Füst Milán: ADVENT – Regény –
Füst Milán: ADVENT
– Regény –
– Regény –
Odakinn nemsokára szerény, öreges köhécselés hallatszott s röviddel azután a házigazda karján egy pedáns öltözetű, töpörödött emberke jelent meg az ajtóban, aki féloldalát mintha maga után húzná.
– Ohó! – kiáltották üdvözlésére – s ő öregesen és nagyon barátságosan ingatta rá a fejét – mint valaki, aki cimborái közé érkezik.
Ámde különös! Mihelyt töpörtyű alakja beért a gyertyák fényébe s életvidor, friss és ravaszkás szemei megcsillantak előttünk s mihelyt csengő hangján megszólalt – elfeledtem, hogy öreg emberrel állok szemben.
– Van Gelden, az elnök – s ez itt a mi kedves Esdaile baronetünk, – akinek nővére a király második unokatestvérének neje, – s aki csak azért tisztelte meg szerény hajlékomat, hogy Önt megismerhesse, – szavalta az ügyvéd azzal a mechanikus gunyorossággal, mely mindig oly ellenszenves volt nekem ...
– Isten hozta Öcsém, – hiszen ismerem nővérét és ismerem családját, – kiáltotta az öreg olyan örömmel, mint egy gyermek, ha mézet kennek az orrára, hogy lenyalja.
– Mit örülsz annak oly nagyon, hogy ismered családomat? Te mafla! – gondoltam, mialatt meghajtottam magam előtte, s majdnem egészen elfelejtettem kivel beszélek.
– Ez volna a «gyilkos»? – kérdeztem magamtól meglepve ... Ez a gyengeelméjű komédiás? – nézzük csak! ...
– Hogyne, hogyne, – fecsegett ő tovább udvarias üdvözlésemre. Hiszen egy vidékről valók vagyunk! – Hát nem tudja? – Hogyne! ... Hát persze, – az én jó cimborám, Cobboldra persze maga már nem emlékezhetik szegényre ...
– Valóban nem, – de hallottam felőle ...
– Kitűnő cimbora volt, – együtt fütyöltünk, – no de mennyit! ...
– Nagybátyja volt – mi? ... Boldog idők! ... Három pint volt a mértéke neki – szegénynek ...
Közben izgett-mozgott s mindent jól megnézett magának s meg is tapogatott egyet-mást. – A mérleget is fel akarta emelni – de az ügyvéd kivette a kezéből.
– Nem értem uraságodat, – kérdeztem kissé bátortalanul.
– Nem ért? – kiáltotta. – Hát hogyan hogy nem ért? – Hát hogy lehessen ezt meg nem érteni? ... Mondom egész világosan: – három pint – volt – a – mértéke – neki ... – Még most sem ért? ... – Mosolyogtam.
– Hogyan? ... – mert megvallom, – még most sem értem ... Uraságodat...
– Hát úgy, hogy mindenkinek megvolt a maga mértéke, – még ezt sem tudja? – Látszik, tapasztalatlan ember ... – És ami a mérték volt, – az a törvény volt ... – Most már érti?
– Miféle mérték? – haboztam. – Hahotázott.
– Miféle mérték? – Hát maga a világon semmit sem tud? – Hát hogy mennyi fér bele! ...
– No és Uraságodba mennyi fért bele? – kérdeztem kissé szemtelenül.
– Nézd, milyen kíváncsi a kis huncut, – kiáltott fel a vékony hangú felé kacsintva. – S felhangzott megint a dörömbölés.
Hogy mennyi? – kiáltotta. – Hát, – tetszik tudni, – a tendencia lefelé menő irányzatot mutat, – sajna! ... Manapság már csak: négy pintecske egy ülésre ... lássa, – ott ... – ott már ki is van készítve nékem – mutatott a másik szoba felé ... No de akkor! – Más világ az kérem! Akkor: hat és fél – abbiony! – Az volt nékem az én megboldogult mértékem ... – folytatta sóhajtva. – No de üljünk is mindjárt neki ... – Mi?
– Menjünk át a másik szobába! – Indítványozta gazdánk.
