II.
II.
Király munkája «destruktív» volt. Ezt mondták, és ez bizonyos értelemben igaz is. A destrukció nem mindig rossz dolog: néha rombolni kell, hogy építhessünk. Így van ez különösen a tudományban. A praktikus élet problémáinak többféle megoldásuk lehet; s a rosszabb út is jobb a semmilyennél. Igazság azonban csak egy van: s aki a tévedést lerombolja, az igazságot készíti elő. Túlságos kritika, a tudományban, olyan mint a túlságos óvatosság: sohasem árthat. Ez a «destruktív» hajlam itt inkább konzervativizmus mint forradalmárság: a legjózanabbak sajátsága. Azelőtt akribiának nevezték, s kötelező elv volt. Most – mintha egyszerre félni lenne okunk az Igazság ellenőrző szemeitől – rosszallják, s hyperkritika a neve. Oly változás, mely rossz lelkiismeretre vall. Mi kifogásuk lehet a hyperkritika ellen, ha valóban az igazság a céljuk? Vagy igaza van a kritikának, s akkor hálásak lehetnek, hogy egy tévedéstől megmentette őket. Vagy nincsen igaza, s akkor maga is kritikára szorul, s önmagának gyógyszerévé válik. Akkor is egy kétes igazság megbizonyítására serkentett, s ez a konstrukció útja.
Az út azonban, amely felé Király György volt kollégái és barátai vonzódni látszanak, egészen más és sokkal veszedelmesebb. Kiváló tudósok, akiknek számára nemrég még a tudományos fegyelem mindennél előbbre való volt, egyelőre még tán szilárd földön, de oly irány felé tesznek lépéseket, melynek végén biztos ingovány vár. A politika nem idegen többé a tudománytól, nemzeti ábrándok igazolását keresik a kutatásokban, s mintha a Horvát Istvánok szelleme kelne újra. Föltámad a hun-magyar rokonság rég elejtett gondolata, s a turánizmus új délibáb szövedéke bonyolódik hozzá. Ahol eddig tiszta absztruz tudományos területen jártál, ott most lépten-nyomon érzelmi momentumok nehezítik kutató munkádat.
A dolog nagyon is érthető: szegények lettünk és álomkincsekhez kapkodunk.
De nem gondoljuk meg, hogy mit cselekszünk.
Az álomkincs: sár lesz.
Mint a mesében.
A legszürkébb igazság többet ér a legragyogóbb délibábnál. A Horvát Istvánok kora primitív indulás volt, melynek ártatlanságát a tudatlanság adta meg; de visszaesni belé annyi volna, mint meztelenre vetkőzni újból, miután ettük a tudás fájának gyümölcsét. Tudatos barbárság volna ez, hasonló a balkáni kultúrák állapotához, melyekre Király György is utalt, s annyit jelentene mint a magyarság anyagi katasztrófája után szellemileg is a földre ülni, s megzavart lélekkel, gyermekes képzelgésekig alázkodni.
Király nagy cselekedete volt az, hogy abban az időben amikor a «destrukciót» üldözni kezdették, nem állt ki mint mások, fennhangon bizonyítgatni «konstruktív» voltát, amit joggal és hazugság nélkül megtehetett volna: hanem határozottan és tiltó mozdulattal mutatott rá a veszélyes délibábokra, nem bánva, ha tudományos bolsevistának nevezik is érte.
A magyar tudomány élő és megszólaló lelkiismerete volt.
Munkája – a filológiai munka – már természeténél, és a nagyon is homályos, s fantasztikus elméletekkel még inkább összebonyolult magyar problémák természeténél fogva is, inkább kritikus, szétszedő, és csak nagyon óvatosan, apró részletenkint konstruáló. Ha a külföld legnagyobb filológusai, életük túlnyomó részében, «destruktív» tevékenységre voltak kényszerítve: annál inkább a magyar kutató.
De Király György, élete utolsó éveiben, a kényszeren túl is, elzárkózva csábítóbb és hálásabb feladatok elől, daccal és tudatosan ennek a munkának szentelte erejét. A destrukcióból programot és hivatást csinált.
Fantáziája nem hiányzott, elméletalkotó és összefoglaló tehetsége volt annyi, mint bárkinek kortársai közül; s sorsa bizonyára kevésbé tragikus, neve dicsőségesebb, életműve teljesebb lenne ma, ha a kritika helyett új feltevéseket épít s tudása színeivel talán ő is délibábokat fest.
