Ignotus: A politika mögül • A német szövetség | Nyugat 1908-1941

Ignotus: A politika mögül •
A német szövetség

A politikai érzékéről híres magyar parlamentben rég nem beszéltek annyit hordó tetejéről és malom alatt, mint nemrég a német szövetség kimélyítése felől. Megint csak meglátszott, mennyire iskolázatlan a mi világunk külpolitikai dolgokban, s mivel sosem vagy régen nem volt egészen ura sorsának, mennyire nincsenek igazi nézetei e sorsa felől. Amiket - kurucosan, huszárosan, pukkasztásra szánva s fenegyerekeskedően - a németség, a német szövetség s most ennek szorosabbra fogása ellen vetettek: tisztára a régi szótárból valók, melyből annak idején a függetlenségi honfibú ádázódott az átkos osztrák kiegyezés ellen. Értenék olyanokat, kik nem sajnálnák levonni a nemzeti gondolat legvégső következését, s nem ijedve meg Magyarországnak akár teljes föderalizálódásától, el tudnának gondolni valamely kis nemzetek szövetségét Prágától Kijevig, Bécstől Odesszáig s Laibachtól Szófiáig, s e szövetségnek elég erejét arra, hogy ne kellessen közösködnie sem a német, sem az orosz imperiummal. Értenék valamely centralistább dualistaságot is, mely a magyar-osztrák monarchiának birodalmibb szervezetére s ezzel olyan belső erőnövekedésére gondolna, amellyel ez a nagyhatalom magában is meg tudhasson állni a germán s a szláv szorítás között. De mindenképp érthetetlen előttem olyan magyar függetlenségi törekvésnek a német szövetség ellen való gyanakvása, mely egyfelől lazítani kívánná még Ausztriával való összefüggésünket is, másfelől azonban ezt a külön Magyarországot változatlanul, sőt megerősödve s egységesen magyar uralmúnak kívánja megtartani. Ha valami támasztéka lehet e számításnak, csakis egy hamburg-bagdadi vonalú világhatalom lehetne, melynek mindegy, hogy Ausztriát és Magyarországot együtt vagy külön találja-e útjában, melynek érdeke, hogy a rája utalt magyarság minél erősebb legyen, s amely van olyan erős, hogy úgy az ugyancsak hatalmában lévő románságot távol tudja tartani Erdélytől, mint a cseheket, az ukránokat s a délszlávokat Magyarország északi, keleti s déli és délnyugati vidékeitől… Meg kell mondani, hogy gondolattalan szókeverés volt majd minden, mit képviselőházunkban a német-szövetség ellen vetettek, s hogy az általános gondolattalanság alól csodálatosképpen nem volt kivétel a különben annyira józan és óvatos Tisza István gróf sem, ki szintén kötelességének ítélte, hogy a magyar gazdai zsebek nevében óvást emelve a középeurópai szövetségnek a gabonatermő Romániával (vagy talán Lengyelországgal?) való megnevelése ellen, még ezenfelül a magyar szuverenitás nevében is tiltakozzék Payer német alkancellár abbeli álma ellen, hogy az eljövendő nagy középeurópai szerkezetben az országhatárok elmosódjanak. Nyilvánvaló s nem lehetett benne egy pillanatra sem kétség, hogy a (mellesleg mondva s később visszatérek rá: liberális, parlamentáris és délnémet) birodalmi miniszter ezt, hogy és mire értette - ő vámközösséget képzel vagy szeretne a középeurópai szövetségbe fogódzó országok között, közös vámterületen pedig az országok határai valóban elmosódnak. Ismét érteném, ha ezt olyan államférfi - teszem negyvennyolcas - nézné horrornak, ki Ausztriával való vámbeli közösségünket is függetlenségünk csorbulásának tekinti. Azt is értem, ha valakinek, magyarnak, kell ugyan gazdasági szövetség Németországgal, de