Komjáthy Aladár: A mái napokra
Komjáthy Aladár: A mái napokra
Ó! elsüllyedt minden és vérbe borult
a világ egykori derűs képe.
Ki törődik most őszi alkonyatokkal
szabad tengerek rettentő mormogásával
a távoli, mesés, India hév képeivel
csillagok lángos, örök útjával bús tereken át.
Minket átok gyötör az örökkévalóság malmában
zokogások kísértenek fénytelen éjszakákon
halott testvérek pestises bosszúra szállnak ellenünk
s mi elborult szívvel nézzük a hajdani derűs mezőket
volt, elragadó arató-ünnepekre emlékezvén
mikor a falu tüzes ifjúsága komoly aratókkal
ünneplő tarka s fényes fekete ruhákban
áldozott öntudatlan, örök s ledönthetetlen Pán előtt.
Ősszel a hegyoldal szürettől volt hangos
sajtolván naptól-telt fürtökből édes bort
s a száguldó idő tüzes paripáinak fülébe rikoltván
egyszer-élő emberek hangos és gondtalan derűjét
mert bár a temető keresztfái ideinganak a hold fényén
pogány életünk ritmusa elűzi a halál rémét
s elfeledkezünk a fenyegető álom ólmos részegségéről.
Most itt lobog fejünk felett a sápadt láng
s örvénylő gondok réveteg berkeiből bámulunk ki
halkan sóhajtozván a megmocskolt évszakok levegőjének
"Mikor lesz már vége? mikor zendülnek fel a megnyugvás harsonái?
vagy elszállt volna örökre a békesség angyala e kis világról?
Mi csak emberek vagyunk s bizony keserves végső úrnak lenni
mert nincs, kinek panaszkodhatnánk, megtért gyermeki szívvel.
A természet csodái kínos, komor közönnyel néznek
fut minden a maga útján s az ember enyészik e fellegek alatt."
Vagy tán reméljük, hogy e roppant, bódult alkonyatból
kilobban az örök élet ifjú és tüzespiros lángja
s eljön egy hirdető, ünnepre híván a megmaradtakat
s felujong a perzselt országokon az öröm kiáltása
mely elporladt drága testvér-életeken
asztalt terit a jövendő tomboló terveinek, mondván:
"Ünnepeljetek! Vérből fakad a béke!
A világ rendje keveri a jó és rossz borát.
A mulandóság partjain nem szabad örökké keseregni,
Álomlovagok! dolgozzatok, mert esteledik."
a világ egykori derűs képe.
Ki törődik most őszi alkonyatokkal
szabad tengerek rettentő mormogásával
a távoli, mesés, India hév képeivel
csillagok lángos, örök útjával bús tereken át.
Minket átok gyötör az örökkévalóság malmában
zokogások kísértenek fénytelen éjszakákon
halott testvérek pestises bosszúra szállnak ellenünk
s mi elborult szívvel nézzük a hajdani derűs mezőket
volt, elragadó arató-ünnepekre emlékezvén
mikor a falu tüzes ifjúsága komoly aratókkal
ünneplő tarka s fényes fekete ruhákban
áldozott öntudatlan, örök s ledönthetetlen Pán előtt.
Ősszel a hegyoldal szürettől volt hangos
sajtolván naptól-telt fürtökből édes bort
s a száguldó idő tüzes paripáinak fülébe rikoltván
egyszer-élő emberek hangos és gondtalan derűjét
mert bár a temető keresztfái ideinganak a hold fényén
pogány életünk ritmusa elűzi a halál rémét
s elfeledkezünk a fenyegető álom ólmos részegségéről.
Most itt lobog fejünk felett a sápadt láng
s örvénylő gondok réveteg berkeiből bámulunk ki
halkan sóhajtozván a megmocskolt évszakok levegőjének
"Mikor lesz már vége? mikor zendülnek fel a megnyugvás harsonái?
vagy elszállt volna örökre a békesség angyala e kis világról?
Mi csak emberek vagyunk s bizony keserves végső úrnak lenni
mert nincs, kinek panaszkodhatnánk, megtért gyermeki szívvel.
A természet csodái kínos, komor közönnyel néznek
fut minden a maga útján s az ember enyészik e fellegek alatt."
Vagy tán reméljük, hogy e roppant, bódult alkonyatból
kilobban az örök élet ifjú és tüzespiros lángja
s eljön egy hirdető, ünnepre híván a megmaradtakat
s felujong a perzselt országokon az öröm kiáltása
mely elporladt drága testvér-életeken
asztalt terit a jövendő tomboló terveinek, mondván:
"Ünnepeljetek! Vérből fakad a béke!
A világ rendje keveri a jó és rossz borát.
A mulandóság partjain nem szabad örökké keseregni,
Álomlovagok! dolgozzatok, mert esteledik."
1918. november
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
