Kornfeld Móric: Állami beavatkozás • – A tőkeemelést korlátozó kormányrendelethez. –
Kornfeld Móric: Állami beavatkozás •
– A tőkeemelést korlátozó kormányrendelethez. –
– A tőkeemelést korlátozó kormányrendelethez. –
A kormány elrendelte, hogy részvénytársaságok alaptőkeemelései csak előzetes engedélyével legyenek eszközölhetők. A zaj, mely ez intézkedés körül kerekedett, rikítóan rávilágít a zűrzavarra, mely a gazdasági elvek terén uralkodik.
A háború előtt a teljes gazdasági szabadság rendszere uralkodott nálunk is elvileg, csakúgy, mint többé-kevésbé a világgazdaság valamennyi országában. De csak elvileg: mert már évtizedek óta mutatkoznak jelek, melyek csődjére vallanak. A szocializmus nem egyéb, mint lázadás a szabadság ellen, s a kartell ugyanaz. S e szabadság valóban mindinkább korlátozásra szorult, minél inkább előre nyomult a társadalmi és politikai individualizmus, mert ezzel az utolsó lelki korlát is leomlott, hogy az arra való egyének – nem akarom tehetségeknek mondani – mértéktelenül élhessenek a többség élhetetlenségével.
A gazdasági szabadság csak addig veszélytelen, csak addig nem borítja fel az egyensúlyt, míg a köz iránt való kötelességeknek tudata él a polgárokban, sőt ily közösségekben ez az eszményi megoldás. Fájdalom, egész Európában hanyatlott ez a népek nagyságát előidéző belső erő, az egyén öntudata nőtt s végre az egyén önmagát már öncélnak tekintette nem egy országban, nem egy nemzetiségnél, ami a néphalál megelőzője szokott lenni. Ily hanyatlott korszellemnél a súlyos kórnak egyik nyilvánulása – vagy talán oka is –, hogy a gazdasági szabadság, mely egészséges népnél elviselhető, mértéktelenségbe fajul, s oly hatalmak keletkeznek a társadalmi rend rovására, melyeknek oka és célja a köz érdekétől egyaránt idegen. E lejtőn – a nemzetek életének e lejtőjén – gurult le egyre növekvő sebességgel az európai országok nagy többsége, fájdalom: hazánk is, bármennyire felemelték óvó szavukat a lelki és a külső organizáció hirdetői, a konzervatív és a szociáldemokrata pártok.
Kitört a háború: a nemzetek külső életveszélyei felfedték a szélső individualizmus belső halálos veszedelmét is. A hevenyészett organizációk szükségessége, melyeket a kormányzatok életbe léptettek, nemcsak a háborús viszonyoknak leszámítolása, hanem egy messze látható mene-tekel Babilon sorsáról. A nemzetek e változása a közérzéstől az önzéshez, melyet a nemzeti erő szempontjából hanyatlásnak kell mondanunk, ha tagadhatatlan is, hogy az élet múló szépségei szempontjából fejlődés – e változás oly mélyen befészkelte már magát, hogy a kormányok sziszifuszi munkát végeznek, mert nem gyökerénél fogható meg a betegség, csak nyilvánulásait lehet nyesegetni, a szimptómák gyógyítása ez, nem a kóroké. Ha egyáltalán feltartóztatható e hanyatlási folyamat – ha nem a népek pszichikai deterorációján, nem a néphatalom fejlődésével járó gazdagodás bomlasztó hatásán múlik –, akkor csupán a közérzés irányában való szigorú népnevelésben láthatjuk a gyógyszert, esetleg a kezdő nép erkölcsi erőit is feltámasztja lelkünkben.
Kitört a háború: és a közösség céljainak és szükségességeinek az individualizmussal való összeférhetetlensége minden téren felette világossá lett. A kormányzat levonta ennek következtetéseit gazdasági téren is – a közösség érdekében egyre mélyebben nyúlt bele a gazdaság rendjébe –, melyet különben oly sokan rendeltetésnek éreztek – s intézkedéseivel hatni kellett oly médiumra, mely teljes könyökszabadsághoz volt hozzászabva s „tehetségéhez” mérten élt is vele.
