Halász Gyula: Vérben, vasban
Halász Gyula: Vérben, vasban
Az irodalomtörténetet sok tapogatódzástól megmentené, ha az írók mindig följegyeznék – mint Móricz Zsigmond tette ebben a kötetében – szellemi alkotásaik pontos születési dátumát, ahogyan az anyakönyvekbe bejegyzik gyermekeik születését. Persze olykor maguk az apák is zavarba jönnének, hiszen néha évtizedekig vajúdnak szellemi gyermekük világrahozatalán.
A háborús írások a szellemi alkotásoknak nem ebből a rendjéből valók. A legtöbb háborús írás bizonyosan napvilágot sem lát, ha a nonum prematur in annis elvét érvényesítenék a szerzők velük szemben. Nem is volna jó, ha csak azok a háborús írások születtek volna meg, amelyekért kilenc év múltával – fejcsóválás nélkül vállalhatnák a szerzők az apaságot. Igaza van Cholnoky Viktornak, csak a gazemberek nem változtatják meggyőződésüket. Semmiféle eseménynek – legkevésbé a világot megmozgató eseményeknek – nem lehetne soha senki becsületes krónikása, ha mindig az örökkévalósággal kellene számolnia.
Egyetlen lírai költemény nem íródhatnék meg, ha a költő megvárná, amíg – kihűl a lávafolyam, amely szívének kráteréből szökken napvilágra. A szerelem ittasult rajongójának éppolyan igaza van, mint a szerelem keserű kiábrándultjának. Az igaság nem örökéletű. „Semmi sem állandó, csak a változás.” A legszilárdabb tölgybe is bevési emlékét ez idő, csak a kihalt fatörzs az, amely nem gazdagszik új és új évgyűrűkkel.
Móricz Zsigmond háborús írásai nem keresztmetszetben mutatják meg a háború évgyűrűit, csak keletkezésük közben, ahogyan a költő lelkére rajzolódtak. Valljuk be mindjárt, ezekben az apró vonásokban alig ismerünk rá azokra az eltörölhetetlen barázdákra, amelyeket Móricz Zsigmond lelkén szántottak a háborús esztendők viharai. Az elszórt színfoltokban, amelyeket a művész vásznára rak, hiába keressük a festmény pompáját. És mégis ezekből rakódik össze a festmény – mint ahogy a pergő korongon új fény születik a szivárvány színeiből. A költő szíve ez a pergő korong.
*
A Vérben, vasban azoknak az éveknek a termése, amikor csak a vérben, vasban járó írások érdekelték sajnos nemcsak az olvasókat, de az írókat is. Két táborra oszlottak akkoriban az olvasók a háborús országokban: a „nyájas” olvasók táborára a hinterlandban, és a táborok „dühös” olvasóira, a frontokon. Mert olvastunk mi kinn a fronton is, árokparton, fedezékben, rókalyukban. Orosz ágyúk zengése közben az orosz óriások emberszeretettől áthatott regényeihez menekültünk vigasztalásért. Francia elme, angol szív segített feledni a boche-korszak és a Gott strafe England lidércnyomását. Ambrus Zoltán Midas király-át a Strypa partján, hat méterre a föld alatt, olvastam.
Csak háborús írást nem olvastam – sietek alibit igazolni: Móricz Zsigmond háborús írásait sem. 1914-ben, a mozgó háború korszakában, ritkán értek utol az újságok (amelyekben ezek a karcolatok megjelentek), amikor meg „hazalőtt” a srapnel, már alaposan be voltam oltva a háborús írások csábítása ellen.
Túlzás volna mégis azt mondanom, hogy most, egy évtized múltával fedeztem föl Móricz háborús múzsáját. Ezek az írások a kor termékei, annyira benne voltak a levegőben, hogy most, amikor végre egyhuzamban végigolvastam a Vérben, vasban-t, úgy rémlett, valamennyi történet régi ismerősöm.
De hová lett a régi elutasító előítélet a háborús tárgyú írásokkal szemben?! A költő szíve, emberábrázoló művészete elhallgattatta bennem a hőskultusz ellen lázadozó, ágaskodó kritikust.
Egy ideig, mi tagadás! a fronton is elgyönyörködtünk a háborúban, akárcsak valami izgalmas regény hősei, magával ragadott az őserejű szerző meseszövése, lobogó szilajsága, képeinek mozgalmassága. Belevetettük, magunkat a regény sodrába, s csak később jöttünk rá, hogy a regény unalmas, folyton önmagát ismétli és – nincsen vége!
