Kosztolányi Dezső: Bábel tornya (Úti jegyzet)
Kosztolányi Dezső: Bábel tornya
(Úti jegyzet)
(Úti jegyzet)
Itt vannak a népek, a népek. Harminckét nép tanulja a grenoblei egyetem mennyezetéig emelkedő padjaiban a francia nyelvet, irodalmat, orcájának verejtékében.
*
Mikor reggelente szemlét tartok a tanteremben ülő diáktársaimon, nőkön, férfiakon, süldőlányokon, aggastyánokon, elkacagom magam az örömtől. Micsoda gyönyörű szeszélye a teremtésnek, hogy ennyiféle ember van. Unhatatlan látvány e változatosság, a koponyák, járomcsontok, szempillák, hajszálak e különbözősége, mely messziről kiabál: „én más vagyok, mint a többi.” Mint egy kirakat, eleven lényekből. Mint egy ember-kert, melyben akár a füvészkertben a palánták, akár az állatkertben az állatok, fölsorakoznak a fajták, a természet képzeletéről, elmés ötletességéről tanúskodva. Mint egy őserdő, melyben nincs két levél egyforma. Sanyarú gondolat, hogy ezek a népek a történelem során gyakran föl akarják egymást falni. De ha most azt mondanák, hogy hirtelenül mind egyformák lesznek, külsejükben, hogy mind egy pásztort követnek és egy nyelvet beszélnek, haboznék, vajon elfogadjam-e a cserét s odaadjam-e a boldogtalan gazdagságot a boldog szegénységért.
*
Figyeld őket rendre, visszafojtott lélegzettel. Mind ideérkeztek, a világ négy sarkáról. Izgalmas játék kitalálni, hogy ki micsoda, de nem lehet csalódni. Nézd az amerikaiakat, egy gyermek-világrész ifjait, kiket általában a dollár nyegléinek tartanak, de közelről oly üdék, természetesek, hogy elcsodálkozom s bár a húskonzervek és petróleumtrösztök országából valók, hívőbbek, mint a kisvárosi fruskák és egy aranyozott Eiffel-tornyot, egy gyökérpipát visznek haza ajándékba. Ezen a kereten belül mennyi változat. Egy fiú, kinek a feje, mint egy cseresznyemag, egy koros hölgy, ki oly merev, mintha a maga egészében kikeményítették volna, egy törékeny, nagyon fiatal leányka, fekete hattyú, ritka zamatú szépség, ki az újvilág regényességét érzékelteti s lankatag, keserű, mint az amerikai dió, unalmaska is, mindig vállát vonja, vagy ásít, el akar aludni, nyomban meg akar halni, talán, mert vérszegény a kedves, talán, mert sok a pénze, talán, mert nem igen érti amit körötte beszélnek. Az angolok kölyökkorukban is mértékesek, talpraesettek, egy zöldasztal leendő diplomatái. Jövő az előbbiek, jelen az utóbbiak s ami kívülük esik, az a múlt, idilli hagyomány, emlékeikkel terhes költészet. Mindenekelőtt a szlávok, rengeteg számukban, egységükben és külön valóságukban, titkaikkal, mosolyukkal, öngúnyukkal, a lengyelek, a szlávok e franciái, kik szaporán csevegnek s könnyedek, bohémek, a férfiak gavallérok, a nők regényhősnők, súlyos kontyaikkal, mézszín hajfonatukkal, mely a rövidhaj e divatában is a földet söpri, az oroszok, kik sötétek, diákosak, rendetlenek, himlőhelyesek s könyveikben Lenin arcképét rejtegetik, a szerbek, sasorral és bizonyos patriarkális nevetéssel, a méla szlovének, az ösztövér, barna horvátok, a kedélyes bosnyákok. A bolgárok a kövérséget képviselik. Egy nőnek akkora a hasa, hogy szinte talicskán kell utána szállítani. Aztán a három északi testvér-fajta, a norvég, mintegy zúzmarától csípett arccal és fjord-kék szemmel, szűziesen, mindig pirulásra készen, ártatlanul, a svéd kisasszonyok, kik társadalmi kérdésekről zsémbeskednek s köröttük a kánikula is lehűl, egy fokkal, a kimosdott, patyolat-tiszta dánok, ezek a jellegzetes európaiak, kik majdnem-fehér szösz-hajat, csepű-bajszot, viselnek. Aztán az írek vörhenyes szőreikkel, lobogó nyakkendőikkel és lobogó lelkeikkel. Aztán a hollandusok meg a németek, kik hiába svájciak, aggasztóan szorgalmasak, szótárakból imádkoznak, három töltőtollat tartogatnak zsebükben, meg az osztrákok, a bécsi lányok, kik csinosan öltözködnek és folyton majszolnak valamit. Aztán a perzsák, kik göndörök, mint a merinói