Molnár Ferenc: AZ ÉGI ÉS FÖLDI SZERELEM ELSŐ FELVONÁSA
Molnár Ferenc új ötfelvonásos színműve a Magyar Színházban kerül színre.
(Nappali szoba egy bérelt villában, az Adria partján. A háttérfalon két ablak a tengerre. Mind a két ablak nyitva van. Nyári vasárnap délután. Az idő borús, zivatar készül.)
(Mikor a függöny felgördül, Aribert és Ella van a szobában. Aribert 56 éves, erőteljes, élénk, igen elegáns férfi. Ella 39 éves, szép asszony.)
ARIBERT: Már itt is van a zivatar.
ELLA: És a lányom künt van a tenisznél. Olyan ügyetlen helyen van a teniszpálya! Sehol semmi ház a környéken, nincs hova menekülniök, ha esik az eső.
ARIBERT: Majd kitalálnak valamit. Amíg az ember fiatal, az is mulatság, ha megázik.
ELLA: (az ablakon kinézve) Ha esik az eső, akkor ma este a hangverseny nem lesz a kaszinó kertjében.
ARIBERT: Rossz időben bizonyosan a nagyteremben tartják meg.
ELLA: Borzasztó ez, Aribert.
ARIBERT: A hangverseny? Borzasztó?
ELLA: Igen. És minden ilyen ürügy borzasztó, ami arra való, hogy mögéje bújjak el a kislányom elől.
ARIBERT: Ha nem akar a hangversenyre jönni, rendelkezzék velem. Csinálhatunk más programot is.
ELLA: Ne sértődjék meg mindjárt. Ma jött Bécsből, autón rohant ide megsértődni.
ARIBERT: Ne bántson, Ella. Egy napra jöttem!
ELLA: Nem igaz. Egy éjszakára jött.
ELLA: Hangverseny! Ma hangversenynek hívjuk. Máskor más neve van. Alapjában véve mindig csak ürügy, hogy magával mehessek vacsorázni a hotelbe és... fenn aludjak az appartement-jában. Hajnalban jöjjek haza lopózva, lábujjhegyen, hogy a lányom fel ne ébredjen. Szövetségben éljek a szobalányommal. Megalázó élet.
ARIBERT: Nem tart már sokáig, Ella. Most már hajlandó válni a feleségem.
ELLA: Ez mindig pénzkérdés volt.
ARIBERT: Nincs jól informálva. Ha az lett volna, már rég rendben lennénk.
ELLA: Én csodálom az ilyen embereket, még ha asszonyok is, akik nem akarnak válni, mikor már nem szeretik őket. Milyen nevetséges ez a kapaszkodás. Az én uram, szegény, férfias volt és nobilis. Megmondtam neki: «nem tudok veled élni, mást szeretek.» Lehajtotta a fejét és azt mondta: «menj fiam». Pedig...
ARIBERT: Párizsba megyünk, Ella. Párizsba, Londonba, ősszel Amerikába.
ARIBERT: Együtt... ketten...
ELLA: Azt írták nekem, Bécsben megint kártyázott.
ARIBERT: Ez volt a legszolidabb dolog azok közt, amiket Bécsben csináltam.
ELLA: Hátborzongató, ahogy maga a pénzt keresi.
ARIBERT: Azon már rég túl vagyok. Most már a pénz keres engem. Csak arra kell vigyáznom, hogy mindig megtaláljon. Hogy ne csöngessen be a szomszédhoz.
ELLA: A szomszédnak ne legyen?
ARIBERT: Ha bírja, marja. Ahogy én bírom és marom.
ELLA: És még mindig nem elég? Még mindig kell?
ARIBERT: Mindhalálig kell.
ELLA: Élvezni, uralkodni!
ARIBERT: Folytatni. Abba nem hagyni. Mint a morfiumot. A pénz épp úgy követeli, hogy folytassák, szeressék. Nem lehet ezt abbahagyni.
ELLA: Van ebben valami rettenetes.
ARIBERT: Inkább valami hatalmas. Erős.
