Az „imakönyv”-ből
csak téged épít, nagy Középhajó.
És néha jő egy Vándor, fáradt testtel,
és megvilágosít, beszélni kezd el,
mutatva, mi a helyes és a jó.
kezünkbe oly súlyos a kalapács
s egy perc jő tőled, az idők homályán,
mint tengerről a szél s arcunkra szállván
már érez is a lakatos, az ács.
kopácsolástól süketül az agy,
mit a kezünk estére abbahagy.
S ekkor jövő kontúrjaid derengnek.
s minden kuckó téged körít.
Jaj, a tudásunk oly rövid.
Te a titok, mit sohse tudtok,
öröktől fogva örökig.
Te vagy a Bús és a Borongó,
ami súlyos tartalmat ad.
Te vagy a szótag, mit a zsongó
énekbe zenget a szorongó
s száján meg- újra fölszakad.
s a dús reád nem őrködik.
Te vagy az Együgyű s a szállas
Paraszt te vagy, a nagyszakállas,
öröktől fogva örökig.
bús pörnye száll, tüzes korom,
te vagy a roppant Láthatatlan
s pörölyt emelsz mindenkoron.
Te a Kovács, ki lankadatlan
állsz az üllőnél, mint torony.
ki tétlenül sosem barangol,
meghal, de nem mond le a rangról,
hogy csorba kardot élesítsen.
Ha állanak malmok, fűrészek,
s mindenki víg, mindenki részeg,
mi halljuk a pörölyverésed
minden megkonduló harangról.
ki mindent tud, de nem tanul,
az Idegen, ki idetoppant,
kiről susog sok-sok lopott hang
s nő híre, gyorsan és vadul.
mert vagy mindig temetnek valakit,
vagy mert a szív titkos panasza lázad
s botot, köpenyt ragad föl az, akit
távolba bolygó fényed elvakít,
és útrakelnek megkeresni százak.
hozzád sietnek, titkos, égi rózsa,
mely ezer évbe csak egyszer virul ki,
Sötét tömeg megy, titkaid hajósa
s fáradva fog majd a szívedre hullni.
s azóta azt hiszem, hogy köpenyüknek
mélyéből fú a szél s mihelyt lecsügged
elül a szél is a vidék felett:
oly óriási volt ez a menet.
s figyeljek minden kőre lenn,
szögezd látó szemem előre
s sívó, messze tengeren,
hadd nézzek a nagy vízmezőre,
hogy a folyó kifut a dőre
fényből az éjbe, csöndesen.
Küldj sivatagba, ahol ostor
gyanánt hatalmas szél zörög,
s mint ruha áll a nagy kolostor
sok meg-nem-élt élet körött.
amíg piheg bennem lehellet,
nem tántorulok meg, tudom,
s egy vak, öreg apóka mellett
megyek a sose-járt úton.
s meghalnak ők öledbe, bús magány.
S nem tudja senkisem, micsoda méreg
van mosolyukba, hogy a gyenge kéreg
lehull az arcukról, vad éjszakán.
a balra rendnek szolgálni se tudva,
elhervad a ruhájuk, mint a dudva
s idő előtt vénül meg szép kezük.
bár tétovázó és oly gyenge mind, -
csak a bitang eb, az utcák futója,
megy a nyomukba, halkan, egy kicsinyt.
és minden óra új és tompa bú,
kórház körül magányosan bolyongnak
és várnak, míg kinyílik a kapu.
mit gyermekkorba áhít meg a bölcs, -
a kis Halál az, bús és oly nagyon más,
s ennen-Haláluk, mit megölt a rontás,
úgy csüng lelkükbe, mint a zöld gyümölcs.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir