Július 14.
Július 14.
Sancta simplicitas! Ez jutott eszembe, az előbbi kis pemete-ódát most újra elolvasva. Milyen együgyűségeket gondolok s elég együgyű vagyok le is írni őket. De nem! A simplicitas csakugyan szent, mert nem tervez, nem árt, nem áll bosszút, csak él, mint a mezők füve. S én itt sem tudok magamnak, csak magamért élni. A szálló vendégei közt van, akit első látásra megkedveltem s van, akit talán gyűlölök is. Ártani szeretnék neki, megalázni, elkergetni, s miért? Mert a lelkembe még nem költözött be a szent együgyűség.
Ma erős a szél. Északról rohan elé, a Paradicsom-hegy nagy fakeresztje mellől s a fenyők suhogása zúgássá zajlik tőle, panasztalan, komoly, erős hangú zúgássá, amely nem könyörög, nem fenyeget. Impassibilis, mint Leconte de Lisle. A fenyőfák tetején itt szembe velem öt vén varjú hintázik, meg-megingadozva, szárnyat emelintve. Melodikus, lágy, mély hangjuk föl-fölkárog a levegőbe, ahol karcsú vércse áll szárny-lebegtetve egy helyben. A finom formájú madár aztán fölfekteti drappszínű testét egy hatalmas szél-hullámra szemközt s messze-magasra fölemelkedik. Fejjel zuhan onnan alá a fenyők sudaráig, egy vén varjút lelök egy lengő csúcsról, maga ül helyébe s a lomha betyár panaszost krákogva lendül odább. Messze íveléssel egy másik vércse közelget, sír, mint a gyermek s könnyű-simán szeli a levegőt, mint a jacht. A varjak nagy lármában fölkerekednek s versenyt kóvályognak a közéjük sikamló két vércsével. Előre nyújtják nagy fejüket, nehéz hadi hajókként úsznak biztos erővel s a két drappszínű torpedó naszád fürge fölénnyel suhan közöttük keresztül-kasul. A vércsék és varjak zajos, komoly, rendszeres csatáját indulatlan nézik a fenyők és derülten borul rá az égbolt.
Mi hát az a mondhatatlan fáradt bú, amely most észrevétlenül szétterült szívemen, mint ni, amott, Kisiblye fölött a felhő árnyéka az erdőn? A tollam megáll, szemem elmerül s gúzsba kötődő lélekkel tétlenkedem. Mondd, ó, mondd hát, édes öregem, ide is eljött velem, amit örökre otthagyni véltem?
Itt állnak a fenyők, szemre-színre mindegyik erős hatalmas, délceg. De ez az egyik tövében, mindjárt a föld felett, tágas odút mutat s benne a fa drága kemény dereka fűrészporrá őrölten omlik a legkisebb érintésre már. Beteg! De beteg vagyok-e én, mert unom az embert rút apró bajaival s még rútabb kicsinyke örömeivel? Beteg vagyok-e én, mert a testem szinte elomlott lelkem erőszakos vergődése alatt?
Ne, ne hagyd, hogy így beszéljek, öregem! Tiltsd el tőlem a kételyt, a problémát, ne hagyd, hogy éles vércse-karmom saját szívembe vágjon, mikor az agg, lomha varjak szétszaggatására teremtődött nyilván!
Hiába, az egyensúly még gyönge, néha egy-egy kar lebillen… Nem is lett volna szabad tollat fogni a kezembe, míg belém költözve állandó gyökeret nem ver bennem a szent együgyűség.
Megyek az irtásra málnát szedegetni, mint egy öreg lompos nyalánk medve.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