Akármennyire tiltakozott is józan eszünk, erkölcsi érzésünk, szépségszerelmünk, a háború őrjöngése ellen, valami sportszerű izgalomba estünk, megtévesztett a tulajdon ifjúságunk, izmaink rugalmassága. Élménysóvárgásunkat szította a mesterségesen dédelgetett hiúság kéje, hogy ilyen világtörténelmi eseményeknek vagyunk cselekvő (!?) részesei. Pirulva olvastam később drága Kaffka Margitunk szigorú szavait egy író-barátja ellen, aki büszke akart lenni rá, hogy ennek az óriási világfölfordulásnak – kortársául született.
De nem! Miért rágalmazzam magam?! Soha egy percre nem kápráztatott el a háború, sohasem láttam benne erkölcsi igazságszolgáltatást, nemes értékek méltó diadalrajutását, természeti erők kiegyenlítődését. Soha nem győzött meg Tolsztoj Andrej hercegének szofizmája a háború szükségességéről, mindig is vallottam, hogy a grande armée sohasem őrlődik fel az orosz hómezőkön, ha Napóleont valami köszvény történetesen ágyhoz szögezi. A mi epikureus „gyönyörködésünk” védekezés volt csupán – lázas égés az oxigén-búra alatt…
A mi örömeink nem a háború örömei voltak, hanem az élet örömei. „Wir lieben das Leben nicht, weil wir ans Leben, sondern weil wir ans Lieben gewöhnt sind” – olvasom Nietzsche-ben.
Talán ilyesféle forrásból táplálkozott Móricz Zsigmond kirobbanó lelkesedése is és – akkor még! – rendíthetetlen bizakodása. Derűs jövőbepillantása az erő optimizmusa. És a vágyé. Amire erősen vágyakozunk, abban hiszünk is. A rettentő megpróbáltatásból csak akkor kerülhetünk ki diadalmasan, ha mi vagyunk a legeslegkülönbek, ha a magyar katona a legeslegelső a világon. Legyen tehát úgy.
Csodálhatjuk-e, hogy amikor mindenkit hatalmába ejtett a világtörténelem legnagyobb tömegbűvölete, a földtől elszakadó délibáb jótékony csodája a költő képzeletének gyökereit is meglazította a valóság talajában. A délibáb is természeti jelenség.
Mi, a háború elítéltjei és kiábrándultjai egyetsmást úgy lehet másként láttunk – akkor. De mi érdekelt felek voltunk. Nem volna bölcs dolog, ha csak a mi megfájdult szívünktől kérdezné meg az utókor: milyen is volt hát a háború?
De meg ki is merne vállalkozni rá, hogy megfeleljen erre a kérdésre? Képbe rögzíthetjük az óceánt, a vízcsöppek egyforma miriádjait, megrajzolhatjuk hű képben az erdőt, a fák glédában álló hadseregét, amelyet egyformán tépáz a vihar és ragyog be a napfény… de miképpen szorítsuk bele egyetlen képbe – vagy akár kötetbe – emberszívek millióit, szíveket, amelyek mind külön dobognak, másképp örülnek, másért szenvednek…
Ami nem igaznak tűnt az egyik lövészárokban, igaz lehetett a másikban, ami nem volt igaz a X-edik ezredben, igaz lehetett az Y-adikban. S ami ma igaz volt, amikor hallgattak az ágyúk, nem volt igaz holnap, amikor megdördültek megint fejünk fölött.
*
Idáig jutottam a Móricz Zsigmond háborús könyvéről el-elkalandozó vallomásaimban, amikor ismét kezembe vettem a Vérben, vasban kötetet és elolvastam másodszor. Ami tegnap még hidegen hagyott, s amit talán még összeráncolt homlokkal olvastam, mára élettől duzzadó valósággá teljesedett: az igazság zamata maradt utána a szája ízében. Csakugyan, így diskurálgattak a lövészárokban, a kórházakban, a hinterlandban, civilek, katonák, sebesültek.
„A győzelem szele lengeti a lelket. Elektrikus vígság.” Igen. Ismerem ezt az elektrikus optimizmust! (Nem rajtam múlt, hogy 1915. nyarától fogva fokozatosan halványodott, mígcsak végleg el nem sorvadt bennem.)
A Pillanatképek, rajzok, esetek gyűjtőcím alá foglalt huszonöt apróságról érezzük, hogy, ha nem is mind csupa megtörtént eset: megtörténhettek és bizonyosan így történtek meg.
A Negyven huszár – ez a lovával összeforrt negyven Csaba vitéz – sem borzolja már idegeimet. Ha megerőltetem emlékezetemet, mi gyalogszerrel járó bakancsosok csakugyan ilyes mondaszerű fényben láttuk a negyven huszárokat, amikor nagyritkán találkoztunk velük a Hadak útján, faluvégen, erdőszélen.
