Nagy Márta: Szökik a grófkisasszony

Full text search

Nagy Márta: Szökik a grófkisasszony
A mama operaénekesnő volt.
Kint laktak, messze a várostól, mert a mamának jó levegőre volt szüksége.
Autón ment be minden este a színházhoz. És este későn jött haza. Rémes bundákból fehér nyakkal bújt elő, felemelt szoknyával szaladt be az autótól a házig, vékonybokás pirinyó léptekkel és csak halkan nevetett bent a szobában, hogy a gyerekek föl ne ébredjenek. Karszéket tolt a tükör elé, zajtalan selyemsuhogással. Bordó köntöst akasztott a lámpa nyakába és a félhomályos tükör barna csillogása mellett lebontotta hosszú, vörös haját.
A legnagyobbik leány, Aranka, a kulcslyukhoz bújt az ágyból meztelen lábbal és ha a két kicsi még nem aludt, hátrasúgta, fölemelt ujjal megszokott sóhajtással:
– A papa megint pénzen gondolkozik.
Mert a kulcslyukon éppen csak egy kis darabka látszott a papából, amint késő éjjeli csöndességgel egy öblös karszékben meghúzódott a mama hálószobájában. Hallgatta a hajtűk csattogását és számolta: egy, kettő, három ezres… A papa mellényéből kerek kis fehér folt látszott, rajta szépen, kicsit görcsösen összekulcsolt kezekkel és gonoszul villogó brilliáns kézelő-gombbal.
A papa mindig kissé kesernyés volt, rosszkedvű és kölnivíz szagú. Megvetette a finomabb parfőnt.
A papa operaénekes volt.
Délelőtt tízkor az énekmester jött a mamához. Vékony volt, kicsi és finom ujjú. Kis fekete szakálla volt, kék szeme és úgy mozgott, mintha mindig álmos volna. A gyerekeknek minden nap cukrot hozott. Szép pukedlit kellett érte csinálni, ujjheggyel megcsípve a szoknyát ahogy illik.
– Hehe… Hát a puszit mikor kapom?…
– Azt csak most tanuljuk!…
És Annucy félre csapott, reppenős aranygöndör fürtű fejével, huncutra hunyorított szemmel oldalt nézte Lilyt, ahogy múltkor egyszer a mozifilmre kellett.
– És magának úgyse… miért van szakálla?…
Kihámozta a cukrot és kitette a tenyerébe. És begyűrte a szájába. A tenyerével még piszébbre lökte az orrát.
Annucy és Lily moziszínész-növendékek voltak.
Délután, mikor a papa a klubba ment, egy szál fehér szegfűvel a kabátján, a mama már gyertyákat gyújtogatott nagy tükör előtt. A fénye átrezgett a másik szobába. Végigrózsázott a szőnyegen. Picit rózsaszínűek lettek tőle a bútorok, de a sarkokba kékárnyú porladó csokrokat szórt a téli este. Aranka ilyenkor menekült az ablakhoz, mikor már kilátni se lehetett és az akadémiai tánctanár szemét keresgélte, aki hetenként háromszor jött a két kicsihez délután háromtól ötig. Barta volt e neve, hosszúkás asszonyos foga volt és nagyon sötét szeme.
Aranka minden este lehunyt szemmel, lassan előre bukó vállakkal vigyázó csókot lehet át a virágos mintás, kifeszített csipkefüggönyön, az ablak előtt, ahol senki se látta.
A gyerekek grófkisasszonyt játszottak a sarokban, és a komornáját.
A mamához belépett egy váratlan fiatalember. Az asszony egy fehér fésűvel éppen bontogatta szikrázó haját.
– Nagyságos asszony érte jöttem, hogy elkísérjem a színházba, – rebegte és megállt ijedten a háttérben.
– Elég rosszkor jött, mert ma nem lépek föl. A páholyban leszek az urammal.
– Az urával? Pech! Akkor le se ülök. Bizonyára mindjárt itt lesz.
– Itt? Dehogy. Csak ott találkozunk. De azért nem kell leülnie.
– Nem is. Inkább itt maradok. Innen jobban látom. Fiús mozdulatai vannak.
– Igen. Azért kapok férfiszerepeket.
– Pedig általában nem tetszenek a férfias nők. A feleségem nőies.
