Beczássy Judit: Indulásom
Beczássy Judit: Indulásom
Arra már nem emlékszem, ősz volt-e vagy tavasz, de azon ritka délutánok egyike, amikor Osvát Ernőt magunkhoz vártuk. Előző este tudta meg az uram, hogy a „Mari néni” dicséretet nyert az Athenaeum regény pályázatán, sietett közölni Osvát Ernővel, hogy én volnék Beczássy Judit és ő utolérhetetlen udvariassággal maga jött hozzánk. Vártam és féltem tőle.
Még a percek is hosszúak voltak, míg elszakíthattam, hogy csak én halljam szavait. Életem legboldogabb napja a volt, olyan boldog az ő pár dicsérő szavától, hogy a „de”, amit mégis csak mondott, éppen csak szíven ütött, egy szédülésnyit csak, már el is felejtettem, már nem is tudtam róla, csak a jó élt bennem tovább, mert öröm, a büszkeség, az a kétkedő, tétova elégedettség, ami mégis csak elégedettség. És mindenek fölött hála áradozott bennem, s még akkor este, a biztató szóktól neki buzdultan elkezdtem írni másik regényemet, a „Medvé”-t, majd röviddel utóbb felszított munkakedvvel már a harmadik, a „Tóth Eszter életé”-ben éltem. És Tóth Eszterrel már tovább jutottam, az Athenaeum pályázatán Osvát Ernő hozzájárulásával én kaptam az egyik díjat.
A „Mari néni”-vel még úgy voltam, mint a gyermek, aki játszva az erkély párkányára mászik, járkál ott és nem tud a mélységről, nem látja a rászegezett szemeket sem, nem érzi hol van és nem sejti, hogy le is zuhanhat. Azóta Osvát Ernőtől sok „de”-t hallottam, ami már tovább élt bennem a dicséret öröménél, ráirányította szememet a mélységre. Most ha újból a párkányra állok, már azt szeretném neki megmutatni, hogy nem szédülök le.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