Hogyan? Tegnap még a társadalmi elismerés tömjéne s az életélvezetnek virága tiéd volt, mert olcsóbban vettél, mint ahogy eladtál s ebből vagyonod gyűlt? Mert gabonáddal, melyet ősszel visszatartottál s ezzel a megélhetést megdrágítottad, tavasszal jöttél csak piacra, mikor a szükség az árat még jobban felhajszolta s okosnak tartottad magadat s tartottak mások is? Tegnap még a fejek meghajoltak elismerésben, mert valamely nyersanyag lefoglalásával lehetetlenné tetted új vállalat létesítését, melyre mindenkinek szüksége volt, csupán neked nem? s íme, ma hirtelen mindaz, mi tegnap szabad volt és kitűnő volt, amihez elismerés és tisztelt vagyonosodás fűződött, ma tilos és büntetendő és megvetett?
A kormányrendeletek egy napról a másikra megváltozhattak irányzatukban: a korlátlan szabadsághoz szokott gazdasági egyének lelkülete csak nehezen vagy egyáltalában nem tud hozzászokni e megváltozott társadalmi felfogáshoz. Ezért soha el nem felejtendő, hogy az ilynemű háborús rendeletek célozta büntetés ezerszer inkább az elmúlt generáció nevelési hiányait bélyegzi meg, mint a ma vétkezőket, kiknek a gazdasági szabadság s a kormányzat kontemplatív szerepe erkölcsi törvényképpen adatott elő iskolákban s életben egyaránt. S amíg meg nem változik az individualista szellem, amíg vissza nem tér, egy nemzedék erkölcsi nevelése folytán, a közszellem, mely az országokat fenntartja és fejleszti: addig csupán részsiker kísérhet a köz érdekében felülről jövő rendeleteket, melyekre belülről nincs visszhang.
A gazdasági ágak közül aránylag legfegyelmezettebben vette magára az új irányzatot az ipar, legkönnyebben a mezőgazdaság, melynél a rendelkezések szigorúságát enyhítette a végrehajtás szelídsége, a legnehezebben a kereskedelem, melynek sajátos tulajdonságai leginkább megkívánják a korlátlanságot. Tévedés volna azonban hinnünk, hogy a lelki összeütközés a régi és új felfogás között csupán a gazdasági köröknél nem jutott még dűlőre: alig van hazánkban polgár, ki ne lázadna szóval, gondolattal, sőt gyakran tettel is az új rend ellen, mely születőben van. Az individualista gondolatvilág, mely nemcsak a nevelés, a műveltség relatív helyességű felfogásának tekintetett, de mint politikai és erkölcsi törvény preconisáltatott, nem múlhatik el alaki rendezések által lelki átalakulás nélkül: a fogyasztóban, a köztisztviselőben, a szabadfoglalkozásúakban épp oly ellentmondást szül a kormány beavatkozása, mint a termelőben, iparosban és kereskedőben, a rendeletek betartása egyenlően hiányos, a megkerülési furfang mindenütt lappang s győz, a büszkeséget és gyönyört, hogy a köznek érdeke ellen sikerült az egyéni érdeket megóvnod, a baráti – igaz, hogy négy szem közti elismerés tetézi.
A közösség érdekének tehát küzdenie kell a közösség minden tagja ellen, mert e nemzedék abban a tanban nevelkedett, hogy az egyének érdekeinek automatikusan kiegyensúlyozott összege létrehozza a közérdeket, vagyis a magánérdek a priusz s a közérdek a következmény, míg a háború szörnyű világossága meg nem mutatta, s nemcsak a háború esetére, hogy az individualizmusnak nincs államfenntartó s védő ereje, hogy a közérdek a priusz s a magánérdekek a közvélemény, mert a magánérdekek mindenkire méltányosan kiterjedően csupán a közérdeken át védhetők meg.