ELLA: Rettenetes. És diadalmas is. Ha ezen töröm a fejemet, olyan furcsán keveredik bennem a sok gondolat. Félek magától, iszonyodom. Megvetem és el vagyok ragadtatva.
ARIBERT: Micsoda furcsa kérdés.
ELLA: Itt most őszinte. Mi roppant keserűen és őszintén tartozunk egymáshoz, Aribert. Ne édeskedjünk. Vadabb dolog ez.
ELLA: Mi nem tudjuk simogatni egymást. Ha maga megfogja a kezemet, a csontjaim ropognak. Ne, ne, ne mosolyogjon. Így szép ez. És ha én a szemébe nézek, ha magához szorít... ha ráforrasztja a száját az ajkamra... gyűlölettel és zokogva szeretem... ahogy idegent szeret az ember... talán gonoszul... mint a párduc... de nagyon.
ELLA: Mért kérdi, hogy magát-e?
ARIBERT: Az előbb maga használta ezt a formát.
ELLA: Talán csak azt szeretem, amit maga jelent. És ezért aztán: magát is. Az uralmát ezen a felfordult világon. A durvaságát, amiben erő van. A pogány élvezését. A néger mohóságát. Szerettem már embert jobban, mint magát, Aribert, de úgy még nem égetett férfi, mint maga.
ARIBERT: Asszony se tudott úgy gyújtani!
ELLA: Ilyen életet asszonyok előtt nem kell igazolni. De a férfiak előtt mivel igazolja?
ARIBERT: Épp azzal, hogy rabló vagyok. Nem vagyok alattomos gyűjtő, kizsákmányoló, uzsorás. Most megy át a világ egy rossz állapotból, egy lehetetlen állapoton keresztül, egy tűrhető állapotba. Én ennek az átmenetnek vagyok a verekedője. Én egyetemi tanár voltam és milliomossá züllöttem. Én letérdelek azok előtt, akik belepusztultak ebbe a világba. De én kivágtam magam belőle. Én ott hagytam a kórvegytant. Én festéktitkokat árultam el, dollárért. De nem fekszem hideg párnán, hanem a legforróbb asszonyi mellen... Én vagyok az élet győzelme az özönvíz fölött. Engem nem döntött fel a viharszél. Mert én befogtam a vitorlámba. (Izgatottan vesz ki zsebéből egy táviratot.) Huszonegy gabonahajóm úszik ma a tengeren Dél-Amerika és Európa közt. Így szép ez!
ELLA: Ez nem így szép, hanem ezt maga így szépíti. Az embereknek hiába szépíti!
ARIBERT: Mióta magát ismerem, nem érdekel senki véleménye. Így fog maga egyszer gazembert csinálni belőlem. De oda is velem jön.
ARIBERT: Dehogynem! Az én hajómból nem lehet kiszállani.
ELLA: Ha elbukik, elhagyom. Megfizeti azt, hogy egy szegény embertől rabolt el, aki szeretett. Higgye el, ez nem így szép! Így van miért verekednie.
ARIBERT: (meg akarja ölelni)
ELLA: (eltolja magától) Várni. Várni estig.
ARIBERT: Várni. Mindig várni!
ELLA: Jöhet a lányom minden percben. Még nem is találkozott vele.
ARIBERT: (kedvetlenül) Nem.
ELLA: Örülök, hogy ide jöttünk. A tenger jót tesz neki.
ARIBERT: Engem még mindig nem szeret.
ELLA: Ez nagyon nehéz ügy. Csökönyös egy kicsit. Túlkomoly, koránérett.
ARIBERT: Engem gyűlöl egy kicsit.
ELLA: Talán nem is annyira magát.
ARIBERT: A mesterségemet.
ELLA: Azt is. Én azt hiszem, a kislányom egyike a legvadabb szocialistáknak itt a tengerparton. A lányok prédikátornak csúfolják. Ezek a háború utáni fiatal lányok... olyan furcsák, én már olyan messze estem tőlük... ezek már nem bakfisok. A többi bolond, az enyémtől meg meglehet ijedni, mert szent. Olyan, mint egy kis szent. (Elhallgat.) Maga ide se figyel. Máshol jár az esze. Mire gondol olyan komoran?