– Magának sikerült bókjai vannak. Szereti a feleségét?
– Én? Dehogy. Az banális dolog.
– No látja! Pedig a férfias nők nem tetszenek. Én se?
– Kérem, kérem hogyne. Hogy gondol ilyet?
– Maga unalmas.
– Én?
A férfi közelebb jött.
– Ne bántson, – mondta. A vállára szeretett volna borulni sírva. A fehér púderes vállára.
Az asszony végignézett a haján. Vörös és sötét vonalakban tarkállott, mint napnyugtában egy csomó rozskalász.
A férfit félretolta a kezével. A gyűrűi fénykört villogtattak.
– Kidob?
– Dehogy. Hiszen nem veszedelmes.
A kalapjával elfödte a haja csillogását.
– Igazán kár, hogy nem maradt otthon.
Kétségbeesés látszott rajta. Bosszankodás vonaglott az arcán. Festett szemöldöke reszketett.
– Maga miatt nem érdemes lassan öltözködni.
És már bundában végigsuhant a szobán. Aranka elbámulva állt az ajtóban.
– Anyám – kérdezte – neked ilyen udvarlóid vannak? Akkor én nem leszek színésznő.
Az anyja végigtörölte a karjával az arcát.
– Engedj – mondta.
Az autónál odaszólt a sofőrnek:
– El ne tapossa ezt itt – és becsapta az ajtót.
A férfi kint rekedt a hűvös éjszakában.
Aranka a gyerekekhez ment. Elnézett a fejük fölött.
– Ez az? Ilyen az? – kérdezte halkan.
Ez volt az első csalódása.
Annucy átjött. Szuszogva nagy tarka skatulyát cipelt. Lihegett, mikor letette és megnedvesítette a száját.
– Most jövünk mi.
Büszkén egyenesedett föl, kicsit szétvetette a lábát.
Lily rózsaszínű, fényes selymet húzott ki a dobozból. Szétterítette a gyertyák alatt. Két kis balettruha volt.
– Most lesz a főpróba.
A kislányok vetkőzni kezdtek.
Aranka az ablakhoz fordult és kinyitotta. Zúzmarás ágak suhanás nélkül az ablakig hajoltak, a lapos, csillogó út fölött. A közelben fehér fák bokrosodtak, alóluk domblejtő indult. A hó fölött víg kacagás zengett.
– Hahó!… Vigyázz!
– A Marci fölbukott!
A ház sarka mellett két kis szán jött alá.
Marci messze kirepült a hóra, majdnem az ablak alá.
Sikongva hempergett. A világosság láttára gyorsan föltápászkodott. Kerekre gömbölyödött az arca a piros orrhegye körül. A szeme sarkai leereszkedtek a bámulattól. A fülig érő sapka szára gomb nélkül lóbálózott a nyakánál. Közelebb lépett, öklével törülgette a szeméből a havat.
– Aranka!… – kiáltotta.
A lány kinyújtotta érte a kezét és felhúzta az ablakdeszkára.
– Ez a Marci itt – szólt be a kislányokhoz.
Annucy éppen kibujt a szoknyából. Toppantott, a szemöldökét ráncolta:
– De Aranka, nem való!… – kiáltotta.
Lily csipkés inge fölött odaszorította a karját és elgondolkozott.
Aztán meglökte testvérét:
– Nem baj. Mama is fogad az öltözőben.
Marci már az ablakdeszkán ült és rábámult a két rózsaszín ruhára.
A másik szánkó gazdája lihegve jött föl a homályos dombon.
Nézett az ablak felé.
Aranka kihajolt:
– Kari gyere.
Különösen mosolygott. Dacosan összeszorította a fogát.
– Szokják meg – mondta és a karjába kapta a második kisfiút.
Annucy hátrakacsintott és a tükör felé tolta az arcát. Onnan leste a fiúkat. Előrehajolt, csípőre tette a kezét, rövid, csipkés alsószoknyája elállt hátul. Összehúzta a szemét:
Aranka nézte, hátrahajolt:
– Az anyja – suttogta – mint az anyja…
És a két fiút betolta a szobába.
Kari nagyobb és erősebb volt, szőke, nyúlszemű. Egyenes, komoly orrocskája nem volt piros. A kezét hátratette, nehogy odanyúljon valamihez. Megállt a szoba közepén és ijedten látta a megolvadó hó hogyan csurog a cipőjéről. Majdnem visszafordult, de Lily utánakapott. Egyik kezével a fiú vállát fogta, a másikkal odahúzta a ruhát. Mikor lehajolt, lecsúszott az inge. A kisfiú komolyan odanézett, aztán lassan ráfordította csodálkozó tekintetét az eléje tartott ruhára.