De nem a maga sorsa parancsolt neki, hanem a magyar tudományé.
– Újra meg újra hangoztatni fogom, hogy nálunk, a turánizmus hazájában, amire mindenekfölött szükség van, az a kritika!
Így végezi előszavát egyetlen összefoglaló művének, melyet a Magyar Ősköltészetről írt, s mely a maga egészében, és a szó legjobb értelmében, destruktív könyv.
Nem lehet azonban tagadni, hogy eredeti tehetsége, szellemének alkotottsága, kiválóan alkalmassá tette a kritikai destrukcióra.
Igazi filológus volt.
Elsősorban a részletek érdekelték.
Áhítatosan tudott belemerülni az apróságokba, megállni egy-egy szónál, elemezni. Ez nem tette őt képtelenné a lényeg meglátására; ellenkezőleg: éles szemének sajátos erénye éppen abban állott: kilátni egy-egy gazdag s bonyolult szövevényből – mint a magyar ősmondákból – első pillantásra a lényeges részletet, az ős elemet, vagy többől a közös vonást, s azonnal kiragadni a lényegtelenek kusza halmazából.
Szemüvege mögött éber tekintet vizsgálódott, mely előtt semmi sem maradt rejtve; és a szemeken túl, a magas homlok bolthajtása alatt, rendkívül gazdag tudás tárházai nyíltak, mely fogyhatatlan anyagot nyújtott az összevetésekre.
Király György hatalmas olvasó volt.
A jó olvasót tulajdonképpen ugyanaz teszi ami a jó filológust: a gondos elmerülés a részletekben, a lényegnek biztos meglátása, a bőséges és önkénytelen asszociációk, türelem, sőt bizonyos mértékű alázatosság, s végül az éber, sohasem lankadó és tág körű érdeklődés. Mindennek gyökere valami mély szeretetben van és szimpátiában az emberi gondolat iránt, mely magában is ritka, s a mai világban mindig ritkább lesz, mint a szeretet és szimpátia egyáltalán. Írók tudják azt, mily fehér holló a jó olvasó. Pedig olvasni: azaz mások lelkét megérteni és magunkba fogadni, talán egyetlen út a lelkek annyira kívánt egysége felé.
Különösnek látszhatik, hogy ebben az éles kritikai szellemben éppen a megértő és szerető olvasót emeljük ki. De Király kritikája éppen abban különbözik társai egy részének támadó, polemikus és politikus kritikájától, hogy a leglelkiismeretesebb megértésen alapul, míg az övék gyakran és programszerű meg nem értés várából lövöldözi nyilait. Az a hang, melyet Király magas polémiájában ellenfeleivel szemben használ, az a mód, ahogy erényeiket szinte túlzottan megbecsülni tudja, anélkül, hogy szem elől vesztené tévedéseiket, párját ritkítja a magyar filológiában. De nem véletlen ez. Az igazi tudományos kritika lényege ez, melynek legmélyebb természetében van, hogy megkeresi a hibákat, de megkeresi rögtön a tévedés okait is s már ezért azonnal megért és megbocsát, sőt szeret. Egy tévedés a filológus előtt egyike az objektumoknak, amelyekkel tudománya foglalkozik; épp úgy megérteni vágyik, épp oly kevés oka van rá haragudni, épp oly érdeklődéssel, sőt szeretettel vizsgálja, mint a természettudós a bogarat, melyet tanulmányoz.
A filológusban általában van valami a bogárgyűjtőből, aki az emberi szellem terményeit gyűjti: s osztályozza: nemes gyűjtemény, melyből a legkisebb pillangónak, egy szócska természetrajzának sem szabad kárba menni. Legere annyi mint olvasni s annyi mint gyűjteni; s a gyűjtő előtt egyenlő fontosságú a kicsi és a nagy: ez a filológ olvasó lelkiismeretessége. Nem vet meg ő semmit; s ez magyarázza az érdeklődésnek azt a különös tágkörűségét, amellyel Király utolsó éveinek szegénységében apró, jelentéktelen és hozzá méltatlan munkát kedvvel, lelkes gondossággal és gépies kitűnőséggel tudott végezni, mintha igazi hivatása éppen az volna; például prózai s gyakran nem is éppen elsőrangú regények fordítása. A kitűnő olvasó egyúttal kitűnő interpretátor is; s aminek interpretálását vállalja, azt teljes megértéssel és szinte alázatos szeretettel követi szóról szóra.
