Lengyel Menyhért: Newyorki napló
Lengyel Menyhért: Newyorki napló
Szeptember 8.
Óriási úszó hotelünk, a „Majestic” déli tizenkét órakor köt ki s amint Amerika földjére tesszük a lábunkat, nem egy más világrészbe, hanem egy más csillagzatra, egy más bolygóra jutottunk. Én a Broadway-n állandóan csodálkozom, hogy magunkfajta – emberfajta – lényekkel van tele. Ide, e különös épülettömbök, e kápráztató fényözön, e testileg megérezhetően más atmoszférájú sajátságos helyre másfajta élőlények kívánkoznak, akiknek nem kerek, hanem talán ötszögletű fejük lenne, minden szögletben külön szemekkel, tíz karjuk és húsz lábuk, – szóval olyanfélék, amilyenekül a fantázia a Mars-lakókat képzeli. E tökéletes új világban az egyetlen anachronizmus: az ember, mely megjelenési formájában – bármi különös – megtévesztően hasonlít az európai példányokhoz.
Nézd ezt az őrült pazar várost, melynek olyan bősége van, hogy már déli tizenkét órakor elkezdi villamos-reklámjait. Nem tudja visszatartani magát attól, hogy fényben, munkában, rohanásban, dobogásban, sűrített, robbanó életben ne legalább a tízszeresét adja annak, amire normális életéhez szüksége lenne. Jó helyre került, mondhatom, aki európai tempóval, lassú munkára és mozgásra beidegzetten esik ebbe a szédületbe, rövid idő múlva félöntudatlanul bámulhatja a szobája plafonját, mint akit a forgó korong meghengergetett s aztán kidobott. És ezért van az a reménytelen érzésünk, hogy csak az bírja itt az életet, aki itt nőtt fel, vagy ide egész fiatalon került. A későbbi jövevénynek értelme hiába mondja, hogy itt jobb, szebb, biztosabb, eseményesebb s fantasztikusabb, – izmai, idegei, gyomra, fülei nem fogják bírni, vagy csak nagyon keserves asszimilációs idők után. Amerika boldogtalanná teszi az embert, mondja K. festő barátom, aki öt esztendeje forgatja itt a tomahvkot s harcol hősiesen a rézbőrűek ellen (mert itt még a puszta létért, a megmaradásért ugyanaz a harc folyik, mint az indián-időkben) s azért teszi Amerika boldogtalanná az idevándoroltakat, mert ha itt vannak, haza szeretnének menni, s ha otthon vannak, újból visszavágynak. Birokra kel az ész az ösztönökkel s egy életen keresztül nincs vége a belső dulakodásnak. De aki gyerekeit Amerikában nevelteti, az a legszebb ajándékot adja nekik az életre. (És sok szegény szülőt ez nyugtat, ez békít ki végül.)
És mégis, az öt év előtti New-Yorkhoz hasonlítva, ez a mostani New-York kisebbnek hat. Hogy lehet az, hiszen valóságban nőtt, épült, fejlődött, sokkal nagyobb lett…Ez igaz, de mégsem tartott lépést a fantáziámmal. Egy példátlan, lenyűgöző nagyságú város képe maradt meg bennem, amikor öt év előtt elhagytam New-Yorkot, s azóta ez a kép tovább fejlődött, nőtt, épült, tornyosult a fantáziámban, úgy, hogy mire most szembe találkozom a valósággal, csalódott vagyok, – New-York kisebb lett. És később úgy látom, hogy első amerikai látogatásomról írt könyvem megállapításai is revízióra szorulnak.
Talán mert akkor igazán csak mint szemlélő néztem Amerikát, Közép-Európa poklából kiszabadulva (1919-20-ban!), most pedig megint a hazulról jövök s ami az élet apró körülményeire vonatkozik, ez a folytonos, sokszor nem is tudatos összehasonlítás nem mindig Amerika javára dől el. Sőt. Ha ugyan e rettenetes dübörgésben egyáltalán rá bírok eszmélni az élet céljának és értelmének kutatására (mellyel otthon olyan sok magányos időt töltök) akkor itt mint látható és megfogható célt csak egyet találok: a pénzkeresést, a még több pénzkeresést. Ezt nem becsülöm le s elismerem szivesen, hogy a pénz nemcsak áru, hanem ember értékmérő is, és valakinek ügyességét, tehetségét, kitartását, szerencséjét, kiválóságát is akár, valóban az határozza meg, hogy „mennyi dollárt csinált,” és ez a passzionátus sportszerű rohanás a dollár után, óriási munkát, soha nem álmodott produktivitást s filozófiai gondoktól való felszabadulást jelent (nem utolsó előny), de akinek még ezen túl is van valami kutatni valója, aki a pénz kézzelfogható valóságával nem éri el a teljesülés egész örömét, annak Amerika még kevesebb megoldást s életnyugvást ad, mint bármely tájas világnak. Mert ha feleszmél a pénzkeresés kábulatából, vagy ha azt mondja egy elért határnál. ez nekem most már elég, vagy ha elmúlik a nagy szomjúsága a pénz után s a koncentrált élet élvezetek után, – amit a pénz jelent, – akkor mit érez? …A sivatagot érzi.
