Gyergyai Albert: Robert de Traz
Gyergyai Albert: Robert de Traz
(„complisec” novellák, „dépaysements”: útirajzok, mindkettő Grasser kiadása.)
Két lélek él, ha jól látom, az elegáns Robert de Traz-ban, a francia Svájc, a „pays romand” ma talán legdivatosabb szépírójában, a Revue de Genéve szerkesztőjében, s Magyarország rokonszenves barátjában. Az egyik a genfi protestáns, a tanárok, teológusok, óraművesek honfitársa, a kitűnő nevelésű és kitűnő modorú városlakó, s főképp ma is eleven történeti hagyományai bizonyos belső figyelemre, körültekintő tájékozottságra, kissé korlátolt életformára, s – féktelen terek és vágyak helyett – a befelé nézésre, a szorgos lelkiismeret kutatásra irányítottak. Genf, három nagy ország között, külön vallást, külön államformát, s külön irodalmat is teremtett, amelynek fénye és fonáksága, talán már Rousseautól kezdve, amorális érzékenységben rejlik. Robert de Traz sikerrel folytatja elődei hagyományát, aki közül Edouard Rod nálunk sem egészen ismeretlen, s ha Rodra, annak idején, a bourget-i lélek elemzés is hatott, Traz, bizonyos bátorsággal, már proust-i csapásokon halad. E legújabb novellái, amelyek mögött egész sor regény áll, s amelyeket „Bűntársak” című foglalt egybe, hibátlanul megszerkesztett lélektani „esetek”. Mindegyikben gyakorlott kézzel s a jólneveltség tartózkodásával, a lélek bizonyos végleteit, rejtett „cinkosságai” szögezi le, egy-egy mai történet keretében. Egy kisfiú, a szülői neveléssel szemben, már-már egy hozzájuk tévedt a züllött rokon prédája lesz, de a kalandor eltávozik s a fiú szüleivel marad (Le Réprouvé). Egy kamasz előbb unokabátyjáért, majd ennek mennyasszonyáért rajong, féltékeny mind a kettőre, s már-már a lány körül próbálkoznék, de a sors szétválasztja őket, s mint a szerző maga mondja: „szerencsére” nem történik semmi (L’enfant jaloux). Egy fiatalember addig ármánykodik egy szépasszony, majd meg a lánya kegyeiért, míg mindkettőt elhódítják tőle egyszerűbb s aggálytalanabb barátai (Le Machiavel maladroit). Két fiatal s közeli rokon, egyforma lelkű és külsejű, egyik fiú, a másik lány, felváltva vonzza és taszítja egymást, s a fiú már-már bele is betegszik ebbe a kínzó kettőségbe, de a lány – szerencsére? – meghal, s a másik visszanyeri egyensúlyát (Double). A véletlen hasonlóság s egy elveszett útlevél cinikus Don Juan-ná formál egy jámbor tudóst és családapát, de mire végleg beleélné magát az igazi Don Juan lelkébe is, távozása elejét vágja minden külső és belső drámának (Le Personnage Invisible). Legszebb: Le Visage Different – annak az ifjúkori barátnak arca, akit jámbor özvegy anyja, szenvedélyes szeretője, s szellemét bámuló iskolatársa más-más módon szerettek, s más-más módon idéznek fel emlékükben és a halott naplójából már-már kiderülne, ki látta jobban, de a féltékeny szerető tűzbe veti az egész könyvet, s mindegyik hű maradhat a régi képhez. Vajon nem jellemző-e ez kissé Robert de Traz egész módszerére? Várjuk a nyílt neki rugaszkodást, a felfedező merészségét, az útját, – s az utolsó pillanatban az akarat megbicsaklik, a fegyelem megalkuvásra kész és a napló, a nagy titok, a művészi vakmerőség a tűzbe kerül. Robert de Traz nem kockáztat semmit, egy francia novellista, akinek mind fantáziája, mind a kíváncsisága korlátlanabb vagy a történést vinné tovább, vagy pedig introspekciót, több teret adna az ösztönöknek, hangsúlyozná a szexualitást, cselekménybe sűrítené a vérszegény elgondolást, s nehezebben, de annál izgatóbban érhetné el a probléma és a történet harmonizálását. Robert de Traz genfi író, nem a cselekmény robbanása, s nem is a lélek végletessége, hanem bizonyos lelki helyzeteknek morális visszhangja érdekli. Ha ez a visszhang felhallatszik, az író úgy érzi, célhoz ért, s már csak a befejezés van hátra, puritán lelkek megnyugtatására. A természet, a svájci keret, alig egy-egy