nem egészen a vámközösségig. De hogy még így is és az a Tisza István gróf, ki harmincadik esztendeje magyarázza a magyarnak, hogy hazája független és önálló állodalom és sorsának teljes ura, ha vámterülete, ha hadserege, ha diplomáciája, ha uralkodója s egész udvara közös is Ausztriával: hogy a dualizmusnak ez a palatinusa is óvást emel, s éppen a becsületes és liberális német vicekancellár nyilatkozataival szemben, a német felsőségi igények ellen: ez igen elkedvetlenítheti az amúgy is sok ok miatt okkal kedvetlen Németországban éppen a legbecsületesebb s legliberálisabb törekvéseket s csak gyengítheti az alldeutschokkal szemben -, csak az alldeutschok alá adhat lovat, csak növelheti befolyásukat a birodalomban, kik pedig igazán nem méltányosak s nem liberálisak semerre, sem befelé, sem kifelé. Mellesleg mondva: itt a pont, hol Károlyi Mihály gróf is némi ellentmondásba keveredik az ő különben következetes politikája rendjén. Mert Károlyi gróf - amiben igaza van - szabadkereskedő. Ám ha az, akkor hogy' ijedhet meg, amiért szabad vámterületeken elmosódnak az álladalmak vámhatárai? Vagy éppen csak Németország felé ijed meg? S a népek szövetségéből, mely hite szerint eljövendő, ő is ki akarná zárni, mint már talán Lord Northcliffe sem, a németeket?

Olvastam valahol a mondást, hogy még a királynénak is le kell vetnie fűzőjét, ha szerelembe akar esni. Hogy a német barátság nincs és nem lesz ingyen, azzal éppúgy tisztában lehetünk, mint ahogy azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a németeknek sem volt csakis hasznuk s csakis kényelmük a velünk való szövetségből. Ugyanazon alldeutsch iskola, mely különben éppúgy szőröstől-bőröstől annektálná Ausztria-Magyarországot, mint Finlandot, Livlandot, Kurlandot, Litvániát, Ukrániát, Flandriát, Hollandiát s a longwy-brieyi ércvidéket: viszont évek óta nem győz s a háború alatt sem szűnt meg felpanaszolni, hogy a szövetségünkre való tekintet mily feleslegesen exponálta Németországot a Balkánon, mily végzetesen elszakította Oroszországtól, mennyire érdeke ellen való külpolitikára hajtotta, holott mind e tekintet felesleges volt s felesleges ma is, mert Ausztria-Magyarország, földrajzi helyzeténél s nemzetiségi állapotainál fogva, amúgy is kényre-kedvre ki van szolgáltatva Németországnak, s nem lehet más, mint engedelmes hűbérese. Az a Lichnowsky herceg, kit az ő anglofil emlékirata majd hogy várfogságba nem juttat s ki szellemes és kapkodó felületességre annyira rokon a mi egyelőre s istennek hála sarokba tolt Czernin grófunkkal: bármily ellentétben áll különben az alldeutschokkal, e pontban teljesen egyetért velük. A többi Németország nem, a hivatalos Németország sem, s kalmári mérlegeléssel is meg lehet állapítani, hogy az ezerfelől szorongatott, de ezerszer erős nagy birodalom szinte szorongó lojalitással ügyel minden minket megillető tekintetekre -, hasonlíthatatlanul tisztességesebben s méltányosabban, mint például Nagy-Britannia a Franciaországnak járókra. Neki sincs ingyen a mi támogatásunk, s nincs és nem lehet nekünk sem. De mint ahogy ez az ő önzetlensége is okos önzés, mert a szövetségből több a haszna, mint amennyijébe van: ugyanúgy mi is magunknak adózunk mindazzal, aminkbe a német szövetség került, kerül s kerülni fog. Hogy a német a háború előtt meghúzott bennünket, kivált a balkáni piacokon: az való, s hogy Ukrániában úgy, mint Romániában