Móricz Zsigmond: Szigethy István
Móricz Zsigmond: Szigethy István
Két munkás ember ül az útfélen s eszik. Krumplilevest eszik kanállal s fekete vagy fehér kenyeret hozzá. Ahogy a kanalat tartja a szája előtt, abban benne van, hogy az egész élet nehéz., fárasztó munkával van tele, jó ez a kis evés.
Asszonyok ülnek, állnak egy külvárosi alacsony százéves rossz ház előtt, akkora orruk van, elformátlanodott, túltengő szegény orrok, nagy papucsszájak, püffedt háj s beesett arccsontok, nehéz elfáradt testek, formavesztett szomorú lények: asszonyok? állatok? emberek? szörnyek? a mi édes anyáink! Akik szültek, enni adtak, felneveltek s mi meghízva elfelejtettük az arcukat, amelyet sose néztünk meg, mert csúnya volt s az ember a családtagjainak az arcát nem nézi meg, hogy ne kelljen emlékeznie csúnyaságokra.
Két szerelmes ül egy padon. Két fiatal test, amelyben azonban már csak trágyaégés formán gyullad ki az erotikus láng, húszon felül a nő, huszonötön felül a mesterlegény. A láng lekötötte egész testüket, csak a szemük ég egymásért, csak a szemük lángja mered egymásba, vonaglik a testük, az arcuk, de dermedten a szeméremtől s a tudatlanságtól s a szent nemző vágytól, amely fölemészti a pillanatukat. Színes hegyek, párzó színek, zöld és lila vakarva a képen: a legsúlyosabb tragédia.
Öreg ember lehuppant a vízparton a fűbe, vasvödre sötéten, mereven mellette: minek az, hetven évig öregedni, lába hogy kinyúlt, ó ha nem kellene többet felállnia, de a vödör! Az kemény és parancsoló és él az Isten, hogy ezt a vödröt még haza cipeli, minden csomóban oldott, bütykös csontjain, fölötte primitív ívekben egymásra borul az ág, a fagallya s templomi boltozattal övezi a jámbor életet: ó isten, ó isten.
Szent Sebestyént fához kötözik a poroszlók: ó ez a szent, kopott angol bajuszával, e szent tótfej, mint egy kultuszminisztériumbeli számtiszt, aki megöregedett a számok kipipálásában s e poroszlók, a hasas dülledt pofák, kik ezek? A festő álma a kövér jóllakott emberről, aki vidám s kegyetlen, mert nem tudja mi a kegyadás, a kegy elfogadás.
Fa-Krisztus a bölcsőben s felette a három királyok, három szegény, szegény öreg ember, lokális tónusokkal festve, egy kék, egy lila s egy meggyvörös, s az üstökös citrom-zászlója fejük felett, mint az ólomkatonák, festve gyermekkéz által, mily bánatosak, szomorúak, tiszták.
Óbuda nyomortanyái, házak barnavörhenyben ólomszürke tompa árnyékos napon, dülöngélő házak, táncoló összebukdácsoló szerencsétlenség, hepehupás halmok, minden mozog, semmi sem biztos, semmi sem örök, a Duna hátul, belefolyik e piszokvízbe minden szenny, minden szennylé s ezt isszák e házak kúttalan s vízvezetéktelen élői…
Kilátás a műteremből a Józsefvárosban, ó, düledező házak, ó egymásra szakadó emeletek: megharsan az ítélet trombitája és e bűnös Bábel összedől, mint a kártyavár és maga alá temeti az élőket és a halottakat, a szegénységet és a gazdagságot és a festészetet és a költészetet és a téglák úgy széthullanak, mint a parittyakövek.
Városvége, imbolygó kupacok s belevájva, mint féreg a fába, mint a szú a kettévágott deszkába, s a föld sárgán kifordított belével, hogy utálja, hogy utálja az ember, aki hozzá mert nyúlni rothadt testéhez és fellegek az égen hogy utálják, hogy utálják a földet, aki utálja az embert, aki utálja magamagát e szegénységben.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
