II. Balázs Béla „Hét meséje.”
II. Balázs Béla „Hét meséje.”
Évekkel ezelőtt a Nyugat egyik legelső számában olvastam Balázs Béla „Csend” meséjét. A szerzőt hírből sem ismertem akkor, de az az érzés fogott el, hogy megszeretném neki köszönni örömömet. „Szabad és lehet tehát ma is mesehittel mondott valódi mesét írni, mely megállhat Hamupipőke, a Zöld Disznó és más örök ifjúságú gyönyörűségek társaságában”. A mese ma sem kopott ruha mondanivalónk testén, nem szószaporító allegória, van ma is olyan lelki tartalom, amit mese alakba - nem másba - kell kerekíteni. Azóta várom szeretettel Balázs Béla mesekötetét. Most hogy kezembe jutott a megjelent könyv, örvendek, hogy külső alakja, a jó, magukat szemünkbe mesélő betűk, a Kozma szép iniciáléi és díszei, a meglepően tökéletes kiadás, csak fokozhatják az olvasó gyönyörűségét. Sorra veszem a meséket „A Csend” és a „Muzsikus mese” kivételével, mind születésük perce óta ismerem őket. „Találtam egy mesét” szoktuk mondani Balázs Bélával és ez helyesen van így. A mesék valamiképpen készen vannak, meseországban készen várják felfedezőjüket s ha „emberi alkotójuk” rájuk lel, hamar szavakba bújnak, hogy senki se láthassa őket mezítelenül. De minden mese mindenkié, csak rá kell bukkanni. A kötetben három tökéletes mese van. A „Csend”, „A három hűséges királylány”, „Wan-Hu-Cseng könyve”.
A „Csend” mágikusabb a két másiknál (annak ellenére, hogy itt-ott akadnak benne novellisztikus beszüremlések, főleg stilárisak). Többet emlékszik mint sejt benne a lélek, borzongós kissé, mint gyermekkori vak félelmek, éjszaka fenyegető mozdulatlan fák üldözése a sötétben. Ősmesék racionálisan megfejthetetlen motívumaival rokon „a vén Muharos” s a mese legvége is, mikor Péter sorra elvándorol az őt nem látó holt és mégis élő kedvesei mellett. Nem áll meg náluk, mágikusan vonzza őt az ősi, örökifjú Csend - ki valóban tündére a mozdulatlan azonosságnak. A „Csend”-ben - bár történésben jut kifejezésre - majdnem történés előtti mesét érzek. Péter útja annyira determinált, hogy nem is valóságos út - ő örök idők óta a „Csend”-é.
„A három hűséges királylány” párja valóban indul, vándorol és céljához - önmagához - ér. A mese hindu ruhájához - inkább bőrt mondanék, annyira hozzátartozik exotikuma lényegéhez - illik, hogy a hős nem küzd, nem győz, de Anangarágának, a kedvesnek szemei előtt szétoszlik a varázslat, a király szeretője szívével látja meg, leli meg igazi önmagát. Suryakanta meséje újabb, lélekből fakadt, mint Péteré, míg a „Csend”-ben az azonosság bűvös vonzása zsong, úgy a hindu mese sejtés, unszolás és ígéret. A lélek elindult saját ösvényén és minél mélyebben merül útvesztő erdejébe, annál közelebb jut önmagához, hatalmasságához.
„Wan-Hu-Cseng könyve” a „valótlan valóság” - művészet meséje. Szelíd szomorú kis gúnymosoly simítja végig: olyan, mint a szerelmes, ki szerelmese törékenységén mosolyog. Kétszeresen jelenti a valóság duplarétűségét, - mint műfajmese „kicsiny mellékvalóság” és mint a művészetnek „a világ melletti világnak” meséje. Csodálatos művészi tökéletességét bizonyítja, hogy ez a kettősség nem szakadást, de gazdaságot jelent, ritmust és irányt, mint két, lendülettel egyensúlyozott forma, mely végtelen folytathatóságra utal. Ez a mese nem emlékszik, nem ígér, teljesülését nem a múlt és jövő terén, de az örök jelen sokrétűségében ünnepli.