ARIBERT: Nyugtalan vagyok maga miatt, Ella.
ARIBERT: Valaki érdekli magát.
ELLA: Már azt hittem, az uramra gondol.
ARIBERT: De mégis. Mondja legalább, hogy nem.
ELLA: Kinevetteti magát...
ARIBERT: Én... én láttam, ahogy magára nézett. Ma délelőtt. A fürdőben.
ELLA: (kacéran) Hja lássa, arról nem tehetek.
ARIBERT: Nem vette észre?
ELLA: Most vettem észre. A maga szemén vettem észre. Ezért jobb hallgatni.
ARIBERT: Be kell csukni az ablakokat.
ELLA: És Lonti még mindig nincs itthon. (Csönget.) Esernyőt küldök neki! Ez igazán már előbb is eszembe juthatott volna. Szép kis vasárnap délután! Én még ilyet életemben nem láttam: itt mindig vasárnap délután esik az eső.
ELLA: Anna... be kell csukni az ablakokat... mindenütt...
(Künn mennydörgés, villám, zápor.)
(Anna és Aribert becsukják az ablakokat.)
ELLA: Istenem... talán mégis odaszaladhatna egy esernyővel és kabáttal... a teniszpályához...
ANNA: (az ablakon kinézve) Ott jön már a kisasszony!
ARIBERT: (az ablakon kinézve) Hogy szaladnak! Na ezek jól megázhattak!
ELLA: Milyen meggondolatlanság! (integet az ablakból) Siessetek!
ARIBERT: A fiatal fiú jön vele. (Szünet.) Ki az a fiú?
ELLA: Hogy nem volt annyi eszük... hogy bementek volna valami házba!
(Balról nyílik az ajtó. Lonti és Imre futva, nevetve, lihegve, a zápor elől menekülve ront be a szobába.)
LONTI: Nahát ez nagyszerű!
LONTI: Nincs baj, mamám, csak itt áztunk meg a végén, a kis úton. Idáig autón hozott Steiner úr. De ide a kapuhoz már nem tudott lejönni az autó.
ELLA: Szent Isten, kislányom, csupa víz a cipőd, a harisnyád.
LONTI: (nevetve) Mert térdre estem... pont egy tócsába (nevet). Nahát, ha Imre ott nincs... Imre... nem fog meghűlni? (hirtelen elhallgat, Aribertre néz). Maga nem ismeri Imrét.
ARIBERT: Nem volt szerencsém. (Kezet ad Imrének.)
IMRE: (bemutatkozik. Nem érteni, mit mond.)
ELLA: De most eredj azonnal átöltözni. (Csönget.) Imre, édes... magának is át kellene öltöznie...
IMRE: Óh nem, vigyáztam én...
LONTI: (megöleli anyját.) Anyám, milyen nagyszerű volt! Viharban szaladni, rohanni... Ahogy kergetett a villám, a mennydörgés! Úgy söpört minket az eső, mint valami söprű! Lehet, hogy jég is esik.
IMRE: Igen. Most kezd esni a jég.
LONTI: (hirtelen elkomolyodva.) Anyám... nem haragszol Imrére, hogy bejött. De én hoztam be, mert nem akarom, hogy ebben a könnyű ruhában szaladjon még vagy egy kilométert, a parton, jégverésben, kalap nélkül.
LONTI: Még sose volt itt.
LONTI: Milyen boldog vagyok, hogy végre beverte ide a vihar!
ELLA: Nem ázott meg nagyon?
LONTI: Milyen drága vagy, hogy ilyen kedvesen fogadod ezt az idegen Imrét! (megöleli az anyját.)
ELLA: Menj fiam... csupa víz vagy! Menj, gyorsan öltözz át.
ELLA: Vigye innen őnagyságát, tetőtől-talpig öltözzék át. A lábát jól ledörzsölni száraz frottír-törülközővel.
LONTI: (elbeszélésbe kezd.) Anyám, mikor az első csöppek estek, az Annie épp egy fán volt, mert felmászott arra a fára...
