásra kárhoztatott bátortalanság, mely – akármilyen tiszteletreméltó skrupulusokból ered – nem válhatik a művészi munka javára.
Mintegy másfél év kellett hozzá, hogy fölemelkedhessenek levertségükből, megszabadulhassanak a rájok kényszerített aggodalmaskodástól és annak láttán, hogy a harctéren írogatók is többet gondolnak az életre, mint a halálra, megnyugvást találhassanak abban, hogy: ha ez a mi időnk nem is a mulatozás ideje, gondolkozni mindenkor szabad akármiről – nemcsak a halálról, hanem az életről is, mely oly közel rokona a halálnak – csak komolyan kell gondolkozni, ami lehetséges színdarab formájában is. Most már, az utolsó évben, a színműírók zöme magához tért; mer írni arról is, aminek semmi köze a háborúhoz, sőt mer írni magáról a háborúról is. A nagy letörtséget mintha egyszerre nagy munkakedv váltotta volna fel; és – amire talán még nem volt példa – Budapest három drámai színháza csak a szezon első felében nem kevesebb, mint tizenöt magyar újdonságot mutatott be.
Molnár Ferenc volt az első, aki – még tavaly – elhallgattatta a már szokásossá vált gáncsoskodást, főképpen azzal, hogy Fehér felhő-je mélyen meghatotta a közönséget, de talán azzal is, hogy nagysikerű darabjának tantičme-jeit az elesett huszárok árváinak ajándékozta. És most már mintha csakis Molnár Ferenc emlékeznék rá, hogy még nemrégen milyen lábujjhegyen-járást követeltek a színműírótól, tekintettel azok érzékenységére, akik sokkal szomorúbbak, semhogy színházba járnának. Molnár legújabb darabját, a Farsang-ot a múlt században, az ötvenes évek végén játszatja. Ezzel nyilván ugyanazt akarja mondani, amit még a premičre-je előtt szinte mentegetőzve jelentett ki, hogy tudniillik «a múlt századbeli szenvedélyes asszony e báléji drámája nem a verduni harcok idején» jutott eszébe: megírta ő már ezt a témát novellában is, majdnem egy évtizeddel ezelőtt. Hogy messziről kikerülje azok érzékenységét, akiket bánt, ha a polgári munkát végzők megfelejtkeznek a távolban harcolókról, elfordul a jelentől és visszatekint a hatvanéves múltba. A többi magyar színműíró ellenben, majdnem valamennyi, úgy ír, mintha a diadalmas béke már csak napok kérdése volna. Van köztük, aki még nem szabadult meg a megilletődéstől és kissé félénken célozgat a háború tanulságaira; aki madárnyelven példálózgat… olyan madárnyelven, amelyet mindenki megért. A majoritás azonban már emancipálta magát az alól az aggodalmaskodás alól, hogy vajon időszerűnek találják-e munkáját a kesernyés szavúak, akik nemrégen még félelmetes bíráknak tűntek fel.
Honnan ez a hirtelen nekibátorodás? Könnyű kitalálni.
Észre kellett venni, hogy a színház soha vagy legalább emberemlékezet óta nem volt olyan keresett valami, mint ezekben a zivataros időkben. Hogy az élelmiszereket, a szént és a dohányt kivéve semmiért se ácsorognak annyian, mint a színházjegyekért. Hogy adhatnak bármilyen újdonságot, jó vagy rossz darabot, minden színház estéről-estére megtelik az utolsó helyig, amikor két előadást tart a színház, naponta kétszer is. Hogy az idegen színdarab egyszerre teljesen fölöslegessé vált; hogy bátran elő lehet adni azokat a darabokat is, melyek már két-három generációt szolgáltak ki: tizenöt-húsz este akármit megnéz a közönség.