S a társaság megmozdult erre.
*
A szolga, – anélkül, hogy figyelni tudtam volna rá, ott tett-vett körülöttem egy ideig ... Aztán elvitte a karos gyertyatartókat a másik szobába ...
– A sötétség kellemes! – állapítottam meg borzongva ...
A kandalló tüzébe bámultam, majd a lángok játékait figyeltem a sötét padlón ... – s elszórakoztattak ...
hogy mi idézte fel aztán, – nem tudom: – talán vörös, gyászos lobogásuk? ... Valami ismét eszembe hozta szegény barátomat ...
Lehet, hogy az örök éjszakán tűnődtem megint s azon, hogy a tűz, – bizony a tűz egyszer végleg kialszik! ...
Csak akkor ocsúdtam fel, mikor a társaság már a másik szobában zajlott.
– Két és fél! ... három ... Hohó – mi ez? ... – Rendben van! – négy apró pintecske ... – Kivan a mérték! – kiáltá ugyanaz a hang diadallal. – No de hol a Baronet? – Eltűnt?
– Itt vagyok! – kiáltottam s nehogy értem jöjjenek, sietve bementem hozzájuk.
Tekintetem merev lehetett s idegenszerű, – ezt magam is éreztem az ajtóban.
Ők pedig ott ültek egy kisasztal körül ... – – a kékesszínű, tömör bútorok fényjátékában, mint valami acsarkodó, hangos árnyalakok ... – Az ügyvéd a pohárszéknél a bort mérte ... – Megrázkódtam.
– Fel kell ébrednem, – gondoltam s újra átjárt az a bizonyos aggodalom ...
– Milyen szép itt Önnél! – mondottam gyorsan, – a remekül villogó teríték felé vetve egy pillantást ... – Leüljek? – gondoltam, – vagy menjek el? –
– Hiszen mondom én, hogy ez egy költő-féle! – kiáltotta gazdánk, – egy poharat nyújtva felém. – Igyék költő úr!
– Éljen a költő! – riadtak rám minden oldalról, felém zúdítva poharaikat ... – S valami nevetés-féle zaj lendült meg erre körülöttem, mely végighullámzott a szobán, – aztán eltűnt ...
– Bódult vagyok, – ebből baj lesz! – állapítottam meg ...
– Igen, – ... kábult vagyok ... olyan, mintha sokáig sötétben ültem volna ... – valahol! ... de hol is? ...
S most kikerülnék a zajos, napfényes piacra.
– Inni! – kiáltotta felém az elnök, mintha egy hajón parancsnokolna.
– Inni! – visszhangzott a kórus s én zavart mosollyal emeltem poharamat. – A bor most jól esett. – Nem tud egy jó tréfát, Baronet? – kérdezte harsányan az elnök, miután letette poharát.
Halljuk, halljuk! – kiáltották a többiek gépiesen, – minden érdeklődés nélkül. – Jobban vagyok! – gondoltam ezalatt, – hála Istennek! ...
– No, – nem tud egyet? – bíztatott az elnök.
– Hát, – talán ... – feleltem bizonytalanul s mosolyogni próbáltam.
– Talán, – az nem beszéd! – Szavalta valaki mögöttem.
– Ugyan ne szerénykedjék! ... – Az ilyen költő-féle csak tud egy jó tréfát! – mondotta most az ügyvéd ... Ha meg tud, – akkor meg igazán ne sajnálja, Sir ... – Az elnök úr nagyon szereti ám a jó tréfát ...
– Hogy szeretem-e? – Nemcsak szeretem, hanem becsülöm! – mondá ő hirtelen haraggal ... – Tudják maguk, mi van egy jó tréfában? – Esküszöm: fogalmuk sincs! ... – Tudják, mi van benne? – életbölcsesség! – vágta ki, mint az ítéletet ...
– Az – az! – zajongott mindenki! – s nékem szörnyű látomásom volt e pillanatban! ...
Amint a bólogató fejeket néztem ... – iszonyatos! – mintha véresek volnának! ... – riadtam fel – s abban a pillanatban már láttam is őket véresen gurulni ...