ELLA: Jó, jó, fiam, most elég. Menj öltözni. Addig nem vagyok kíváncsi semmire.
LONTI: Jó, megyek. De aztán elmondom, ha visszajövök. Imre megvár! Jó napot, Aribert.
ARIBERT: Csakhogy észrevett.
LONTI: Jobb későn, mint soha. Imre, megvár!
LONTI: Két perc az egész! (jobbra kiszalad, Anna utána megy.)
(Szünet. Aribert kinéz az ablakon.)
ARIBERT: Most csöndesen, egyenletesen ömlik.
ELLA: (Imréhez.) Üljön le kérem.
(Szünet. Aribert eljön az ablaktól.)
IMRE: Én, kérem? (feláll.)
IMRE: (mosolyogva.) Ki vagyok én, kérem?
IMRE: Nevezetes? Az igazán nem vagyok.
ELLA: Jó barátja a kislányomnak.
IMRE: (lelkesen.) Ó igen. Nagyon, nagyon jó barátja vagyok. És ő is nekem.
ELLA: Csudálatos, Lontinak nincs barátnője.
IMRE: Nem szereti őket. Egyiket se. Azt hiszem, igaza is van.
ARIBERT: Magának nagy sikere van itt a fürdőn. Fiumétől Triesztig magáé az egész tengerpart.
IMRE: Hogy tetszik azt érteni, hogy az enyém... a tengerpart?
IMRE: Kitől tetszik ezt hallani?
ELLA: (idegesen.) Mit akar ettől a fiútól?
ARIBERT: Én? Semmit. Konstatálom, hogy sikere van a nőknél.
IMRE: Nem foglalkozom ezzel, kérem.
ELLA: (Ariberthez). De... mi köze van másnak ehhez? Még ha foglalkoznék is ezzel?
ARIBERT: Nem kell védeni. Nem támadták. Csak konstatálták a sikerét. És konstatálják most is. Ez is siker, hogy maga így mellé áll.
ELLA: (jókedvűen) A lányom barátja, kötelességem.
ARIBERT: Még nem volt itt soha?
IMRE: Ma vagyok itt először.
ARIBERT: De most már, remélem, jön többször is.
ELLA: Sőt kérjük és szívesen látjuk.
ARIBERT: Hát én ajánlani fogom magamat.
ELLA: Most egyszerre... az esőben?
ARIBERT: Itt vár fönt az országúton az autó.
ELLA: De hát mi jutott egyszerre eszébe?
ARIBERT: Hogy még csomagolnom kell, ha este utazni akarok.
ELLA: Este akar utazni? Ma este?
ARIBERT: Elutazom. Kilenc óra húszkor. Szombaton, a bálra, úgyis visszajövök. Itt leszek egy hétig. Az autó addig itt marad.
ELLA: (sértődötten) Tulajdonképp nem is bánom, hogy nem megyünk este sehova. Ma egész nap szomorú voltam. Jobb, ha magam vagyok.
ELLA: (idegesen) Ebben az esőben?
ARIBERT: Ebben az esőben.
ELLA: És este nem jön értem?
ARIBERT: Kezét csókolom. Az autóval rendelkezzék. Ha szombaton jövök, telegrafálok. (Kezet csókol.)
ELLA: «Ha jövök?» Az előbb azt mondta: jön.
ARIBERT: Ötvenhat éves vagyok.
ARIBERT: Kezét csókolom. (Indul.)
ELLA: Isten vele. (Ki akarja kísérni).
ARIBERT: Ó, ne fáradjon. (Imréhez) Szervusz.
(Aribert kimegy. Szünet.)
ELLA: Akar egy csésze teát?
IMRE: Köszönöm, nem kérek.
(Ella az ablakhoz megy. Az ablakhoz támasztott homlokkal néz ki.)
ELLA: (meglepetten fordul el az ablaktól) Kicsoda?
ELLA: Micsoda szó ez, kérem?
IMRE: Talán... az érzékenységét sértettem?
IMRE: Akkor bocsánat. Ez az úr. Ki ez az úr?
ELLA: Ez az úr Aribert úr.