mondatban jelentkezik, a Visage Different-ban sejtjük, hogy egy kis hegyi városkáról van szó, valahol a Léman felett, bár ez se biztos, ez a morális irodalom a világ egyik legszebb táján, nem annyira a táj szépségét, mint inkább korlátait tükrözi. „Erkölcsi mesék” mint régente mondták, – amelyek közvetett úton, a kalandok, a vészes bonyodalmak, a lélek rossz szirtjeinek sommás feltárása révén a biztonságot, a nyugalmat, a szokás egyensúlyát magasztalják. Az élet nehéz művészetében talán ez is a legjobb, de a művészet életében nem ez az egyensúly fontos, s nem mindig az egyenes út a legrövidebb…
A másik lélek a genfi világpolgár, aki, ha kell, szívesen érdeklődik idegen tájak s emberek iránt, sűrűn utazgat és tanul hatalmasabb szomszédainál, s olykor talán mert szűknek érzi házát s kicsinek s genfi tavat, nagy terekre, végtelen tengerekre szomjas. Robert de Traz ezt a vágyat józanul „dépaysement”-nak hívja, s nem is ért rajta semmi mást, mint egy-egy nagyobb kirándulást, amely magára utalja, elszakítja városától, kizökkenti a hétköznapból, s idegen lehetőségek felé vonzza, – persze csak ideiglenesen és kísérletképp, hogy aztán még inkább élvezhesse a megszokott én fölényét, s még biztosabban hangoztassa az emberek egyformaságát. Ma mindenki utazik, talán mert sehol sincsen otthon, s ma mindenki Európát menti, Robert de Traz, a genfi polgár, inkább csak exotizmusból utazgat s ki tudja, hogy Európáért nem divatból aggódik-e. Mert Európa maholnap elsikkad bábái keze között, Indiától Darmstadtig minden modern emberhalász Európára veti ki hálóját, s a Revue de Genéve szerkesztője s a Dépaysements szerzője ugyancsak Európa mellét kopogtatja, finom és kifogástalan testtartásban. E könyv előszavában Európa új képét ígéri Traz, s a népek lelkének lényegét. Ehelyett azonban, fájdalom, exotikus tárcákat ad, nem a Stendal lélektani, nem a Morand transzcendens exotikumát, hanem azt a hevenyészett, félig regény, félig riportszerű műfajt, amelyben, ez idő szerint, főképp a híres Tharaud-k jeleskednek, s amely kósza, de „pittoreszk” részletekből elképesztő „tanulságokat” vél leszűrhetni. Már a Complices-ban is volt valami ebből a csak festői, csak szemnek való exotikumból: a kötet hat novelláját, megoldott csokor szálaiként, hat más-más nemzetű barátjának ajánlja a sokfelé jártszerző, s a hatodik egyenesen „magyar” légkörben történik. A Dépaysements-ban szinte egyéb sincsen: „Öt nap Berlinben”, „Két hét Bécsben”, s mennyi pletyka és mennyi morál e rövid öt nap vagy két hét alatt! A kommunizmus utáni Magyarország külön fejezetet kap a könyvben, amelynek naiv közhelyei nem annyira az írónak, mint inkább kalauzainak lelkén szárad, s amelyben Traz nem is Rod-ra, hanem egy másik honfitársára, a mulatságos Tissot-ra emlékeztet. Hogy egy mozgékony írónőnket múzsává, sőt heroinává stilizál: ez inkább az exotizmus, az előre beállított „megfigyelés”, a regényes és moralizáló hajlam tünete. De, hogy a magyar karaktert még ez a modern író is a budai kiskocsmák cigányzenéjében keresgéli, s hogy a magyar élet felől kaszinói vacsorákon s egyetlen hangos rétegnél tájékozódik, – mindez kissé felszínes előkelőségre, s kissé hivatalos európaiságra mutat. Akármilyen jóleső is Robert de Traz magyar-barátsága s akármilyen önzetlen is az ő népek feletti buzgólkodása, a semleges genfi polgárt, s a választékos úriembert nem tudja, s nem is akarja megtagadni. S mialatt, bizonnyal jóhiszeműen, utazgat, szerkeszt, cikkezik, s tósztokat mond a beteg Európa egészségére, talán nem is veszi észre azt a másik Európát, a magános próféták, a dadogószavú költők, a hazátlan művészek és a hitet szomjazók Európáját, az igazit, amely – talán – mégis csak megszületik egyszer, s amelynek vajmi kevés köze lesz majd a szalonkocsik s a kiskocsmák andalító romantikájához…
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