A Szent Rabló legendáját kiemeli legenda volta a mesekönyvből. A legenda dogmatikus valláshoz kötött, tehát nem teljesen korlátlan, nem tökéletesen egy a mesével. A vallásos valóság pótolja számára a mese lélekvalóságát. Egyébként a Szent Rabló - mint Balázs minden költői alkotása - a lélek centrális problémáját, önnön lényegéhez való viszonyát világítja meg. A Szent Rablóban a vallásos valóság kirabolja az életből azt, ki őt megközelíti.
„A Csend” „A három hűséges királylány” „Wan-Hu-Cseng-könyve” a „Szent Rabló” - nem történésbe ékelt mese-sallagnok, nemcsak a mese-világnézet szemüvegén át nézett történések, de bennük mese és történés elválaszthatatlanul egyek. Minden szavuk egyszersmind történés és mese-varázs, mint ahogy a kalácsnak minden morzsája kalács. Mondanivalójuk ilyen teljességgel csak mesével fejezhető ki. Példaképpen említem: - Trisztánt és Isoldát, bármily műfaj alakjában mondják el - mindig mese marad. A varázsital motívum elmozdíthatatlan központja a történésnek és ez rendeli, dönti el egyszersmind a történés mese - voltát is. Ez a motívum, képviseli az egész művet, determinál benne minden részletet. Rómeó és Júliából lehet tragédiát, regényt, talán ponyvát is csinálni. Át lehetne helyezni más pillanatra, más motívumra a cselekmény súlypontját (megismerkedés, nászéjjel, halál, családi viszály.) Hogy ez Trisztánban lehetetlen, jelenti a tökéletes mese mivoltát, mese és történés teljesedett azonosságát. Ugyanezt a műfajbeli tisztaságot találjuk Balázs Béla legszebb meséiben is.
A kis gyermekeknek mesélt háborús mese, bár kedves, okos, mulatságos és keletkezése körülményeinek kiválóan megfelelő, benső szakadást tár fel. Lelki tartalma jelentősebb a formájánál - hibázik az igaz mese formatartalom-azonossága és az igaz mesében feltételezett egy léleknívó is. Látszik, hogy a szerző nem a saját lelkének mesél, elsősorban gyermekeket akar mulattatni.
Sok Andersen mese esik ebbe a „leereszkedési hibába” - de a legszebbek mentek tőle. - Ennek elkerülésén függ a művészileg értékes gyermek-irodalom lehetőségének problémája is. Aki gyermekeknek ír, az „hagyjon ki” illetve válogassa meg mondani valóját, - de „másképp mondani” tilos. „Mosolygó Tündér Ilonában” „A Muzsikus mesében” mese motívumok ékelődnek novella világnézésbe és elbeszélésbe - ez a két mese történhetett volna másképpen is. Mert ez a csodálatos a mesében: minél korlátlanabb benne a lélek, minél mesébe szűrtebb a kifejezést szolgáló valóság - annál törvényszerűbb a forma, a történés rendje, a stílus. Elébb azt mondottam: a mese folytatható - most meg azt: a jó mese történés csak egyképpen történhetik. Ezt a látszólagos ellentmondást az oldja meg, hogy minden igaz mesének egyféleképpen kell játszódnia, de a mese sohasem játszódik le, folytatható: természetesen a mesét útnak indító törvényszerűség határozza meg a folytatást is. Azonban ugyanaz a mese többféleképpen is szőhető tovább. Ez azért van, mert a világ minden meséje összefügg egymással. Minden mesevég egyszersmind ezer új mese magot tartalmaz, mint a magában kész és teljesedett, mégis számtalan új sorsot rejtő kenyérfa gyümölcse. Lukács Györgytől hallottam, hogy az ő hite szerint sokféle valóság között választott a lélek. Bizonyára azért is fáj nekünk a világ minden bűne, tökéletlensége - mert a valóság ilyetén voltában valami döntő teremtő részünk van nekünk. Nos, én azt hiszem, minden valóságra rá kerülhet a sor a megvalósulásban, így kerülhet sor minden mesére is. De egyféle valóság formája életben és művészetben egyaránt csak egyféle, parancsolóan egy lehet.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