ELLA: «Csak?» Milyen élesen beszél róla.
IMRE: Nem. (Kis szünet után, forrón) És ha azt mondanám... nagyságos asszonyom... hogy érdekel?... hogy most ezen az egész világon nem is érdekel más, csak ő?
IMRE: (m. f.) És az, hogy tényleg elutazik-e ma este... anélkül, hogy magával még egyszer találkoznék... mert hisz csak most jött ide... maga miatt... magáért...
ELLA: Ejnye, kisfiam, miket beszél itt maga?
IMRE: Mit gondol, el tud utazni?
ELLA: Hogy mer maga ilyen kérdéseket intézni hozzám?
IMRE: Nem tudom. Felel rá?
IMRE: Hát? Elutazik anélkül, hogy...
ELLA: Ejnye... hát ez már mégis sok. Mi van magával? És kicsoda maga?
ELLA: Az nem megy olyan könnyen, mint szeretném. Micsoda hirtelen nekirugaszkodás ez? Először beszél velem az életben! Mi köze magának hozzám?
IMRE: (hevesen) Mért nem dob ki? Mért nem kerget el? Mért csinálja ezt velem?
IMRE: Hogy szóba áll velem! Miért?
ELLA: Miért? Talán... magam se tudom.
ELLA: (idegesen) Ez az ember érdekes és hatalmas ember. Férfi! A világ ura!
IMRE: És én vagyok az ő ellensége! Mi mind, fiatalok! Ez az egész generáció! Hogy lehet ezt az embert itt megtűrni... sőt... többet, mint megtűrni...
ELLA: (csudálkozva néz a szemébe, aztán az ablakhoz megy és hátat fordít neki).
ELLA: Már nem esik az eső?
ELLA: Sok jég esett. Reggel milyen gyönyörű idő volt. Nem hittem volna, hogy ez lesz belőle.
ELLA: Délben még fürödtem.
ELLA: Talán: látott? (ránéz.)
IMRE: Nem, nem. Néztem. (Erősen a szemébe néz.)
ELLA: Mondja, maga elszánt fiú, kicsoda maga?
IMRE: (földre néz, nem felel.)
ELLA: (szelíden, részvéttel) Gyerek.
IMRE: Az vagyok. (Ismét felnéz rá, a szemébe.)
ELLA: Hogy áll itt. Hogy néz rám. Maga kis haragos idegen. Semmit nem tudok róla. A világon semmit. És hogy beszélt velem! És így néz!
ELLA: Ebben a pillanatban: igen. Sőt mondjuk, hogy: nagyon.
ELLA: Nem. Csak kíváncsi lettem. Fejest ugrott az életembe. Most egyszerre úgy érzem, hogy egy perc alatt mindent szeretnék tudni magáról.
ELLA: Lássa, ezt nem kellett volna kérdezni. (Nézi) Hány éves?
IMRE: Soha egy cseppet se. Semmit.
ELLA: Mennyországba akar jutni?
IMRE: Nem. A pokolba, de tisztán.
ELLA: Férj lesz. Családapa.
ELLA: Hány szobája van otthon?
ELLA: Eljön szombaton a bálra?
ELLA: Valakinek a kedvéért?
ELLA: Hogy hívják azt az egyet?
IMRE: Isten ments! Orvos.
ELLA: Ez a legjobb barátja?
ELLA: Ez az az új generáció?
IMRE: Nem. Az új generáció még élvez. Mi a legújabb generáció vagyunk. Az új után következő. Mi nem a fiak vagyunk, hanem az unokák.
ELLA: Szép fiúnak tartja magát?
IMRE: Meghalok magáért... a kezéért, a szeméért... a közelségéért... a rosszaságáért, az önzéséért, a hamisságáért... a testi illatáért...
ELLA: Na... na... így egyszerre!... Hé!
IMRE: Most... most mindent tud rólam... azt is, amit nem akart.
ELLA: Egyet még nem tudok. Pedig százat kérdeztem.
ELLA: Azt tudom. A családi neve?
ELLA: Köszönöm. Most tudok mindent.