A lázadás a kormányrendeletek ellen, a központok ellen, a bürokrácia ellen tehát nemcsak azért érthető, mert jogos érdemleges kritikára szolgáltattak okot, hanem azért is, mert mindezek iránymutatói az új társadalmi felfogásnak, mely utat tör magának az egyéntől a közösséghez.
S e keletkező világban mindenkit hatalmába kerített vagy legalább is érintett az uralkodó szempont: a közösség érdekének döntő szempontja. Megállapíttatik: összefér-e a közérdekkel a szénnek, a vasnak, a gyapjúnak, a papírnak felhasználása? Nélkülözhetetlen-e a köz szempontjából a munkás, a tisztviselő, az orvos, a tanár? A liszt, cukor, zsír, ruha, cipő szétosztásánál a közösség érdeke mérvadó. S mialatt az állam így elborítja hatalmával a társadalmi élet minden nyilvánulását, mialatt mindennek felhasználását szabályozza a köz szempontjából: a pénztőke szabad mozgásával egyedül járt-kelt közöttünk, mint aki törvényeit önmagának szabja, a gazdasági szélső liberalizmus utolsó, leghatalmasabb jelképe gyanánt.
A kormány a tőke felhasználásának ellenőrzésére az első félénk lépést a bevezetésben említett rendelettel tette meg. S íme: valamennyi ember s valamennyi anyag s valamennyi áru tökéletes szabályozása, mint egyelőre a háborúban, nézetem szerint békében is a nemzet fennmaradásának szükségessége: nem váltott ki oly ellentmondást, mint ez az első fakultatív érintése a pénztőkének. Ez nem csupán a bankok hatalmának tudható be, nem csupán a sajtó állásfoglalásának, mely a tisztességes és komoly lapoknál, melyek mindenben követelik, hogy a közérdek legyen a mértékzsinór, épp oly érthetetlen, mint amily érthető azoknál, kik a kapitalizmust szidják és belőle élnek, hanem e nagy felzúdulás fő oka az, hogy a szabad gazdasági rendnek sibboletje a pénztőke tökéletes szabadsága, s hogy e jelvényes szabadság korlátozása a végső búcsút jelenti attól a szélső individualizmustól, melyet – tisztelet a kivételnek – éppen a pénztőke s annak jellegzetes képviselői, a bankok, világszerte legjobban kompromittáltak. Nem véletlen, hanem az igazság erejével bír,hogy a szocializmus egész teóriája a tőke – s elsősorban a pénztőke uralmának korlátlanságán épül fel. Hogy e korlátlanság – mely oly gyakran mértéktelenség is egyúttal – élvezőinek, a beati possidenteseknek sirámai betöltik az eget, kit lephetne meg – s hogy az egész gazdasági élet újra rázza a köz érdekében reá rakott elvben helyes bilincseket s csatlakozik a gyászhoz: nem természetes-e ez? Egy érvük nem hallatszott e nagyon zajos uraknak mely megérttette volna a világgal, miért éppen a tőke az, melynek felhasználása a köz szempontjából közömbös vagy pedig magától mindig a helyeset cselekszi? Ha a tőke vasutat akar építeni, mikor csatorna kell, ha várost gázzal akar világítani, mikor a közelben vízerő vár kiépítésre, ha fürdővállalatokat akar összevásárolni, mikor textilgyárak létesítése a legközelebbi feladat: akkor az állam tovább is nézze tétlenül a pénztőke szabadságát, s ne nyúlhasson hozzá éppen a legfontosabbhoz, mikor a cirokmag és az ócskavas a köz szempontjából nem kerülte el figyelmét? Nem lesz kormány, mely örömmel ne lássa a tőkeemelést, ha a közönség javát szolgáló cél érdekében történik – nem szabad lennie közvéleménynek, mely ne helyeselje, hogy minden kérdést a közösség érdeke dönt el.