Az arcom nagyon eltorzulhatott ...
– A bor, úgy látszik, túlságosan felizgat, – állapítottam meg ... – Pedig milyen kellemes ez a bódultság! ...
– Hogy szeretem-e a tréfát? – harsogta tovább az elnök ... Tudja-e mire voltam képes egy jó tréfáért? ... – Nézze csak! – Valaki egyszer azt mondta nekem, – legyek fenn vele két nap két éjjel egyhuzomban ... Nagy kedve volna rá, – azt mondja ... No jó – és mi a fizetség, – kérdezem ... Gondolkozik ... Nézze, – mondom neki: – egy jó tréfa ... De kendnek kell ám kigondolni – úgy ám!
– No és? – kérdezték többen.
– Mit no és? ... Ki is gondolt egyet, de milyen nagyszerűt! ...
– Halljuk! – halljuk! – kiáltotta mindenki.
Az elnök mosolygott. – Bolondok ezek! – mondá nékem feléjük intve és ivott.
– Aztán, tudja Baronet – folytatta később, – egyszer meg megkértek, – járjak el, segítsek, – kényes ügy, meg mi ... Egy özvegyasszony, – a fia meg beállt valami betörőbandába ... Kegyelem kéne persze ... Két hétig szaladgáltam nekik...
– No de elég kövér volt-e legalább? – kiáltá most mohón fellobbanó arccal az a bizonyos magas, rosszkedvű úr, – akiről még mindig nem tudtam, ki legyen – s aki, – ahogy most megállapítottam, nyilván azért oly savanykás, mert mindig asszonyokon jár az esze ...
– Tudhatná Mr. Maton, – hogy az asszonyokat megveti ... – gúnyolódott a vékony hangú. – S az elnök is nevetett.
– No! – Egyszóval az is tudta már, mi a fizetség ... –
– Legalább tudjuk mi is! – mondottam ... Legalább tudom, – ha majd kérni akarok Uraságodtól valamit, – hogyan kell benyitnom? ...
– Tartom szerencsémnek Nemes Baronet! – mondá ő egész szertartásosan s egy kissé meg is hajolt ... Egy pillanatig komoly csend lett erre.
– No – és mi van az örökségi ügyemmel! Elnök? – kérdezte az ügyvéd.
– Egészen jól áll, – mondá s szemével az ügyvéd felé kacsintott. – A továbbiakról még majd beszélünk.…
– No – és mindenki csak tréfával fizet? – kérdeztem ekkor ártatlanul hangsúlyt igyekezve szavaimnak adni. – Különös, fitymáló tekintetek érték arcomat...
– Ravasz ember, – mi? – mondotta az ügyvédnek, rám villantva szemei fehérjét. – Elpirulhattam.
– Úgy látszik, – félreértett, Sir, – kezdtem ...
– Hagyja, Baronet, – vágott ő szavamba jókedvűen. – Sose erőltesse meg magát! – – Igyunk! – adta ki a parancsot.
– De Ön félreértett, – Sir, – kezdtem újra ...
– Inni! – kiáltotta ekkor a kórus. – S én újra ittam.
– Hát, – ami a fizetséget illeti, – mondotta most a fizikus letörölve bajuszát, – furcsán vagyunk mi avval tulajdonképpen ... Mert ... mert – hiszen akárhogy forgatom, – az emberek gazok! – és punktum... – csattant fel hirtelen. – – Azt nyafogják, – hogy hát hiszen én úgy sem tudlak téged megfizetni ... hogy hát így – úgy, – hiszen te megmentetted az életemet ... Hát meg se próbálják ... És miért nem? Mert gazok! – egész egyszerűen! ... – kiáltotta és keserűn, passzióval nevetett utána.
– No de én kifogok ám rajtuk – de még hogy! – folytatta azután. Azelőtt, – persze az még másképpen volt ... Azelőtt persze még szamár méltóztattam lenni ... No de manapság már egy kicsit meggondolom ám a dolgot ... Először is tallért akarok látni, – addig ki sem veszem a zsebből a kezemet ...
Az elnök bosszúsan nézett a beszélőre.