IMRE: (kitörve) Mit akar tőlem? Mit tesz velem?
ELLA: Üljön le kérem. (Ellép tőle.)
IMRE: Mért nem dobott ki az első szónál? Most boldogan sírnék ott künn az esőben! De megtűrt itt bent, és én most pusztultam el... itt... ebben a percben, ebben a szobában! Durván bevallottam ezt a nagy, szűzi szerelmet! Hiába volt az erőm, a fiatalságom, a romlatlanságom, az egészségem... az edzettségem... most mindennek vége lett!
IMRE: Összedőlt az életem... amióta látom, nézem, szeretem! Nyitott ablaknál alszom télen-nyáron és meztelenül. És soha egy érzéki gondolatom nem volt! Soha nem gondoltam arra, hogy... arra, hogy... csak most, amióta magát ismerem!
(Lonti belép jobbról, nagy csomaggal. Nem veszik észre. Lonti megáll és figyel.)
ELLA: Amióta engem ismer?
IMRE: Azóta érzem egész éjjel a testemet, érzem a száraz forróságát... a meztelenségét... a magányosságát... az éhességét! A régi aszkétákkal álmodom, akik, mikor fellángoltak, meztelenül csalánba feküdtek... hóba, jégbe... meg szúnyogok közé... meg gyertyalángon égették a kezüket... hogy ők ne lángoljanak...
ELLA: Milyen érzéki beszéd. A nagy őszinteségében nem kellemetlen. De ügyetlen. Milyen ügyetlen! Pedig a maga korában már milyen ügyes fiúkat látni... (megfordul, meglátja Lontit a nyitott ajtó előtt.) Na, átöltöztél?
LONTI: (aki ezeket az utóbbi szavakat hallotta, halálosan megsebezve) Igen anyám. (Lassan beljebb jön, leteszi a csomagot.)
ELLA: Imre azt mondja, ő is eljön szombaton a bálba.
LONTI: Megjöttek a szárnyak.
IMRE: Ahá! Az angyalszárnyak.
ELLA: Szóval mégis te leszel az angyal az élőkép-előadáson.
IMRE: Kiverekedtük ezt a szép szerepet.
LONTI: Aribert hozta Bécsből. Nem hittem, hogy ilyen nagy csomag lesz. Behoztam megmutatni.
IMRE: Miért? Nem szép? (Kibontja a csomagot.)
LONTI: De szép. (Álmodozva nézi a kicsomagolt két nagy angyalszárnyat.)
ELLA: Gyönyörű. Épp olyan, ahogy a festő megrajzolta. Nahát gyönyörű angyal leszel ebben. Igazi szép kis szomorú Botticelli-angyal. (Emelgeti a szárnyakat) Nem lesz nehéz?
LONTI: Csak úgy a kezemben méregettem én is. Könnyű.
IMRE: Valami nagyon könnyű anyagból.
LONTI: Olyan, mintha magától is tudna repülni.
ELLA: És próbáljátok az élőképeket szorgalmasan?
IMRE: Ó, még öt próba van. Hétfő, kedd, szerda, csütörtök és péntek. Szombaton nagy előadás és nagy bál.
LONTI: (álmodozva áll az ablaknál) Elállt az eső, kisüt a nap.
ELLA: El is megyünk hazulról, fiam. Uzsonnázni. Imádom ezt a nedves időt... így zivatar után... azt a jó szagot! Megyünk mindjárt, kislányom. (Jobbra indul) Csak kalapot veszek. (El.)
IMRE: (szintén kinéz az ablakon) Hogy kezd fényleni a tenger!
LONTI: (kezében a szárnyakkal) Rásüt a nap... a tengerre... (lassú mozdulattal a földre dobja a szárnyakat.)
IMRE: Na?! Összetöri! (fölveszi és valahova leteszi a szárnyakat.)
IMRE: Ugyan! Ezt a szép szárnyat!
LONTI: Semmit se bánok. Nem is szép.
LONTI: Édeskés. Drótból van és rongyból. Ha igazi lenne...
LONTI: Akkor vérezne minden toll, amit kihúznak belőle. Akkor szép lenne.