hasonlatos a Lukács evangéliumbeli Máriához, ki a jobb részt választotta, mely nem vétetik őtőle, az szintén lehetséges. De ez legfeljebb a mi élhetetlenségünkből s a németek életrevalóságából következik, nem pedig szövetségünk mivoltából, s e különbségnek s az erősebb s a gyengébb közt valónak következései éppúgy várnának ránk, ha nem is állnánk szövetségben Németországgal, hanem szabadon versenyeznénk vele, és, mint a békében minden egyéb hazákkal, ezzel a szomszédunkkal is egyszerűen kereskedelmi szerződésben próbálnók majd tételekbe szedni gazdasági vonatkozásainkat. A kérdés az, hogy van-e lehetőségünk, hogy minden szövetség és barátkozás nélkül dicső elszigeteltségben megálljunk a magunk lábán? S ha nincs: hogy van-e válogatásunk abban, kikkel barátkozzunk, kikkel szövetkezzünk, kikre támaszkodjunk, hogy megállhassunk? S még mindezeken felül: ha volna és mutatkoznék más ily szövetségi lehetőség és összeállási kombináció: vajon a német, kinek számára ez minden esetre kényelmetlenséget jelentene, nem volna-e minden esetre olyan erős, hogy ezt szétrobbantsa? Ezt kellene egyszer teljesen végiggondolnia mindenkinek, ki most a német szövetség ellen ádázódik.

Legkivált, úgy érzem, annak a belpolitikai haladó törekvésnek, mely a szabadság ügyét féltvén a potsdami konzervatizmustól s a békéét az alldeutsch annexionizmustól, újabban, kivált az orosz változások nyitotta kilátásokon felgyúlva, hűvösebb kezd lenni a német szövetség iránt. Ami az orosz változásokat illeti: én nem hiszem, hogy ezek nagyobb változást jelentenének a megfontolás számára, mely a magyar állam életérdekei szerint irányozná a magyar külpolitikát. Mint egyszer e helyütt már megírtam: túlbecsülése a cárságnak azt hinni, hogy ami veszedelmet - s a magyar progressziótól is látott és félt veszedelmet - jelentett volt számunkra a cári birodalom: az megszűnt volna a cárság megszűnésével. Nem a cári uralom termette az orosz expanziót, hanem a tengertelenül Moszkva köré zsúfolt óriás nagy-oroszságnak a tengerek s a szélek felé való kényszerű törekvése termette meg természetes szervezetéül a cárságot. Ez az uralmi forma megváltozhatik, de vagy talál a rengeteg orosz világ új szervezetet, s ekkor új formájában továbbra is a régi veszedelmet jelenti, vagy nem tud szervezkedni s tovább eszi és tépi magát, s ekkor meg éppen olyan veszedelem a számunkra, mint egy tenger, mely minden pillanatban áttörheti gátjait. Hogy az orosz példa szabadsági mozgalmakat válthatna ki nyugat felé: az eddig ábrándos számításnak mutatkozott -, eddig éppúgy, mint némely nálunk felütközött kuruckodások, csak lovat adott a reakció alá, mely úgy Berlinben, mint Bécsben és Budapesten, de szemmel láthatóan Londonban, Párizsban és Rómában is mind követelőbben parancsolgat a kormányhatalomnak. Ami pedig a béke ügyét illeti, a mihamarább való békéét, mellyel szorosan egybefügg, hogy az alldeutsch annexionizmus ne nyújtsa a háborút a végtelenségig: ez a pacifizmus is csak kompromittálódik s visszájára fordul, ha az alldeutsch ügyesség hűtlenségnek, háládatlanságnak s megbízhatatlanságnak színébe keverheti. Láthattuk Breszt-Litovszkban: amíg az a színe volt, hogy a Trocki Oroszországa annak rendje és módja szerint való őszinte és végleges békét kíván a központi hatalmakkal, addig keleten úgy, mint nyugat felé Kühlmann úr volt felül, az ő annexiótlan és kárpótlástalan