– Nem szégyelli magát, – kérdezte dörmögve.
– No – no – no... Elnök Uram! – – Előbb ezt hallgassa meg, azután beszéljen. Nézze csak! – nem olyan egyszerű az! Lássa, – húsz év előtt Párizsban tanultam a L'hôtel Dieu-ben ... Egy adóbérlőnek a lánya feküdt benn, – gazdag ember, – a lánya meg nagyon beteg, – hát gondolom – nézzük! – mit tud a tudomány? – Tanulmányozzuk a dolgot, – forró láz, önkívület ... Egy reggel, – még az álmot sem törültem ki a szememből, – csak szaladnak értem, hogy a végét járja ... Veszek egy köpülyt, meg ami szükséges ... Hát csakugyan! – Ott fekszik, – se lélegzet, se szívverés, – hát bizony ennek vége! – már kezd is kihűlni ... Ott állok és gondolkodom, – akkor aztán hirtelen eszembe jut egy régi dolog ... – ezt egyszer Dániában láttam, – persze erre való a tapasztalat! – Szó ami szó – tél volt ... gyorsan kitakarni – egy vödör jeges, havas vizet reá úgy ahogy van ... Hát nem felijedt? – És avval aztán neki, – elkezdtük a pálcával ütögetni, – a másik meg dörgölte, ahogy csak bírta ... – persze nyögött, de aztán jól betakartuk utána ...
– No – és? – kérdezte a savanyú arcú.
– Hát – kutya baja! – Egy hét múlva felkelt. – A fizetség meg tudja mi volt? – Semmi! – kiáltotta és oly elkeseredetten nevetett, hogy majd megfulladt bele.
– No ez furcsa, – igazán furcsa, – sipította a gyapjúkereskedő. – No de hát tudni kell ehhez, – hogy ma már aztán másképpen megy ez a dolog ... Ma odahivatnám az apját és azt mondanám neki: – Nézze meg a leánykáját, Uram, – úgy! – és most letenni szépen tíz aranyat, – úgy! – és akkor aztán hozzákezdhetünk ...
– Úgy van! – Nagyon helyes – fakadt ki most már az ügyvéd is ... – Ezek azt hiszik, hogy az ember bolond! – kiáltotta s általános helyeslés követte szavait.
– Ostobaság! – csattant ekkor közénk egy éles hang ... – Mindnyájan riadtan néztünk az elnök felé ... – Egész sápadt volt a haragtól.
– Mi ostobaság? – kérdezte a fizikus és ő is belesápadt.
– Mindaz, amit Ön itt előadott, – mondá az elnök rendíthetetlenül.
– No-no Elnök Uram, – mi ismerjük már a Maga mondókáit, – mégpedig egészen jól, – mondta kesernyésen, s a hangja mégis a hordó kotyogásához kezdett újra hozzászelídülni. – Nagyon jól ismerjük – ismételte. – De hát én másképpen vagyok vele, tudja ... Maga ... Maga szereti az embereket ... hát csak szeresse ... én meg gyűlölöm, – dögöljenek meg! – kiáltotta megint rekedten és elfordult.
Az elnök megvetően legyintett.
– Ostobaság! – mondotta még egyszer halkan s mintha reménytelenül nézett volna maga elé.
– Hát olyan nagyon kell magának az a tallér? ... Nem jobb egy jó tréfa – kérdezte aztán s a szemei ismét ravaszkásan kezdtek ködleni ...
– Játszik ez? – vagy komolyan beszél? – gondoltam ekkor.
– Hát hiába! – sóhajtott a gyapjúkereskedő ... – Ebben most mégis csak a mesternek van ám igaza – Elnök! – Mert nem gyűlölni való az ilyen?
– Hát – szeretni kell az embereket, – vagy gyűlölni? – kérdezte most az elnök egészen szelíden ...
– Csak szeresse! – mondtam már, hogy csak szeresse! – mondotta a fizikus vállat vonva ... Hisz nevetjük is eleget! – mire megy vele? ... Tréfákat – azt igen! – Azt kaphat!
