Charles Baudelaire: Hozzá, aki mindig kacag | Nyugat 1908-1941

Charles Baudelaire: Hozzá, aki mindig kacag

Fejed, ringásod, arcod oly
szépek mint szin egy szép vidéken;
mint könnyü szellő tiszta égen,
játszik ajkadon a mosoly.

Az ember szinte belesápad
ha horzsolod, úgy elvakít
az egészség, mely vállaid
s karod teljéből zengve árad.

Ruhád visszhangzó színei
mögött tested friss üdesége
költők csodálkozó szemébe
virágcsokor képét veti.

Ruhád lelked jelképe, tűkör, -
bolond lány! kinek esztelen
rabja vagyok... sötét szivem
ahogy szeret, annyira gyűlöl!

Vonszolva kába bánatom
ha lábam szép kertben csavargott,
szinte gúny volt: oly fájva sajgott
mellem a perzselő napon;

és a tavasz és a derűs ég
úgy megalázták lelkemet,
hogy egy virág szenvedte meg
a föld bántón boldog derűjét.

Így csúsznék, titkos éjfelen,
mikor a kéj órája vágyat
lobbantva zendül, drága ágyad
felé lomhán és nesztelen,

hogy tested öklöm összezúzza,
hogy fölszakítsam öled, és
míg rémült kebleden a kés
széles, mély sebet üt a húsba:

- óh iszonyú kéj! szédület! -
e nyilt ajkak új biborán át,
lüktetőbb és szebb mámorán át
öntsem eredbe mérgemet!

Szabó Lőrinc

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!