Egyáltalában hiányzott belőle az intellektuális gőg; s ez ismét filológusi tulajdonság, aminek elsősorban a tanár látta hasznát. Király kitűnő tanár volt s temetésén serdülő, majdnem felnőtt fiúk – négy-öt év előtti tanítványai –, sírtak mint gyermekek. Szerették, mert megértették; s megértették, mert megértette őket. Bámulatos, mily gyermek tudott lenni ő maga is; leszállni az emberi szellem primitív kedvteléseihez s még az irodalom primitívségeihez is, teljes lélekkel; mozit és kalandregényt élvezni mint egy kamasz. Mondom, filológus tulajdonság ez is; ne si tancillae tibi amor pudori; aki foglalkozott a folklórral s a nagy irodalmi alkotások eredetével, az nem fogja megvetni a kezdetleges fantázia szenzációit; sem azt amiben a tömeg gyönyörködik. Király jól tudta, hogy Arany nem szégyellte aknázni a ponyvát; és ismerte Shakespeare forrásait. S igazi tudós létére, váratlanul az aktuális irodalom forgatagába jutva, meg tudott maradni ott is tudósnak: aki a jelen irodalom termőfái mellett a jövőbelinek csíráit is látja, épp úgy mint a réginek csökevényeit, oly szemmel, mintha valahonnan távolról nézné, ahonnan nem sejtett fontosságok tűnnek elé.
Király tudósnak született; íróvá a körülmények tették s tudós voltát soh'sem tagadta meg. Fordító, szerkesztő, a Kétnyelvű Klasszikusok mestere, a páratlan Kner-könyvek editora: elsősorban mindig az Irodalom Tanára volt. A tudás és az ész embere mindvégig. Stílusa is, a szellemes kritikusnak élénk stílusa, legbensőbb lényegében ész-stílus: még játékai is logikumok. Tudott írni, de az írás csak eszköz volt neki. Szavain át az egész ember beszélt mint egy író szavain át: de itt ez az egész ember az egy ész volt. Irodalmi kritikája is a tudós kritikája volt: imponderabiliákat nem mérlegelt. Ítéletének megokolásában a tárgyból s a külső formából indult ki. A megfoghatók kritikája volt ez: a tárgy megfogható, a forma megfogható. Kritikáiba észrevétlenül beosont a filológusi érdeklődés; az esztétikai méltatásból néha önkénytelen a tárgytörténet mezőire jutott el, ahol otthon volt ifjúkora óta, amikor még mestere, Katona Lajos nyomain járt. Betegágyán, utolsó heteiben – különösen szomorú emlék énnekem – tárgytörténeti értekezést akart írni a Ladomeiáról; Lukianos, Wordsworth, Wispianski hasonló tárgyú adatait és alkotásait tanulmányozta.
Mégis: tévedés volna hinni, hogy az esztétikai szempontot mellőzte.
A megfoghatók csak a közlés fogantyúi voltak számára: maga belső ösztönnel érezte meg az újat és szépet, egy tudós elfogulatlanságával követte ösztönét és ítéleteiért bátran, sőt szenvedéllyel állotta a harcot. Nyílt sisakkal állt az új s még üldözött irodalom mellé; mert, akart és tudott progresszív lenni esztétikájában, anélkül, hogy elvesztette volna a komolyság talaját lába alól. Ez a talaj nagyon is szilárd volt: mert az irodalmi fejlődés mély ismeretén alapult. Progresszivitásának gyökerei az elfogulatlan megértésből táplálkoztak.
– Tiszteli-e a hagyományt? – kérdezték tőle egy «fegyelmi vizsgálat» alkalmával.
– Tisztelem – felelte. – De a magyar irodalomban kétféle hagyomány van. A konzervatív mellett van egy progresszív hagyomány is. A Pázmányok és Arany Jánosok hagyománya mellett ott van az Apácai Cseri Jánosoké, a Kazinczyaké is. Én ezt is tisztelem.
S hősisége a betegágy párnái fölött, könyvei közt, szegényes szobájában, pénzért robotolva, bántva és elcsapva, jutalom és az életnek minden öröme vagy kilátása nélkül, de az utolsó napig tollal a kezében, lelkes ajkkal és csillogó szemmel, tréfálva köhögései közt, állva a támadásokat s közben szállítva pontosan a megígért munkát: nem méltatlan egy Apácai Cseri János vagy Kazinczy hősiességéhez.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