békeformulájával. Mihelyt kitűnt, hogy Trocki csak játszik és spekulál a béketárgyalással: menten Hoffmann generális került felül, s annektált a Keleti-tengertől a Fekete-tengerig, s az alldeutsch annexionizmus nyújtja ki csápjait Flandira és Longwy-Briey felé is - bizonyára nem azzal a hatással, hogy a háborút megrövidítse. Azzal tisztában kell lennünk, hogy mint ahogy a háborút együtt indítottuk Németországgal, a békéhez, a kívánt és minél előbbre kívánt békéhez sem juthatunk el Németország nélkül. Az a Theodor Wolff, kinél egyenesebb, becsületesebb és bátrabb bajvívója nálunk sincs a megértéses és hódítástalan békének, nemrég külön kis tanulmányban fejtegette, hogy a franciákkal külön köthető - feltéve, hogy megköthető - béke mennyire nem jelentené a háború végét. Szó szerint ugyanez áll olyan békére is, melyet mi köthetnénk - feltéve, hogy köthetnénk - a németek nélkül. Feltéve, hogy módunkban volna most hirtelen Németországtól függetlenül irányoznunk külpolitikánkat, ezzel mindent inkább elérnénk, mint befelé a szabadságot, kifelé a békét.

Ellenben - s itt térek rá arra, mit e sorok elején pedzettem - az a végig nem gondolás, mellyel nálunk belül haladásos és pacifista törekvésű áramlatok kifelé alá akarják mosni a német szövetséget: természet szerint kompromittálják is, el is kedvetlenítik a németországbeli ilyen törekvéseket. Németország, kivált déli részeiben, erősen polgári, liberális, szociális és pacifista érzésű társadalom, s a tisztes barátságú német szövetkezési politikának minden erkölcsi hódítása növelné a német bel- és külpolitikai polgári szocializmus hitelét, tekintélyét és hatalmát. Vereségei az ellentáborét nevelik, az alldeutschokét. Ha az a liberális és délnémet Payer vicekancellár, kinek képviselő létére való minisztersége már maga is haladását jelenti a német polgári szocializmusnak, egy elfogadható vagy visszavehető, gazdasági érdekeinknek megfelelő vagy meg nem felelő, de mindenesetre korrekt, lojális és feltétlen tisztes lelkű gondolatmenetével olyan fogadtatásra talál nálunk, mint valamely emberevő: azzal egyfelől az annexionizmus igazolódik és erősödik Németországban, másfelől a Payerok lelkében is kétségek támadhatnak, vajon az ő mérsékelt, lojális és ideális külpolitikájuk nem utópiás politika-e?

Ha Magyarország: reakciósa úgy, mint progressziósa egyformán, egyformán hátsó gondolat nélkül, egyforma teljesen, egyforma őszintén s egyformán mártírság nélkül - amiben különben is és többnyire több a komédia s a legénykedés, mint a komoly fogcsikorgatás - mintegy magától értetődően rendületlen a német szövetség dolgában: akkor a magyar progressziós és békés hajlandóságok a németbarátság erkölcsi erejével gyarapítják Németországban az ottani progressziót s békülékenységet. Ha ellenben Magyarországon a haladás s a békülékenység németellenességgel vegyül: az Németországban kompromittálja a haladás s a békülékenység ügyét. A német szövetség magában nem tehet róla, ha a mi kormányaink vagy érdekeltségeink nem elég gerincesek vagy nem elég leleményesek, nem elég jó szeműek s nem elég gyors elhatározásúak, hogy itthon vagy a megszállott földeken a magyar vagy az osztrák piaci érdeket megvédjék a jó barátnak, a németnek szemessége, ügyessége és szívóssága ellen. De minden esetre többet érhetünk el ezekben is vele szemben, ha jó lélekkel van irántunk, mert tudja, hogy mi is jó lélekkel vagyunk iránta -, ha az az érzése, hogy megbízhatóságunk megéri, ami méltányosságba kerül, s ha nem az az érzése, hogy jó lesz magát bebiztosítania mindenfelé és mindenesetre, mert különben is mi az ördögnek volna ránk tekintettel?!