Révész Béla: Vallomás
Révész Béla: Vallomás
Bírálatok a legutóbbi könyveimről, még mindig figyelmeztetnek, tudom-e azt – „iskola” van körülöttem?
Személyes mondanivalókkal mindig hallgatag voltam és ha most először hajlok a beszélgetésre, azért tenném, mert a vallomás eltávolodik önmagamtól és ha szubjektív jellegű is a felelet a kérdésre, mindenkiért, mindenről gondolkozik. Tehát kérdik, tudom-e, hogy tanár lettem és nebulók rajzanak körülöttem? Úgy is magyarázzák írói munkásságomat, hogy én vagyok az, aki „az expressionizmus eszközeit a legelsők között használta az európai irodalomban”, az egyik írói csoport pedig egyenest proklamálja az atyafiságot, hogy én lennék az „ősapjuk” – lehet-e, szabad-e, a fiadzott sokaságban szótlanul venni, az unszoló zsivajt?
Igen, tudom, látom őket…
A szaporázó könyveiket és folyóirataikat, amiket teli írnak az én megszólt szavaimmal, háborító formáimmal, elszabadult képeimmel. Az őszülő kortársakat is, akik máról-holnapra átnyergelnek és hetykén szorgalmatosak s ha itt-ott, kihagyó munkakedvvel majd én is írok, talán már én utánozom őket – magamat.
A redakciós asztalomat is évek óta elöntik a kéziratok és küldik a dübörgő zsengéket, az én hangommal ágálókat, valamint ilyesmiről panaszkodnak a más redakciók is.
Ezt a fövenyes sokaságot azonban már másként lehet elszemlélni. Erősen valószínű, hogy ez már a nemzett nemzedék. Van köztük sok idétlen, izgatottan kapkodó, besurranó svihák, de a tehetségeseket közülük szívelni kell, szeretni is lehet, érteni pedig őket, messzibbrelátó kötelesség. Ezek a sorok, értük is tisztogatják a látóhatárt.
*
Elgondolkoztat, hogyan van az, hogy az utóbbi években szaporodtak el az írók és költők, akik művelik az írásfajtát, amivel már húsz év előtt, ékes-éktelenek a megjelent könyveim. Az utánzók kisded, de makacs csapata jött mögöttem, már egészen fiatalon, de más a mai jelenség. Az sem helyes megállapítás, hogy az „érvényesülés” idejére volt szükség, amíg a vegetáció a nekibuzdult zsendüléssel megmutathatta magát, másutt az igazság.
Csak utánzók, hirtelen forduló, változó írótársak nem számítanak.
A legfrissebb nemzedékkel, melynek gondolatformái, stílusproblémái, képzeletének művészi jelei olyanok, mint az enyémek, más a viszonyom. A magányos, hosszú bolyongás után, találkozom velük. Erről bontogatnám a gondolatot.
Azt hiszem én húsz-huszonöt év előtt megtaláltam az írói külön világot, amely most megismétlődik és a legújabb nemzedék elé is tárul. Én szocialista író vagyok és írói vérség számára, a szocializmus horizontját, messziről mozduló levegőjét, sajátos káprázatait, hitbeli sugdosásait rokon olyan matériának tartom, mint amilyen végzetes különösséget, ez a mai világ kínál. A Verelendung, tíz év medrében összezsúfolt vagy száz esztendőt és a hivatott, most induló író, ha nem is szocialista, kénytelen az élet spontán válságáról, a megrohant lélek új ábráiról, a jelen forgó káoszáról, a kibontakozás víziójáról, ugyan úgy képzelődni, sejtelmezni, reagálni, ahogyan az író megtermékenyült, ha a lelkével, szenzibilitásával, a talentumával vált szocialistává.
Pontosan érzem, ha azelőtt a magam képzeletvilágában társtalanul fogadtam a fantomokat és titkos izgalom volt, amit sejtettem, láttam, a mai összedőlt mindenség, ugyanúgy dönti elém a fantasztikumokat, ugyanúgy verik, alkotásra ugyanúgy hajszolják az írói érzékenységemet, mint ahogyan egészen fiatal koromban mozdult a teremtő vágyam.
Nem azt mondom, hogy vágtatva, de elébe érkeztünk a szocializmus rendcsináló idejének (bár csak vele látszik a jövendő), az se a problémám, hogy az írók színezetét vizsgáljam, mert tőlem a legszembenállóbb tájékokról jöhet a jövevény, ha művész, csupán arra akarok rámutatni, hogy a sujet: írói lélekzés számára ez a komprimált minden azonos, ha huszonöt év előtt a szocializmus gondolatvilága ébresztett engem munkára, ha a fölserkent mai írók, a ma miliőjében találják meg az írnivalójukat.
A szocializmus az előrehajtó képzeletet már belepte a látomásokkal:
a zugolyt elhagyva a tér emeli fel végtelenségét,
jelzett rengések a kataklizmát fölvarázsolják,
az ember felejti első önmagát és sajgó atomjává alakul az emberiségnek,
a megnyilatkozás: a kikiáltás vágya új szavakért, más szavakért vajúdik,
a reménység, nem az egyed nyugtató sátora, firmamentuma a közösségnek,
a gondolat, amint emelkedik, fürkész, romok között lehető szerpentint kutat: a mindenki gondolata,
ugyanúgy, ahogy a mai fölhányt, sorsa előtt veszteg zavarodó élet, rezzenti-husángolja az idehivatott, induló írót.
Kellett, hogy az én hangom mindenfelől meghangozzék, ha olyan lett a sujet, amilyet én valaha magányosabban éreztem.
Verhaeren, Maeterlinck már az eltakart miliőből zendülnek, de a szocializmusnak kevés a művésze, mert a mozgalom még mindig a nyers fundamentálásért küzd. Erősen valószínű, hogy az időjárás rajban fogja meghozni a szocialista művészeket is, mert, akik ma versengve, de kénytelenül növelik az „irányok” lüktető és kifejlődő zenebonáját, azok az új embert érző ösztöneikkel, olyannak sejtik a jövendő életet, amilyennek a szocializmus kijelölte.
Talán nem szocialisták, nincs színezetük és nincs pártállásuk, de itt vannak, írók, talajforgató a szavuk, más szándékú az akaratuk, átzúdulnak szabályokon, forradalmas formáik a szűz fegyverekért törnek, mert el akarják mondani a kimondhatatlant mivel rajtuk ütött az Összeomlás, a Föltámadás…
Találkozom velük és értem a viharzásukat…
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