– Aztán mondja csak – nem jobb, ha olyat vár az ember, amit kaphat? – tette fel a kérdést ingerkedően mosolyogva ... És mondjuk, ha gyűlöl, – akkor meg mit kap érte?
– Mit? – kiáltotta a fizikus egészen felforrva ... Mit? – Semmit! – fakadt ki belőle az ügyetlenség s most már mindenki nevetett rajta. – Ő pedig felugrott és odaszaladt dühében az ablakhoz.
– Na lássa, – mondta az elnök szinte jóságosan ... Egy kis fölény Barátom Uram ... Egy kis fölény! – meg kell bocsátani az embereknek, – ennyi az egész ...
– Hogyan? Mit mond az Elnök Úr? – szóltam ekkor közbe a csodálkozástól egész izgatottan ... – S ő rám nézett ugyan, de aztán rám sem hederítve folytatta:
– Nézze csak, – mondotta, – Nem Maga is jobban jár, ha megbocsát? – Nem eszi magát, hanem nevet! ... – Nem jobb az? ... – – És azután: miért van Ön Másodorvos Úr úgy felháborodva? – Mert rosszak az emberek – mi ... – Hát aztán Maga is ugyanazt akarja csinálni, – ami úgy felháborítja? – Mondja csak? – Jobb lesz tőle a szájíze? ...
– Bolondság! – tette aztán hozzá és legyintett. – Nagy uzsorások az urak – ugye? – mondta és rám mosolygott, – aztán megint felhajtott egy pohárral.
Én ekkor azonban már alig tudtam türtőztetni magam. – Fojtott hangon kezdtem:
– Igen, – mondottam töprengve, – ha megenged egy kérdést Elnök Úr ...
– Tessék, – mondotta hidegen s minden érdeklődés nélkül.
– Nem ismerem itt ki magam, – morogtam ekkor félhangosan ... S az Uraknak nyilván az is a szándékuk, hogy ne ismerjem ki magam ...
Természetesen: – ostobaság volt ezt mondanom. – Szerencsére úgy látszik, nem igen figyeltek reám ... A többiek a párizsi esetet vitatták tovább s csak az elnök nézett gúnyosan, – összehúzott pillákkal egyenesen a szemeim közé.
– Nem értem, – hadartam ekkor idegesen, – nem értem Uram, – miféle jóságról beszélnek itt Önök? – Egy másféle jóságról talán, mint amelyről én tudok? ... – Az elnök mosolygott.
– Hát tud Ön róla egyáltalán valamit? – kérdezte.
– Valamit képzelek felőle Elnök Úr, – azt talán mondanom sem kell ...
– Hogyne, hogyne! – szóval képzelődik! – kiáltotta vidáman ... Sejt valamit felőle, – mondjuk így – ugye? ... Hiszen ezt akarja mondani ...
– Igen ...
– Hát persze! ... – Szóval csak sejt valamit, – no de én meg tudok valamit ... – mondá szinte ingerkedő fölénnyel.
– No és mit tud erről oly biztosan? – feleltem ... – Hiszen lehet, hogy többet tud, mint én, – azt nem vitatom ...
– Nem lehet, – hanem biztos Sir, – mondá és bosszúsan elhallgatott ... – Unottan forgatta aztán ujjai közt poharát ... S én nem tudtam, hogyan kezdjem.
Egy idő múlva azonban csodálatosképpen ő maga kezdte újra ... Lassan beszélt.
– Hiszen maga is hallott egyet-mást efelől, – bizonyára, – kezdette.
– Igen Uram, – feleltem kissé ingerülten, – bár hálásan is e komoly fordulat miatt. – De elhallgattam.
E pillanatban ugyanis az elnök arcán, – mintha fájás nyilallott volna bele, – különös, kínos fintor torzult ... – Aztán megszólalt újra s a hangja fáradtságot, kimerültséget, vagy valamiféle melankóliát fejezett ki.
– Na lássa! – mondotta még mindig maga elé bámulva ... – Na lássa! – De ha hallott is róla, – annyit talán mégsem hallott róla, mint én, – ugye nem? ...
– Honnan tudjam én azt Elnök Úr, – feleltem tétován.
