Térey Sándor: Apámról
Térey Sándor: Apámról
lgnotusnak
Jártam a régi ház előtt,
benéztem a vén ablakon,
lámpa merengett lankadón,
fénye, mint ó sárga ruha
körülfogta. Sötét, fura
kis óra a sápadt falon
a csöndben lassan percegett,
mozdultak finom mutatói,
mint parányi gyermekkezek.
Nagy könyv hevert az asztalon,
Vázában zöld ág. «Ez japán
növény» - mondá egyszer Apám.
benéztem a vén ablakon,
lámpa merengett lankadón,
fénye, mint ó sárga ruha
körülfogta. Sötét, fura
kis óra a sápadt falon
a csöndben lassan percegett,
mozdultak finom mutatói,
mint parányi gyermekkezek.
Nagy könyv hevert az asztalon,
Vázában zöld ág. «Ez japán
növény» - mondá egyszer Apám.
Ugy vergődött ott, mint lelőtt
vándormadár, ez idegen
virág. Én láttam, hogy rábámul
jégtársára az üvegen.
Távol tenger mese-szigetje,
kék vizben arany naplemente
szinezték akkor éjszakám.
Vártam. Nem tudtam, mire várok,
láttam, az ajtón fény szivárog,
odabent irt soká Apám.
vándormadár, ez idegen
virág. Én láttam, hogy rábámul
jégtársára az üvegen.
Távol tenger mese-szigetje,
kék vizben arany naplemente
szinezték akkor éjszakám.
Vártam. Nem tudtam, mire várok,
láttam, az ajtón fény szivárog,
odabent irt soká Apám.
S olvastuk a fehér ujságot,
nevét sürü sorok alatt.
A szó varázsa babonázott
s örökre szivemben maradt.
Óh emberlélek drága tükre!,
néztem a marsoló betükre,
parancsnokuk leszek talán?
Felbuzdulva és boldog merszben
sarkantyut pengetett kis versem
s elmélázón figyelt Apám.
nevét sürü sorok alatt.
A szó varázsa babonázott
s örökre szivemben maradt.
Óh emberlélek drága tükre!,
néztem a marsoló betükre,
parancsnokuk leszek talán?
Felbuzdulva és boldog merszben
sarkantyut pengetett kis versem
s elmélázón figyelt Apám.
Összenéztünk, mert messze fölről
átültetett a törzsökünk,
aranyhullámos ősi földnek
csak emléke az örökünk.
Idegen emberek közt éltünk,
nem volt köztük barát, rokon.
Esti szobában kis család,
hallgattuk halkult hurokon
hegedüje bus-vig zenéjét.
Tudtam: sok el nem ért reményét
muzsikálja most el Apám.
átültetett a törzsökünk,
aranyhullámos ősi földnek
csak emléke az örökünk.
Idegen emberek közt éltünk,
nem volt köztük barát, rokon.
Esti szobában kis család,
hallgattuk halkult hurokon
hegedüje bus-vig zenéjét.
Tudtam: sok el nem ért reményét
muzsikálja most el Apám.
Ő messze járt! Harcos hajóból
nézte a fodros Ádriát,
kisérte végtelenbe szemmel
kényes viharmadárt, sirályt.
Látta Afrika partjait
a zöld habból kihajlani,
hullám halálos hajlokához
ezért hiv mindig valami.
Sziciliának késő partján
ott busult vén magyar danán…
Uj és magyar nótát próbáltam,
harsányt, mint a tenger, Apám!
nézte a fodros Ádriát,
kisérte végtelenbe szemmel
kényes viharmadárt, sirályt.
Látta Afrika partjait
a zöld habból kihajlani,
hullám halálos hajlokához
ezért hiv mindig valami.
Sziciliának késő partján
ott busult vén magyar danán…
Uj és magyar nótát próbáltam,
harsányt, mint a tenger, Apám!
Drága ajándék, dalok lelke,
mindig barát, vigasztaló,
visszaveri önön arcunkat,
mint a bebámulót a tó.
A teremtés gyönyörü kéje
szakad szivünkre hirtelen,
megtölti ajkunk muskotállyal,
megnyitja, ami végtelen,
átreszket minden idegen,
páros szavak ugy összecsengnek:
kelyhek királyok asztalán,
Köszöntöttük egymásra, s büszkén
mosolygott vissza rám Apám!
mindig barát, vigasztaló,
visszaveri önön arcunkat,
mint a bebámulót a tó.
A teremtés gyönyörü kéje
szakad szivünkre hirtelen,
megtölti ajkunk muskotállyal,
megnyitja, ami végtelen,
átreszket minden idegen,
páros szavak ugy összecsengnek:
kelyhek királyok asztalán,
Köszöntöttük egymásra, s büszkén
mosolygott vissza rám Apám!
Az öreg ház előtt megállok,
nem ösmer rám a régi kert,
hol gyermeki, boldog korom
sirt, álmodott és ünnepelt.
Nem rejteget már kis lugas
sok-sok komoly könyv, kék füzet,
bólongatnak elmult mesék, mint
a Tisza partján vén fűzek.
Benézek az évek kertjébe,
sok-sok rovás van mind a fán,
de ki nem dől a betű-erdő
s mi örökké élünk Apám!
nem ösmer rám a régi kert,
hol gyermeki, boldog korom
sirt, álmodott és ünnepelt.
Nem rejteget már kis lugas
sok-sok komoly könyv, kék füzet,
bólongatnak elmult mesék, mint
a Tisza partján vén fűzek.
Benézek az évek kertjébe,
sok-sok rovás van mind a fán,
de ki nem dől a betű-erdő
s mi örökké élünk Apám!
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