A siker önbizalmat ébreszt és fokozza a termékenységet. A kezdetben megriasztott és elnémított színműírók, látva, hogy munkásságuk igazán szükségletnek felel meg, kezdtek nem törődni azzal, hogy vannak olyanok is, a kiknek a tetszését nem tudják megszerezni; a megrovásokra azzal feleltek, hogy csak annál nagyobb nekilendüléssel fogtak hozzá a sokat termeléshez és az akadékoskodóknak, szemben ezzel az egyre növekedő munkakedvvel, mindinkább el kellett csöndesedniök.
Az ócsárolgatás utolsó kísérlete már nem magukat a színműírókat bírálgatta, hanem a sikerüket, ezt a váratlan, meglepő sikert. Azt mondta:
– A háború meggazdagított sok olyan embert is, aki a pénzével nem tud mit kezdeni. A mélyről felbukkanó, műveletlen és ízléstelen embereknek ez a sokasága mohón esik neki azoknak az élvezeteknek, amelyeket nemrégen még csak hírből ismert, s legszívesebben a színházban tombolja ki magát. Tegnap még a mozi volt az egyetlen szellemi élvezete; ma már ő foglalja el a színházakban a legjobb helyeket. Ennek a közönségnek adhatnak akármit; minden jó neki. Nem azért megy a színházba, mintha a lelke kívánná ezt; hanem, hogy elterpeszkedhessék a páholyokban, hogy mutogathassa magát s hogy megszemlélhesse, mi az, amit a sors eddig megtagadott tőle. Ez a sokaság egyelőre gyönyörködve habzsolja, amihez most jut először; bevesz mindent, amit eléje tesznek: nem válogatós, csak falánk. De amilyen mohón esett neki, olyan hamar el fogja unni a színházat; mihelyt megszokottá válik előtte, hogy együtt lehet azokkal, akikre eddig irigykednie kellett, fel fogja fedezni, hogy ez a sokáig áhított élvezet neki nem mulatság. Előre látható, hogy egyszer csak hátat fog fordítani a színháznak, amint hirtelen vetette rá magát és nemsokára már mutatkozni fognak annak jelei, hogy a színműírók mai sikerei csak pünkösdi királyság.
Ma már kétségtelen, hogy ez a jósolgatás tévedés volt. Látnivaló, hogy a háborúban máról-holnapra meggazdagodottak – akik talán sokkal kevesebben vannak, mint képzeljük – nem olyan Maecenásai a színházaknak, mint amilyeneknek akkor tűntek fel, amikor akaratlanul is nagy zajt keltve helyezkedtek el a páholyokban, ahová tarisznyát és szalámit vittek magukkal, mint kirándulásaik ünnepnapjain szokták. Látnivaló, hogy ezek a meggazdagodottak jól megtelepedtek újonnan elfoglalt helyeiken és nem sietnek kivonulni sehonnan, de a színházakat nem ők teszik estéről-estére zsúfoltakká – nem is tehetnék, nincsenek annyian – hanem: a szegények, a nélkülözők, a szenvedők, ideértve a gyászolókat is. Látnivaló, hogy a színház azért ostromoltabb, mint eddig bármikor, mert a legjobb búfelejtők közé tartozik, mert a nélkülözők és szenvedők sokasága nagyobb, mint valaha, és mert talán sohase volt idő – mi legalább nem éltünk meg ilyet – amikor a felejtést, a vigasztalást, a kellemes elkábulást keresőknek ekkora sokasága a most látható szomjúsággal áhította volna a narkotikumot.
A könyv – ez a másik jó búfelejtő – épp így egyszerre vált példátlanul kapóssá, keresetté. A kiadók és könyvkereskedők nem győznek eleget álmélkodni rajta, hogy a sokaság, mintha kicserélték volna, mennyi könyvet vásárol meg és mi mindent olvas el. Csak éppen a háborús könyvek nem kellenek. Az a számítás, hogy a milliók érdeklődését beláthatatlan ideig a háború fogja lefoglalni, nem vált be; a milliók, ha csak lehet, szívesebben gondolnak valami másra, akármire, már jó ideje. A katonák, szabadságukról visszatérve, annyi könyvet visznek el magukkal a frontra, amennyit csak el tudnak cipelni; leveleik is könyveket sürgetnek, de ők se a háborús könyveket kívánják, inkább a nyelvtant. Hadnagyok a lövőárkokból pénzt küldenek az irodalmi társaságoknak. Nem Németországban, hanem nálunk, ahol ősi hagyomány, hogy az ember csak akkor olvas, ha már nagyon beteg.