LONTI: Hogy tetszik magának?
IMRE: Sehogy. Maga szereti?
LONTI: Az anyám vőlegénye. Az apám egy boldogtalan, összetört ember.
LONTI: Az anyám vőlegénye. Nekem nem megy le a torkomon a falat, amit tőle kapunk.
(Szünet, Ella belép útra készen, kalapban.)
IMRE: (búcsúzik) Kezüket csókolom.
IMRE: Igen, megyek evezni.
IMRE: Bocsánatot kérek... de nem lehet, pontosnak kell lennem, a fiúk várnak. Kezüket csókolom. (Elmegy balra.)
ELLA: Mért nem köszöntél neki?
LONTI: Nem is tudom. Nem köszöntem?
ELLA: Miről beszéltél most vele?
LONTI: A szárnyakról. És az apámról.
ELLA: (Nézi a szárnyakat.) Milyen kedves Ariberttől, hogy ezt megcsináltatta. Bécsből cipelte ide. Ő nagyon szeret téged, imád!
LONTI: Imádni... Akit úgy szeretnek, mint engem az apám, annak nagyon nehéz az ilyen idegentől... észre venni, még ha...
ELLA: (zavarában az egyik szárnyat nézegeti.) Ez elgörbült.
LONTI: Igen. Ledobtam az előbb.
LONTI: Mert nem lehet vele repülni. (Odább megy.)
ELLA: Az előbb akartál valamit Annieról mesélni. Elkezdted mondani, hogy egy fára mászott...
ELLA: Nem akarsz velem jönni? Akarsz inkább a barátnőiddel lenni?
LONTI: Nincsenek barátnőim. Nem szeretem őket.
LONTI: Nem. Ókori táncokat tanul. Érzéki. Nem tudok vele beszélni. Szégyellem magam miatta.
LONTI: Cukrászdába jár. Ostoba. Kis szőke állat. Az agyveleje cukros tejszínhabból van.
LONTI: Felsőmatematikát tanul. Hidakat épít zsúrokon. Csupa hazugság. Utálatos.
ELLA: És Annie? Aki a fára mászott?
LONTI: Szeretője van. A fára is azért mászott. Gyűlölöm. Mind tisztátalanok. Annie agyonlőtt egy lovat.
ELLA: Az a ló eltörte a lábát, azt agyon kellett lőni.
LONTI: Azért a télen öngyilkos lett egy fiú. És ő meztelenül táncol. Beethovent. De egészen meztelenül. És utána elájul.
ELLA: Szigorú vagy. Az életben ki kell egyezni. Meg kell bocsátani.
ELLA: Hát hogy akarsz akkor... létezni?
LONTI: Esetleg... sehogy.
ELLA: Mi bajod van? Most megint ideges vagy, nyugtalan vagy. Mit akarsz?
LONTI: Menekülni. Valami elől, amiről nem tudom, hogy mi. Ő előlük. Ez elől az egész világ elől. Ha ezekkel a szárnyakkal el lehetne repülni... De nem lehet, mert rongyok.
LONTI: El! Menekülni! Csak az a szép élet. Vadul menekülni, veszélyeken át... üldözöttnek lenni...
LONTI: Senki. Én magam. Az életem.
ELLA: Micsoda szó ez, hogy «élet?» Hogy mered a szádra venni? Mit tudod te, hogy mi az?
LONTI: Én? Aki a klinikán embert boncoltam?
ELLA: Halottat, fiam. Embert nem.
LONTI: A halott nem ember?
LONTI: A halott? Hiszen az a legbüszkébb, a legszeretettebb, a legnyugodtabb, a legbölcsebb, a legirigylendőbb...
ELLA: Ne törd te ezen a fejedet. Gyere ki velem a partra. Elállt az eső, nézd, hogy süt a nap. Kimegyünk uzsonnázni a déli strandra, a nagy teraszra. Azt kapsz uzsonnára, amit akarsz. Mi kell?
LONTI: A tengert akarom, anyám.
ELLA: Jegeskávét fogsz kapni. Gyere.
(Kézen fogja, elmennek balra.)