juhok és mohók, mit a kosok. Aztán a japánok, kik aranykeretes szemüvegeik mögül cselszövő arccal lesnek a tanár szavára s oly akaratos figyelemmel, annyira erőlködve, hogy majd megreped a homlok erük. Aztán a kínaiak, a vének és ősiek, elefánt-fejükkel és csenevész gyermek-combjukkal, melyről totyakosan lötyög a nadrág, koraérett, bumfordi tudósok, gyógyíthatatlan rövidlátók, kik selypegő torokhangokat hallatnak, zizegnek, mint a selyem, nyávognak, mint az egynapos kiscica, melyet vízbe fullasztnak, csipognak, mint a kolibri leányaik pedig, az édesek, európaiasan kiöltözködve rózsaszín szoknyát, fehér derekat, sárga harisnyát öltenek és nyomorék-lábacskájukra lakktopánkát, melyben álmatagul imbolyognak pirinyó játék-napernyőjük alatt, mintha maguk előtt láthatatlan bölcsőt tolnának. Aztán a latinok, kiket utoljára hagytam, hogy illendően és kellőkép udvarolhassam őket, a spanyolokat, kik forró lázukban is udvariasak és hősiek, végül az olaszokat, az olaszokat, a verőfény lármás gyermekeit, kik látványnak minden fajta közül a legkülönb, egyéniek minden leheletükben, a leginkább latinok, garabancásak, majdnem botrányosak s nőik a nyírt hajukkal, az érzékiségtől serkedő szennyes kis árnyékbajuszukkal olyanok, mint a kócos gyilkosok, vagy mint az imádandó madonnák, egy-egy halhatatlan dusei mozdulattal. Akár szépek, akár csúnyák, nincs közöttük közönyös, vagy semmitmondó. Egy vastag lány széles, hízott szatócsarcában fölfedeztem a régi, római imperátorok arcát. Számomra ez volt itt a legcsodálatosabb színház.
Bábel tornya, vagy még inkább nyelvklinika. A tanteremben, az Amphitheätre Marcel Reymond csarnokában, hol e népek sarjai foglalnak helyet, majdnem ezren, mindig csak egyetlen ember tud franciául: Ferdinand Brunot, a párizsi egyetem dékánja vagy Fouché úr, a nyelvész, vagy Durrafour úr, a hangtan tudósa, szóval az, ki véletlenül előad a dobogón. A többiek, azok is, kik már „folyékonyan beszélnek” és „hiba nélkül írnak” napról-napra jobban belátják, hogy semmit sem tudnak. A bizonytalanság arcukra íródik. Mindnyájan egytestvérek ebben a gyötrelemben. Ezért mindnyájan megindítóak. Beszélnek, de nincs semmi közölnivalójuk. A nyelv nem eszköz számukra, mint a közrendű halandóknak, hanem öncél, mint a költőknek. Ha egy kocsis gorombáskodik velük az utcán, nem a sértés mivoltát figyelik, csak a particip passé egyezését és a complément elhelyezését. Ebben a tekintetben valóságos szentek. Tudják, hogy betegek. Kezelik is őket, reggeltől-estig, fülüket élőszóval meg gramofon-lemezzel, szájpadlásukat, ínyvitorlájukat, garatjukat, orrüregüket izomficamító gyakorlatokkal. Vannak napok, mikor már „jobban érzik magukat”, akár a lábadozók, „egészen folyamatosan társalognak”, kérdeznek és felelnek, de akadnak órák, a kétségbeesés és fáradtság órái, mikor arra a tudatra ocsúdnak, hogy minden hiába, semmit sem tudnak kifejezni s ekkor úgy tetszik, hogy azonnal meghalnak, a földre buknak, mert ismét vonzókörébe rántotta őket az a nehézkedési erő, melyből ki akarnak törni, az anyanyelvük, mely sohasem engedi ki őket bilincseiből.
*
Ki az a nő, ki az egyetem udvarán, a fügefa alatt kézitükrébe néz? Ez a kaliforniai milliárdos leány. Mindenki ismeri őt. Egyetlen előadást sem mulaszt, magánórákat vesz, hajnalig hangosan olvas szobájában, hogy angol kiejtését elveszítse. Reggel a virrasztástól véres szemmel érkezik az egyetemre. Most sem bájos arcát szemléli a kézitükörben, hanem lehelete foltját, lélegzete ködét, hogy, amint a hangtani órákon hallotta, a pillanatnyi ajakhangokat b és a p-ét nem túlságos levegőpazarlással ejtette-e ki. Szegény egészen felőrlődik a harcban. Lesoványodott, megcsúnyult s vártanú-arcocskájához rendszerint egy zsebkendőt nyom, mintha valami veszedelmes nyelv-műtéten esett volna át…
(Grenoble.)
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