– Na lássa! – felelte ő merengve és elhallgatott.
Az urak még mindig vitatkoztak.
– Ugyan hagyják már abba! – szólt rájuk, – de nem figyeltek reá.
– Nem tagadhatom, – mondotta ekkor ... Nékem az a határozott érzésem, Elnök Úr ... Hogy az Urak meg akarnak téveszteni engem ... – Én ebből az egész beszédből egy szót sem értek! ... tört ki belőlem.
Szemhéjait fáradtan emelte felém.
– Nagyon sajnálom! – mondotta közönyösen s megint elhallgatott.
– Hisz Ön a szellemekben? – fordult aztán hirtelen hozzám.
– Miféle szellemekben Uram? – kérdeztem meglepve.
– Mifélékben? – Már megbocsásson Baronet, – Ön szeret, úgy látszik, mindenről kétszer meggyőződni ... Úgy, ahogy mondom, Sir, – tessék csak nekem elhinni, – azt kérdeztem: – hisz-e Ön a szellemekben? ...
– Igyunk! – kiáltotta ekkor valaki – s mi megint üresen tettük le a poharat. – Ő pedig közelebb húzódott mellém.
– Mert, lássa, – mondotta most szinte bizalmasan, – nékem állandóan ezt dörömbözi ám a fülembe, – hogy legyek jó! – De mi az ördögöt legyek olyan jó? – folytatta szórakozottan.
– De ki? – kérdeztem rémülten. – Szinte kárörvendőn nevetett.
– Kik? – Hát a szellemek! – mondta most már szinte vidáman. – No de igyunk erre! – folytatta ... – s mielőtt felemelte volna poharát, – megjelent arcán az aggodalomnak és zaklatottságnak ugyanaz a kifejezése, – de nyomban el is tűnt. – Olyan volt, mint egy fáradt villám.
– Én nem tudom, – nem tréfál-e meg engem az Elnök Úr, – kezdtem ekkor ... – Rosszkedvűen nézett rám.
– Ugyan, – hagyja már abba ezeket a bolond gyanakvásokat Baronet, – mondotta szinte súgva ... Hiszen magunk között vagyunk ...
Erre a furcsa szóra valami hidegség megint megrázta egész testemet ... – Már nem tudom pontosan, hogy is volt ez?
Csak arra emlékezem, hogy nyomban utána nyílt, egyenesen és határozott kérdést akartam feltenni ... s hogy egy pár pillanatig reszkettem is a készülődéstől ...
De valami aztán óvatosságra intett. – S éreztem, hogy arcomba vérem melege lassan visszatér ...
– Szóval Ön ilyen összeköttetést tart fenn a túlvilággal? – kérdeztem lassan ... És kikkel érintkezik, ha szabad tudnom? ...
– Kikkel? – Hát szellemekkel!
– No de kik ezek? – Mindenkivel? – Vagy csak eggyel?
– Hát van vagy tizenhat ... Igen, – most éppen tizenhat, – felelte elgondolkodva – s oly rosszkedvűen, mintha terhes dolgokra emlékeztetném...
– No és mind ismeri őket Elnök Úr? ...
– Hogyne! – Már messziről! – Már a hangjáról megismerem a bitangját, ha kezd közelebb jönni ...
– Úgy? – mondottam ... s már megint ajkamon volt a szó ... – Várjunk még! – súgta ekkor valami.
– És Elnök Úr, – mit beszélnek ezek a szellemek?... – Kivel kell jónak lenni? – kérdeztem ekkor. – Mindenkivel? – Vagy csak egyesekkel? – Ez nagyon érdekelne engem ...
Ő az asztalra könyökölt és roppant nagy figyelemmel nézett reám.
– Hát bizony, – ez épp a kérdés Sir ... Önekik, lássa – az a véleményük, hogy hát mindenkivel ... – mert hát nagy itt a baj ebben a földi raktárban! ... – azt mondják legalább! ... – felelte és nagyot kacagott saját szavain ... – No de igyunk! ...
Bármily izgatott voltam, – én is nevettem ezen.
– És Ön nem hisz abban, amit ők tanácsolnak?