… S mint ahogy a lojalitás balsikerei Németországban a reakció erejét és bátorságát nevelik, úgy erősödik, s erősödik ellenállhatatlanná minálunk a belpolitikai reakció, ha azzal dicsekedhetik, hogy ő képviseli s ő tudja erőben tartani nálunk az országmegtartó s nemzetmegmentő külpolitikát. Hogy állott volna s állna meg a Tisza Istvánék belpolitikája a tekintély nélkül, amely Németország felől természet szerint körülveszi őket és ugyancsak természet szerint súlyt ad szavuknak a magunk uralkodójának tanácsában is? S viszont hogy' álljon meg az Andrássyak s az Apponyiak tory-szocializmusa, ha külpolitikai extratorjaik miatt nem állhat egy kormányba azokkal, kik a belpolitikában természetes szövetségesei volnának? A vereségek, melyek a monarchia mindkét államában egyre-másra érik úgy a béketörekvés, mint a belpolitikai szabadság ügyét, egyaránt érték a külpolitikai dilettantizmussal, melytől kihevülve Czernin gróf a külügyminiszteri széket összetévesztette a kandalló előtti beszélgető zsöllyével, s a külpolitikai utópizmussal, melyet az orosz változások élesztettek újra kivált függetlenségi demokratáinkban. A vége minálunk Burián gróf lett a külügyminiszteri székben s Tisza István gróf lett a Wekerle doktor háta mögött. S ha még így hozzásegítjük, a legvége Tirpitz úr lesz a német kancelláriatusban.

NB. A fentebb írtakhoz kapóra jön a könyv, melyet Dr. Gesztesi Gyula, az ententepolitikának a Nyugat olvasói előtt sem ismeretlen gondos megfigyelője írt A magyarság a világpolitikában címen. A könyv, valamint, amelyre méltó dicsérettel hivatkozik, Révai Mórnak A magyarság ügye a külföldön című régebben megjelent könyve, csodálatos dolgokat tud elmondani külső és belső ellenségeink nagyszerű világsajtó-szervezetéről s propagandájáról, s ami még nagyszerűbb, szinte fantasztikus mulasztásainkról mindezen vonatkozásokban. Még a forradalom s az emigráció szegényes eszközeivel is, bizonyítja Gesztesi, különb és sikeresebb magyar propagandát tudtak teremteni Kossuthék, mint a milliárdokat csakúgy szóró mai magyar állam. Ezt meghiszem -, akkor a magyarság ügye mögött bár árnyalatra és taktikára meghasonlott, de alapjában egységes közhangulat és meggyőződés élt Magyarországon. Ma kezdünk úgy tenni saját külpolitikánkkal, mintha magunk sem hinnénk benne, álláspontunkkal, mintha kényszeredetten s meghasonulva állnánk rajta. Hogy' csinálhassunk így magunk számára propagandát bár a legközelebbről érdekelt németeknél is? Ha magunk sem tudjuk, mit akarunk: hogy' kívánhatjuk, hogy az idegen lelkesedjék érte? Ha magunk sem hiszünk abban, amit csinálunk, hogy' kívánhatjuk, hogy mások higgyenek bennünk? Propagandához megindítóul mindenekelőtt heves és biztos meggyőződés kell, mely sugallja az ötleteket s átragad a meggyőzendőkre. Nemzeti propagandához pedig az kell, hogy az egész nemzet, vagy legalább legnagyobb része egyetértsen e heves meggyőződésben. A magyarság ügyét a külföldön azért nem tudjuk képviselni, mert idebent is bizonytalankodunk körüle. Fegyelem, szervezettség és komoly hit - ez a kifelé való propaganda belső feltétele.

Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir