Révész Béla: Jó szerencsét!
Révész Béla: Jó szerencsét!
Móricz Zsigmond, a csonka regényének utolsó lapjára ráírta: „itt a könyv, mint történelmi dokumentum”.
Kiválóan, az!
Valószínű, hogy mi másképpen akarjuk érteni a megállapítást, mint ahogyan Móricz Zsigmond érti. A torzó valóban monumentum, nagy lendületű, komoran ígérkező, de főként arról vall, milyen szándékokkal, a munkatempónak milyen hevületével állt meg az író, amikor „jött a Háború, és felrobbantotta a regényt”. Megragadó a lezuhanó írás, ilyen szempontból is. Demonstrál. A bujálkodó kövér élet még nem sejti halálát, emberek, tulajdonságaik önfeledten kavarognak a lét megterhesedett káoszában, henye és rettenő elmék gondolathuzalokkal fonják át a világot, probléma-zivatar záporoz a „fulladásos” rekkenőből, az érett idő, derült-borult tájékokról csak a roskadó kalászost mutogatja – az olyan ölelésű író, mint Móricz Zsigmond, állhat-e elénk másként a megduzzadt élettel szemben, mint amilyennek abbahagyott regényében látjuk? Történelmi dokumentum ez a csonka írás, egy korszak zenitjén a kiválasztott író, ilyen írnivalót talált és mielőtt elindulna a rengés, megtükrözi, mi volt itt, mi lehetett volna itt? A „Jó szerencsét” ha csorba is, a tökéletesen foncsorozott tükör, a hömpölygő korról és a hömpölygő teremtőpasszióról, ami az íróé.
Amit mi másképp óhajtanánk értelmezni, az, hogy ennek a büszkén történő írásnak nem szabadna, nem kellene „torzóvá szakadnia”. Persze, ez beavatkozás lenne a szuverenitásba, mert az író maga határozza meg, mit, hogyan és nincs helye ott a fölszólalásnak, amikor az elnémulásnak, szavakkal nem érinthető, zárkózó képzeleti, hangulati, idegzeti okai lehetnek. Mennyire tudjuk a respektálnivalót és mennyire értjük a lelkiségnek önmagával tanácskozó történeteit! Mégis, a zimankót olvadással fölserkenteni… helyes, nagyon helyes lenne. Ez a regény megrendítő elevenséggel kallódó áldozat, a romok alatt. Ki kellene menteni onnan!
Majd beszélgetünk arról, milyen élnivaló, pompás test ez a matéria és tékozló szülő az, aki az ilyen magzatnak nem engedélyezné a kilenc hónapot, de unott elfáradással, elvetélné. A „Háború” ölte meg? Hogyan? A Felvidék a területe a regénynek és az ország testéből lekanyarították a miliőt? Szaporítsuk a cinikusnak, nem értőnek látszó megjegyzéseinket és hozzáfűzzük, a gyár, a hámor, a bánya ugyanúgy megmaradnak és a lekanyarító határon átsegít az útlevél. Más nemzetiség dölyföl a terep fölött, és nem lehet már zavartalanul magyar a regény, amilyennek indult? Igaz ez? Ha a magyarokat Amerikában keresem fel és a dollár acélgyáraiban érzem a magyar munkát, az én írásom róluk, az nem lenne róluk: búgva hatalmasan magyar? Talán úgy értette Móricz, hogy a regényének „torzóvá kellett szakadnia”, mert széthullott Magyarország is és amit ő az egész hazának levegőjében akart fölmutatni, azt elnyomorodottan, elsötétülten, levegőtlenül nem lehet már megpróbálni? A regény koncepciója, a koncepció, mely zsugorodva körénk dermedt?