– Nagy huncutok! – Becsapják ám az embert! – mondá furcsa mosollyal s felemelve egyik ujját, – mintha engem is figyelmeztetni akarna.
– Maga, úgy látszik, megint szellemekről beszél, Sir, – fordult ekkor hozzánk az ügyvéd, – meglássa, magát egyszer ezek bevarrják egy zsákba és eladják a halpiacon, mint valami tonhalat ...
Nagy nevetés lett erre, – de az ügyvéd a szemeivel intett, hogy azért ne nevessenek túl sokat ...
Még nincs ám ki a mérték, – vetette ekkor ő oda felcsapva fejét s összeráncolva homlokát – s valahogy részeg méltósággal ... – Még nem igen tanácsos ám bizalmaskodni, – folytatta s úgy nézett körül köztük, mint a hajó kutyái közt.
– Eszemben sem volt Elnök, – súgta fülem felé hajolva s meghunyászkodva az ügyvéd ... – Csak nem gondolja! ...
Néztem alakját ... Milyen kicsi volt, mikor bejött – s milyen hatalmas most ennél az asztalnál ... – Mint egy szikla.
– Hát szó sincs róla, – az ő tanácsuk nehezen egyezik a mértékkel, – mondottam szemei közé nézve s felálltam. – És nehezen egyezik még valamivel ... azaz hogy … – nem is tudom ... – Meg kell bocsátani, Sir, – egy kérdést mégis csak szeretnék még feltenni.
– Tessék!
– Én ugyan nem voltam egy tárgyaláson sem, amelyen az Elnök Úr ítélt ...
– Fellebbezhetetlenül! – tette hozzá a könyörtelenség hangsúlyával az ügyvéd ...
– Szóval én nem hallottam még soha tárgyalni ... de hát azt mondják mindenfelé, hogy nagyon szigorú! ...
– Én – szigorú? – Ki mondta ezt Önnek? – kiáltotta oly boldog meglepetéssel, hogy első pillanatban elámultam ...
– Hiszen játszik velem! – tértem aztán észhez, – persze! – A gazember! – – De vajon az előbb is csak játszott volna? ...
– Hogy ki mondja, – Hiszen magam is egy csomó halálos ítéletről tudok, Sir ... – Így például, – nem is mondhatom, mennyire meglepett a Wire testvérének esete ...
Egyre jobban belemelegedtem: – s észre sem vette, miről is beszélek voltaképpen.
– Az? – Éppen az lepte meg Önt? – kérdezte keményen és felegyenesedett székén. – Éreztem, hogy védőállásba helyezkedik.
– Az olyan gazember volt Uram, – hogy ha száz élete lett volna, – mind a százat el kellett volna venni tőle ... Aminthogy elveszik azt még tőle egypárszor ...
– Ilyen kiváló, okos ember testvére? – kérdeztem.
– Hát, tudja és magam is ezt kérdeztem tőle ... – Mire a kiválóság! – ordította a szemembe ... – Becsülik itt a kiválóságot? – Mit csináltatok ti Key-vel? ... Vagy az sem volt elég kiváló nektek? Hiszen agyba-főbe istenítették még életében ... Mégis ki segített rajta? – Éhen hagytátok dögleni! ...
– Úgy? – Hiszen ez nem is éppen ostobaság, – mondtam halkan.
– Nem, nem, szó sincs róla ... éppen az, hogy nem volt az buta ember, – csakhogy gazember volt! ...
– Szóval hát – nem olyan volt, mint a testvére, – mondtam sóhajtva.
– Lássa – pedig éppen olyan volt ... Csakhogy mondok én magának valamit Baronet ... Vegyen mandulát, lisztet, cukrot és tojást, – öntse bele egy fazékba, – rázza jól össze, aztán tegye a tűzre tíz percre ... Mi sül ki belőle? ... Egy kotyvalék ... Ha pedig szépen összerendezi – és akkor teszi a tűzre, – kijön a puding ... Ez a különbség, Sir ...
– Érdekes – és igaza is lehet, – feleltem ... No de ... itt már mondanom kell valamit ...
(Folytatása köv.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