Meghalt a nagy Pán – a nagy Pán halott! Sóvárogva reméljük, hogy ez az irányzat, melyet a háború érvényesített, melynek belső szükségességét azonban mindenkinek, ki véleményét nem téveszti össze érdekeivel, el kell ismernie, immár végleges marad, s a gazdaság-kormányzati nihilizmus kora letűnt. A magántulajdonon alapuló társadalmi rend fennmaradásának előfeltétele ez – ha még nem késő. Erkölcsösebb, igazságosabb, szebb – a nemzet ereje szempontjából elengedhetetlen az állam által ellenőrzött szervezett gazdálkodás.
Hogy azonban sikerre vezethessen, annak súlyos előfeltételei vannak. Fájdalommal kell megállapítanunk, hogy veszélyeztetve látjuk hazánkban e sorsdöntő elv érvényesülését, alapvető hiányok miatt. A legmélyebb ok az aggodalomra a kormányzat ténykedésének csekély ellenőrzése a parlament által mindazon kérdésekben, melyek politikailag jól s könnyen ki nem használhatók. Már pedig az állami beavatkozás a gazdasági élet minden ágába, a parlament szorgos, részletes, állandó ellenőrzése nélkül önkényuralmat teremt, mely nemcsak elviselhetetlen igazságtalansága folytán, de az egyenlőtlenségnél fogva, mely teremt, nagyobb veszélyeket hord magában, mint a korlátlan szabadság, mert államhatalmilag megmerevíti a viszonylatokat. Reménylenünk kell és szabad, hogy a szélesebb választójog alapján a parlament ellenőrző funkciója gyakoroltatni fog, amint például a különben bizonyára nem mintaképpen szolgáló osztrák parlament e szempontból nagyobb biztonságot nyújt a gazdasági életnek, mint a miénk.
Mindamellett szüksége, hogy a törvény vagy rendelet szorgosan körülírja s a minimálisra korlátozza a kormány önkényét a végrehajtásban. Kétségtelenül helytelen e szempontból a részvénytőke-emelési rendelet is, mely bár érdemben nem megy eléggé messze, teljesen a kormány tetszésétől függővé teszi a jóváhagyást, holott nem lett volna nehéz eleve megállapítani azon eseteket, melyek mellett a tőkeemelés kérése a kormány részéről meg nem tagadható. Mert oly irányzatnak, melynél a kormányzat hatalma széleskörűen benyúl minden életbe, előfeltétele, hogy az önkény lehetősége ki legyen zárva.
De még a parlament legszigorúbb ellenőrzése sem vezetheti, legfeljebb csak részben sikerre a köz szempontjait, ha nem történik gondoskodás arról, hogy a közszellem ily irányban megváltozzék. Ismétlem: kérdéses, vajon egy nép, mely életének individualista korszakát elérte, visszavezethető-e az örvény széléről a közérdek szuverén szempontjának államfenntartó talajára? Az ez irányú skepsis a halálnál is rosszabb, s különben sincs okunk kétségbeesnünk, mert nem veszett ki még annyira a régi közösségi érzés hazánkban, hogy kellő nevelés mellett most már az egész népre kihatólag feltámasztható ne volna az a közszellem, mely az elmúlt században a magyar köznemességnek dísze volt. E közszellem teszi majd csak lehetővé a kormányzatnak és parlamentnek a minden lakosról való egyenlő gondoskodást, e közszellem előidézése pedig e két faktornak első feladata kell hogy legyen. Nem vallási különbségek kiélezése, nem nemzetiségi gyűlölet, nem osztályharc, hanem az állami nevelés teljes megváltozása, a tudás mennyiségének komoly növelése s a művelődésnek a köz irányába való fejlesztése fogná eredményessé tenni a legjobbak abbeli igyekezetét, hogy valamennyien összefogva az ország fenntartására és fejlesztésére e legfelsőbb célon belül, az állam védő keze mindenki felett őrködjön, s megszűnjék a politikai individualizmussal együtt az a gazdasági individualizmus, mely a nemzetek ephemer gazdagságát talán szolgálhatja, de örök értékek rovására.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
