IV.
IV.
Arra ébredt, hogy valaki költögeti. Bódultan nézett fel, aztán egy pillanat alatt ugrott talpra. Egy béres lány állt előtte mosolyogva és megzavartan.
– Az intéző úr kocsija jön amott, mindjárt ideér, gondoltam felköltöm az írnok urat, hogy olyan mélyen eltalált aludni.
Rettenetesen elszégyellte magát, „na szép dolgokat csinál ő itten” – s a lányra lett dühös.
– Jó, jó, észrevettem volna magamtól is, hisz hol a pokolba van még az a kocsi.
Még dühösebb lett, hogy valami szelíd gúnyfélét látott meg a lány szája szegletén.
– Különben mi dolgod itt? Miért hagytad ott a munkát?
– Vízért megyek a kútra, ebédidő lesz rögtön, itt a korsó a kezembe, láthatná az írnok úr – s meglóbálta az öblös cserépedényt.
– Akkor eriggy a dolgodra, ne lopd itt az időt – tört ki belőle maga előtt is szokatlan durvasággal.
A lány sértődve, büszke derékkal fordított hátat, de rögtön rá hallotta a halk kacagását, amint a csípőjét rengetve, elsietett.
– A fene egye meg – dörmögött – a szemtelenjét.
Előrántotta az óráját, tizenkettő felé járt tényleg, három órát aludt, konstatálta s még ingerültebb lett. Lesimogatta a ruháját a rátapadt fűszálaktól – a kocsi már ott zörgött a fasoron –, s kiállt az út szélére közönyös, unott arccal.
Szokott modorban, szokott dolgokról tárgyaltak. – Igaz! El ne felejtse – szólt az intéző – egy sürgős levelet kell írni még ma délben, rendelje meg a zöldség- és virágmagvakat, ami még kell: késői tököt, dinnyét…
Az írnok előhúzta a jegyzőkönyvét s jegyezte a diktálást.
Az intéző oldalról nézte.
– Mi az, maga verseket ír? – mondta elhúzott, gúnyosan megnyomott hangon.
A fiatalember érezte, hogy elpirul, mintha valami csúnya dolgon kapták volna.
– Csak úgy unalmamból firkálgattam egy nótát – mondta zavartan, vontatottan s egy villanásnyi idő alatt összekuszálódott előtte a tegnapelőtt, a tegnap és a ma, ebbe a rendes, dolgos, józan életébe sehogy bele nem illeszthető furcsa felkavarodása a belsejének.
Már messze járt a kocsi, sietett haza ebédre, s maga előtt is egyre idegenebbnek, érthetetlenebbnek, szinte lenéznivalón gyengének révlett a másik énje; mintha egy züllött csavargóval csókolóztál pertuba pezsgős mámorban valami furcsa helyen, egy furcsa éjjel s rád köszön – szervusz! – amikor másnap elegánsan és komolyan sietsz az utcán a dolgod után, a hivatalba, hogy el ne késs, mert abból baj lehet, hiszen hát élni kell és dolgozni, mert a kenyér, a renoméd, a karrier, ah, hiszen csak természetes, mit akar ez az ember? Fanyar mosollyal gondolt a tegnap esti elkeseredéseire, az éjszakájára, a mai hajnalra, hát kell neki titkolózni, bujkálni, ostobaságok miatt nem aludni, nyöszörögni, mint egy gyereknek, s aztán – ah, ostobaság – ábrándokat szőni, ahelyett, hogy két kézzel fogná meg a szerencséjét, most, amikor itt az élet, a kenyér, a jó, biztos pozíció.
Csak asszonynépséggel ne legyen baja az embernek vagy, ha már van, hát igazán felesleges minden érzelgősség. Most először érzett józanul gúnyos, nem-életlen ellenséges érzést a lány iránt, aki valami gyerekes szeszélyből bábot csinál belőle, megtapostatja vele a férfiasságát.
A kút felől az előbbi lány jött vele szembe a vízzel. Most ismerte meg, hogy ez az, akit a virággal is látott, igen, emlékszik most már rá régebbről is; finomabb bőrű a többinél, s úgy látszik, barátságos is. Elszégyellte magát a durvaságáért s vágyott egy kis egészséges kötekedésre.
– Nem adnál egy kis friss vizet, Erzsi? – Kiáltott már messziről vígan elébe.
– Ha elfogadja tőlem a fiatalúr – mondta mutatott duzzogással, s nyújtotta fel a nehéz edényt, aztán elnézte, hogy jár a nyeldeklője a mohó kortyolásban.
– Azt hittem, nagyon haragszik – enyhült meg a hangja elfogódott félrenézés közben.
A fiú nem tudott mit felelni, kelletlen restelkedés fogdosta le a magyarázkodó szavakat benne, de elmosolyodott, mikor meglátta a mellén a virágot.
– Hát azt a virágot kinek szántad, Erzsi?
– Annak, aki szépen kéri.
– Adnál egy szálat nekem is belőle?
– Akar mindet – mondta készséges örömmel, kihúzta a bokrétát a blúza hajlásából, s feléje nyújtotta.
A fiú a csuklóját kapta el erősen, parasztosan, érezte a tüzelő kart a tenyerében, s jól esett a forró természetes melegség, ami felgyúlt benne.
A lány perdült egyet, kisiklott, s már messze is járt kacagva, de kipirult arca vissza-visszafordult feléje.
Micsoda erő van ezekben, gondolta utána nézve, s el-elkapva a visszanézés ígérő biztatásait; felvágta a két karját a feje fölé, nyújtózott egy nagyot, derült szemmel elnézett melegen és szerető gyönyörködéssel a mezőn, amelyre omolva hullt az éltető teremtő déli meleg.
Eszébe jutott az ebéd, ma nem is reggelizett, rettentő éhes volt.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