– Szép?!
Kari nem felelt. Az öklével az orrát dörzsölte.
– No, ne légy ostoba.
– Szép… – mondta Kari ijedten, szomorúan.
Annucy megvetően nézte Marcit, mert az félve lapult meg az ablak mellett. Csillogó, mozgó szemében csak a sok gyertya tükrözött.
Arankához fordult, közben púdert szórt a vállára gondosan
– A mi gavallérjaink…
Aranka nevetett.
De Lily és Kari megbarátkoztak. Eleinte bámulták egymást, csöndben, aztán egymás felé nyújtották a kezüket. Lily nevetett és leütötte a fiú fejéről a kalapot:
– Szobában nem illik, Kari.
A fiú nekibátorodva mosolygott.
– Fölveszem a cipőmet, segíts – kérte Lily és az egyik lábát föltette a székre, azt, amelyiken már sarkatlan selyemcipő volt. Babrált a szalagokkal.
Aranka intésére Annucy behúzta Marcit is a szobába.
Eszébe jutott valami, mert pajkosan mosolygott. Meglökte a fiút:
– Te ma táncosnők közt vagy.
– Igaz – nevetett Lily.
Fölélénkültek. A kis fiúk mind beljebb merészkedtek a szobába. Nézték a bútorokat, leültek a székekre, megint fölálltak. Megfogták a lányok ruháját.
Aranka mosolygott.
– Játszatok, – mondta és átment a másik szobába.
A lányok felöltözködtek.
Két rózsaszín balettáncosnő állt nem sokára a tükör előtt, a szoknyájuk összeért. Mögöttük a két fiú, csillogó szemmel.
Ragyogó arcukban nyitva volt az ajkuk.
– Szép… szép… – mondogatta Kari áhítattal.
Lily öntelten mosolygott. Félreintette a fiút. A szoba sarkába húzta. Halkan mondta neki:
– Én grófkisasszony vagyok… Tudnál-e szeretni?
– Ha játszanál velem…
– Játszani fogok… Tudod mit játszunk? Én grófkisasszony vagyok és te megszöktetsz engem.
– Jó. Hová?
– Hová?… Az erdőbe!
– Az erdőbe! Itt a szánkóm!… Azon.
Lily kacagott, tapsolt.
– Szánkó!… Azon…
Most Kari húzta őt. Könyörögve nézett rá:
– Gyere szánkózni!
Lily körülnézett:
– Megyek… suttogta halkan.
Az ablak felé sompolyogtak és hátra-hátra néztek.
Összenevettek.
– Megyünk szánkózni…
Lily föllépett az ablakdeszkára, amit a hó teleszitált már.
Megmaradt rajt a kicsi láb nyoma. Kari kézen fogta és együtt leugrottak.
Marci hátrafordult. Meglátta őket és nagyot kurjantott.
Egy ugrással utánuk lódult. A sapkáját a hóba vágta és a szánkóra pattant. Sebesen siklott alá. Harsány hurrája hosszan zengett:
– Hahó… Kari vigyáázz!…
Lily az ablakhoz rohant. De a hideg szél a nyakát legyintette és hátrafordult. A szoba közepén állt, hangos sírásra fakadt, az arca vonaglott:
– Aranka! – kiáltotta – Aranka! Elmentek!
Kinyílt az ajtó és a mama állt a küszöbön. A bundáját ledobta, ingerülten szólt:
– A papa nem volt a páholyban.
Aranka a másik ajtón át jött. Lassan néhány lépést tett az anyja felé. A fejét lehajtotta.
– Lily a Karival… Anyám, én tehetek róla.
Az énekesnő csodálkozva nézett rá. Az ablakhoz ment vele.
Kihajoltak.
A szél sem hallatszott. A kövér ágak némán hajladoztak.
Lily lábnyomát az ablakpárkányon finoman lepte el a hó.
A mama hátrafordult és megbotránkozva kiáltott föl:
– Nohát! Megszökött egy paraszttal!…

 

 

Arcanum Zeitungen
Arcanum Zeitungen

Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir

Arcanum logo

Arcanum is an online publisher that creates massive structured databases of digitized cultural contents.

Über uns Kontakt Press room

Languages







Arcanum Zeitungen

Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!

Zeigen Sie mir