Tóth Árpád: Fábián Géza versei • (Élet-kiadás, 1916.)
Tóth Árpád: Fábián Géza versei •
(Élet-kiadás, 1916.)
(Élet-kiadás, 1916.)
Az új magyar líra csodálatos gazdagságának egyik legérdekesebb tünete, hogy a jeles és kiforrott tehetségek értékes termelése mellett tömegével vetődnek fel újabb és újabb tehetségek szép fejlődést ígérő próbálgatásai. A nyilvánosság elé lépő ifjú költök «első kötet»-ei többnyire igen figyelemreméltók s a kritikus, midőn ezt az örvendetes jelenséget konstatálja, szorongó érzéseit sem nyomhatja el: mi lesz utóbb ezzel a sok, ígérettel teljes pályával, szép magyar kertünk új, roskadozón gazdag virágterméséből mennyit fog gyümölcstelenül elpusztítani a magyar közöny jege?
Ismét egy «első kötet» várja kritikánkat, a kis könyv Fábián Géza verseit tartalmazza. Többszöri, figyelmes átolvasás után úgy találjuk, hogy a kis kötet még a szokottnál is ígéretesebb, egy valóban kiváló fiatal tehetség kibontakozásának rendkívül érdekes stációja. Úgy látjuk e versekből, hogy írójuk fáradságos küzdelemmel tud csak eljutni érzéseinek lírai megszólaltatásáig, egyike a legtöprengőbb s legnehezebben megnyilvánuló lelkeknek, akiket csak a siker lendítő ereje tudna megtartani a további fejlődés nehéz útján s épp ezért kívánatosnak tartanók, hogy az ifjú tehetség első föllépése minél melegebb fogadtatásra találjon. Sajnos, a léha és inkább csak felületes jelszavak szerint dolgozó napi kritika aligha fog megállani e mellett a minden szeretetünkre méltó «első könyv» mellett.
Pedig ez a fiatal költő minden kis ízében az elismertetés vágyától remeg. Kis kötetének legszebb darabjai telve vannak annak a csaknem erőszakos makacsságú ismételgetésével, hogy őt «halhatatlanság», «babér» várja. Anyja és testvérei jóságát azzal hálálja meg, hogy örökéletűnek szánt versekbe foglalja nevüket. Dicsekszik, hogy az «őrült dicsőség» és «divat» idején ő a flegma embere, aki nem törődik azzal, hogy meghallják-e «magyar zengésű lant»-ját, de pár lappal később heves kitörést olvasunk, mely szerint, ha csak «fakó lantos» lehet a költő s «búja nem élhet milliók szívében», akkor inkább szűnjön a dal s «végtelen, sivár kietlenségben bolyongjon a sorsa Szaturnusza.»
Másik uralkodó érzése egy homályos, de heves lendületű érzés, melyet legtalálóbban talán a «végtelenség vágyá»-nak definiálhatnánk. Bármily témáról kezd verset, néhány soron túl már az éther világába lendül, a «fénylombos csillagerdőbe», a «végtelen rónájára», ahol «lángol a lélek pásztortüze». Élményei földi konkrétumokhoz fűződnek, nagy és megható őszinteséggel szól gyermekkora nyomoráról, éles vonalakkal rajzolódik elénk egy sötét milieu, melyben a kézimunkán tengődő családanya «Singer»-varrógépe kattog, sötét utcákon át a hivatal robotjába siető leánytestvér alakját látjuk s a kis szoba csöndes zugában a Leopardi könyve fölé hajló fiúcskát, a költőt… De a konkrétumok vigasztalan körvonalait elmossa valami, a lélek mélyéből felzuhogó, fénylő áram, a végtelen perspektívái felé zúduló vágyódás, mely enyhületet, jutalmat, másik, szebb életet keres a csillagok arany tüzein túl.
Mindezek a lírai megnyilvánulások a költő egy többször említődő testi tulajdonságától determináltatnak: E versek írója béna ifjú. Az elevenebb, érintkezőbb élettől való kényszerű elzártságban a lélek magányos világa, korán érő bölcsessége, a szenvedésekből étheri magasságú vigaszokért való vágyódása fejlődik ki: a dicsőség, vagy a mennyei igazságszolgáltatás vágya. S megrázó, amint testi nyomorát remegő szavú szimbólumba rejti: egyik legszebb verse a tevéről szól, mely a sivatagban teng s «száraz, csüggő ajkán» panasz kél, mivel «virágok érzékeny lelkét» oltotta belé a végzet s ő púpja alatt görnyedve jár. Gyönyörű a púp megemlítése: «átok baldachin»-nak mondja a költő…
Amily elismeréssel fogadjuk Fábián Géza első kötetének lírai szépségeit, oly határozottsággal kell rámutatnunk formai hibáira. Nyelve rendkívül dadogó és zsúfolt, versei a műgond minden nyoma nélkül döcögnek. A lírai hév átizzik e sorokon, érezzük a szenvedő, lassú munkálódást, mellyel a költő nehéz és szép mondanivalóit a makacsul ellenkező sorokba tördeli, de ez nem elegendő; a legnehézkesebben megnyilvánuló értékeket is kötelezi bizonyos formai nívó, melyre el kell jutniuk. Rímelés, ritmus egészen kezdetlegesek Fábián Géza verseiben s kedvenc formája a szonett, nehéz fogású kezei között összetörik. Kívánatos volna, hogy a szép reményekre jogosító költői pálya következő stációja formai irányban való erős fejlődését mutassa az ifjú költőnek.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