És amit a huszárok nyomában járó bakaságról mond, ez már ismét a régi jó békebeli Móricz Zsigmond, akinek biztos látását nem kápráztatja el az egész világ görögtüzes lobogása. De a Vérben, vasban legtökéletesebb darabja mégis az Óévi levél a lövészárokból. Jó meleg lehet benn a svarom-kályha mellett: a parasztbakáról lefoszlik a csukaszürke mundér és kibúvik alóla az – Ember.
A Kárpáti vihar-ban a valóság rögös talajáról fölszárnyal a költő a havasok ormára. Viszi a vonat Dóry Bandit, a kis hadnagyot a fenyegetett határok felé. „A Verhovina csúcsai… rakva, tömve a csodák minden színeivel… Kisded nyírfa, szűzi szeméremben csillog a rét szegén, átlátni szemérmes aranyfátyolán… Egyszerre a völgy kitárul, s kétfelől ezernyi apró csodafa, szétszórva, mint egy csodanyáj, s most mind kíváncsian emeli aranyszemérmes szép fejét, fényesen és csodálatosan az elfutó sötét, hosszasan elkígyózó vonat felé.”
„Nem! Ezt a hazát megvédjük ezernyi ellenség árözönje ellen.”
(Ebben a sistergő, sikoltó sorban benne van a könyv és benne van a kor, amelyből a könyv megszületett.)
A Hadi kis tükör tizenöt epizódja már vérszagúbb. Ezek már itt-ott dübörögnek a csaták zajától, húj-húj kiáltástól, ezek közt ott kísért már a vörös ördög is és a magyar baka szuronya olyan könnyedén szalad keresztül a muszin, mintha vajba döfne vele.
Nem tehetek róla, nekem még fájnak az ilyen szavak. Szeretném hinni, hogy nem szívbeli gyönyörűséggel kaszabolt a huszár és irtózattal ontott vért a baka – de alighanem megint csak az írónak van igaza. Hiszen csak sebesülteket beszéltet – a háború első évében. Szó ami szó, a teljesség kedvéért és ellensúlyképpen a mieink lebírhatatlan hetyke vitézségéért, jól esett volna egy amolyan szívbemarkoló fejezetet olvasni, amelyben végre-valahára a mi katonáink maradnak alul.
Nem csupa merő diadalmámorban pergett le az az ötvenegy hónap. Nem maradhat megíratlanul a háborús élet viszályának a története. Lelki története. A megdöbbenés, szívelállító szorongás, fájdalom, iszonyodás, – ezt is meg kell még írni. És meg kell írni a „visszavonulásokat”, ahogy katonai nyelven nevezték, amikor versenyt futottunk az életért, ki merre látott, kalapáló szívvel, elfúló lélegzettel, patakokon gázoltunk keresztül, farakások mögé húzódtunk meg a kozák dárdák elől és az ágyúk félelmetes szabályossággal vágták gödreiket lábunk elé…
A menekülések lélektani „rugóiról” is érdemes volna elmélkedni egy kicsit. A halálfélelem – fogják mondani – persze hogy a haláltól való borzadás fordítja meg a csapatokat. Talán nem csak ez. Eszembe jut egy élményünk a rudniki Tarnowski-kastély közelében. Szuronyt szegezve jött reánk az orosz egy nyirkos hajnalon. Napokon át „puhított” már az ágyú, kimerültek is voltunk, agyon áztunk, dideregtünk gödreinkben. Egy darabig csak lőttünk, lőttünk, rámeredtünk a közeledő szurnyerdőre… egyszerre csak kiugrott a bakaság az árkokból és azzal neki az egész – nem az orosznak, kastély kertjének. Hiábavaló volt ott bíztató szó, buzdítás, fenyegetés, mint a nyúl – vagy inkább mint meglőtt sánta nyúl – csetlett-botlott, iramodott szegény riadt magyar. Egy órával később szépen visszasétáltunk megint, negyven lépésre az orosz szurnyoktól.
Ma már meg vagyok róla győződve, tudat-alatti rejtett oka a hirtelen riadalomnak, nem a halálfélelem volt – válságosabb órákban szilárdan kitartottunk – hanem az ölés gondolatától való ösztönös iszonyodás. A következő percben gyilkolásra kellett volna emelnünk szuronyainkat.
Mindezt és még sok mást meg kell és most már meg is lehet írni. 1914-ben még Móricz Zsigmond sem írhatta meg – mint, ahogy 1924-ben a Vérben, vasban-t nem írhatná meg. Annak az eljövendő könyvnek, amelyben minden benne lesz a háborúról, csakugyan azt a címet kell majd adni, amit Móricz Zsigmond adott másik háborús kötetének – ennek a szívekbe látó, szívig ható könyvnek: – Szegény emberek.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