Ebből az írásból, támadt felfedező izgalommal, Móricz felé az elmélyült vonzalommal, elmondanám egy-két gondolatomat. A „Jó szerencsét” olyan ívelésű munka, ha az eltörött vonalát tovább képzelem áthalad háborún, határokon és a magyarság dolgán is. Móricz Zsigmond írói erejének skálája, külön tanulmányra való. Itt csak röviden érintjük, hogy a játékos derűtől az elemi megzendülésig, minden a tulajdonában van és ez a fölszereltség tudja elsodorni a talentumát, a monumentálishoz is. Színeivel, buzogásával, karoló pátoszával akkor a legkarakteresebb Móricz ereje, ha a monumentalitás horizontját feszíti az ábrái fölé. Az ösztönössége ragadja is magához az olyan témákat, amiknek fabula-ártatlanságából, ha csak lehet, felröpíti a mindent, a mindenséget és nem egy rajzát, novelláját ismerem, melyek elhagyják önmagukat, elbeszélő aprócska emberei egyszeriben megnőnek, Atlaszokká válnak és hordozói lesznek sorsnak, végzetességnek.
A csonka „Jó szerencsét” az a mag, amiben a cédrust sejtjük…
Éppen az élteti sürgető írásunkat, hogy hisszük, méltóbban, kihívóbban alig került még Móricz téma elé, mint ebben a munkájában. Móricz talentumának teljes megzúgása: a monumentalitás eljutott a monumentalitáshoz. A munkához. Őszinte, impozáns találkozás ez. Móricz vérében úszik a tiborci sejt, mely érzi „az ősi nyomor-társakat” (Móricz szavai), akár zsellérnek, akár proletárnak hívják őket. Móricz majdnem minden munkájában megmozdul ez a vizsgálódó, fölháborgó indulat, élesen, elszánt megkémleléssel, A Munkáról, munkásról, először ír a csonka regényében. Móricz híven látja a munkást. Tudja róluk, hogy a munka szolgálói nem az elkülönült emberek és úgy kell őket elszemlélni, mint az atomokat, akik a Testbe, az Egészbe zárulnak. A munkás: A Munka és minden proletár ezért hordja homlokán a monumentalitás jelét, egyének, akiknek válla körül fölemelkedik az Élet, a Közösség, a Küzdelem, az Eljövendő… Móricz fölviharzó ereje szinte paráználkodik, amikor Velük találkozik. Olvassák csak el a „Jó szerencsét” lapjait, ahol Móricz a gyárról ír és a munkást írja, az 59–62., a 76–80., a 110–112. oldalak grandiozitásait, amikbe az író, a képzelet villámlásával tudja beléágyazni egyéb mondanivalóit is. A nagyvonalúság szárnycsapása csap meg innen és a fölásott férfilelkek asszonyos ügyei is, a szerelemnél többet: A Fátumot hirdetik. Mindenütt, mindenfelől a távolságba emelkedő vonalak, még az epizodisták is úgy mozdulnak, hogy a látóhatár szélesedik tőlük és az egész munka, a sokágú szerkezetével, a Góliát-szándékok zavartalan svungjával olyan szerencsés manifesztálása Móricz erejének, hogy még így, torzó alakjában is, nevezetesség, a legkiválóbb alkotásai között.
Visszakanyarodunk kérdezősködésünkhöz. Miért legyen az torzó, aminek megnem ölhető nagyszerű törzséből csak úgy előkívánkoznak a karok, a formák, hogy kiteljesedjék az Egész? A magyar szerencsétlenség nem akadálya a munkatempónak. Ennek a matériának mélysége, magassága azért olyan kivételes, mert az emberek felé visz, nem a nemzetiségi emberek felé, olyan litteratura, amely minden nációk fölött, az emberiség nagy gondolataitól lángol. A Munka, az evangéliumi akol, ahol végül is, a minden színezetű emberek találkozni fognak. A magyarsága pedig ne sajogjon Móricznak, mert büszke magyarság, a magyar író bravúrja, ha a Germinal mellé tudja odahelyezni a maga – úgy lehet – még súlyosabb könyvét…
Na, talán, elfáradt a Móricz teremtő kedve? Ohó!…
A tiszavirág-riportoktól a színdarab lávaömléséig, másként néz ki ez a „bágyadt” alkotó…
Képzeletének rekeszeiben a szabadulnivágyó látomásokkal, ifjú ereiben a mindenfajta gerjedelmek mámorával, tolla alatt a szavak sípjával, kürtjével, orgonájával, dobbanjon fel hát a megajándékozott Zseni. Nehéz a virtus, de bírja a legénye!
Jó szerencsét, Móricz bajtárs…
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