De melyik narkotikum ne volna kapós? A háború elején mindennap találkozni kellett azzal a világszerte hangoztatott jelszóval, hogy: most vagy soha!… itt az alkalom, sőt itt a huszonnegyedik óra, amikor irgalmatlanul és örök időre végezni kell az alkohollal és a nikotinnal. Ez a campagne olyan kitűnően sikerült, hogy a szeszes ital az óriási módon megnövekedett kereslet következtében már csak ötszörös-tízszeres áron kapható, a dohányért pedig egyre nagyobb tömegek ácsorognak és verekednek olyankor, ha a késedelmeskedő trafikot, hébe-hóba, a szó szoros értelmében meg kell ostromolni.
Hogy az ártalmatlanabb narkotikumok közül a színházban való szórakozás a leghathatósabbak egyike, efelől alig lehet kétség. Mégis minduntalan hallatszanak hangok, amelyek mintha azt kívánnák elérni, hogy a színházak ne tartsanak előadásokat, mert nem illik mulatni, míg vannak közülünk valók, akik vérzenek. Azok az örök elégedetlenségre születettek, akik így zsémbelnek, azt képzelik, hogy vannak százezrek, akik szenvednek a közért és más százezrek, akik minden bajtól távol, élik világukat és mert más dolguk nincsen, színházból színházba tántorognak. Nem akarják észrevenni, hogy a szenvedés és nélkülözés ma már meglehetősen általános és e tekintetben a kivételes szerencse csak annyi, hogy van egy törpe minoritás, amelynek a bajból egyelőre kevesebb jutott ki, mint a majoritásnak. Nem tudják elhinni, hogy a színházakat javarészt olyanok töltik meg, akik sok megpróbáltatás, aggodalom, gyász, betegség után vagy nélkülözés, gond, baj közepett jobban kívánják a maguk életéről való pár órányi megfelejtkezést, mint boldogabb időkben, akiknek megviselt idegei a pillanatnyi nyugalmat, a pihenést, az egészségesebb állapotot, a gyógyulást keresgélik. Nem látják meg, hogy a színház nézőterén milyen szép számban ülnek lábadozó katonák és olyan urak, akiknek a fél karjuk hiányzik.
Most a szénhiányt használja fel érvnek ez a színházellenes zsörtölődés. Pedig világos, hogy ha kilencszáz ember melegszik ugyanabban a teremben, ez kevesebb szénfogyasztást jelent, mint ha e három-négy óra alatt nyolcszáz-kilencszáz szoba fűlik… mert, ó, mily kevesen vannak, akiknek a lakása addig is fűlik, amíg ők színházban ülnek! Pedig, ellenkezőleg, hogy a szénnel takarékoskodni lehessen, sok, minél több olyan helyiség kellene, ahol aránylag kis téren hosszabb ideig száz meg száz ember melegedhetik… nem is szólva arról, hogy a színházak bezárása hány egzisztenciát nyomorítana meg. De ez a zsörtölődés irgalmatlan. «Hja, ez a háború! – mondja, írja. – Néhány száz egzisztenciával több vagy kevesebb, ez már nem számít!… És ne fűtsenek otthon, akik a színházból kiszorulnak!… vegyenek magukra takarót, plaidet, kendőt!… Egy kis didergésbe még nem hal bele az ember… Nélkülözzenek egy kis ideig, szenvedjenek egy kicsit!… Olyan időket élünk, amikor le kell mondani a kényelemről… Tessék lemondani, nolens-volens!… A köz mindnyájunktól áldozatokat követel… mindegyikünk hoz áldozatot, én, te, ő, mindnyájan!…» Csakhogy ezt jól fűtött kályha mellett írja.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