Igen, a sivatagot érzi. New-York a sivatagtól felkáprázott óriási város, a modern világ minden fényével, szépségével, élvezetével – de olyan is, mint egy délibáb város a pusztában, az égignyúló épületeivel – s e káprázat mögött néha ijesztően érződik a sivatag, a „nincs tovább”, a gondolkodásban…és a valóságban is. New-Yorktól kétnapi távolságban Arizon és Texas alig lakott, sivár, elhagyatott mezői hallgatnak. A sivatag.
Milyen jó volna tűnődve, lassan járni az utcán, észrevenni a millió mozzanatot, amiből ez a hatalmas élet itt össze van rakva, vagy kinézni a hotel húszadik emeletének ablakán a Central parkra és szemben az east oldal fantasztikus épület körvonalaira, elgondolkozni egy kicsit, de nem lehet. Nem enged a város. Most is mit csinálnak velem? Tizenkettőkor érkeztem s egy órakor már munkában vagyok, színházi próbán este hétig. Akkor diner-e hívnak, ahol szintén a színházról, részletekről, lehetőségekről, szóval businessről folyik a beszéd s utána okvetlen színházba kell mennem, mert meg kell néznem Andersen kisasszonyt, akinek nagy sikere van a „Dove”-ban s azonfelül a darabot Belasco rendezte, ezt csak látni kell. Megérkezésem első estéjén? Hát persze, miért ne, hiszen a többi esték már be vannak osztva.
Tehát fél kilenckor, halálos kimerülten, leülök az Empire-színház egy remek zsöllyéjébe s természetesen rögtön elalszom.
Nem tudom, meddig alhattam, de egyszerre csak rettenetes lövöldözésre riadtok – mi történt? Matrózlázadás a Majesticon? vagy süllyed a hajó és a tisztek revolverrel tartják vissza a tolongó utasokat? Pár pillanatig tart, míg felismerem a helyzetet. A színpadon vagy húsz revolveres ember áll s ropog a sortűz. Persze, mexikói millieu, mostmár értem, a második felvonás vége felé járunk s ilyenkor egy tucat revolverlövés jól élénkíti a hangulatot. És ott áll a színpadon az ilyen spanyol-mexikói alakok páratlan személyesítője: Holbroch Blin, jó színész, a valóságba gyökerezve izmos lábaival, mint egy amerikai népszínmű-figura.
Ebből elég volt, ki a Broadwayra. Vörös és lila sugárzásban az utca, rakétás reklámok az égig, nappali fény, emberáradat s a középen autók ezrei végérhetetlen colonnádokban, majdnem lépésben menve. Ha a levegőt hamarosan birtokba nem veszik, a newyorki közlekedés csődöt mond, ekkora embertömeget nem bírnak már szállítani, autóval legkevésbé, mely a forgalmas útvonalon minden percben megállásra kényszerül. A földalattin pedig, a Times Squearon délután 5-6 között egymillió ember száll be a kocsiba. Képzelhető, milyen a tolongás. Legjobb gyalog menni, ha a cél nem túl távoli.
Hát menjünk, a csodálatos éjszaka tűztengerében, amihez képest minden európai város – még Párizs is – süket és vak. New-York szívében van a színház- és mozi negyed, ahol minden este körülbelül nyolcvan színház tart előadást, azt a megtévesztő látszatot keltve, hogy a város a színházaiért van, azokban csúcsosodik ki az élete. Szórakozás, e felé sodródik a tömeg s a szórakozás, mulatság főcentruma itt még mindig a színház és a mozi. New-York nemcsak azért a világ első színházi városa, mert ennyi színház érdekes produkciói s tehetség tömegei dolgoznak benne, hanem mert ez az egyetlen város talán a világon, ahol a színháznak még – közönségük van. Európában a közönségnek nemcsak a pénze fogyott el végképp, hanem az idegei is csődöt mondtak. Nagyon különös, nagyon érdekes előadásnak s ritka sikernek kell annak lenni, amelyik heteken keresztül telt színházakat lát, – New-Yorkban egész közepes dolgokra néha egy esztendeig van közönség s legalább 8-10 olyan „hit” van, mely kitűnően jövedelmez s 15-20 darab, amely megél. Persze, a bemutatók sortűzként ropognak, van hét, amelyiken tíz-tizenöt premiert tartanak s darab-hullahegyek jelzik a nagy támadás útját. De ez nem baj, minden színház mégis minden este játszik s új vállalkozók vonulnak fel új produkciókkal, a városon kívül pedig széles körzetben, Philadelphiában, Bostonban, Baltimoreban, Washingtonban, Rochesterben, Atlantic-Cityben, sőt Brooklynban a már késszé érett előadások várják, mikor szabadul fel egy-egy new-yorki színház s mikor foglalhatják el a helyet. De erről az óriási organizációról s a színházak business-világáról, mely még talán érdekesebb, mint a művészi, majd később.
Sétálunk a Broadway-n s unott frázis, hogy az amerikai nők szépek, az ellenben meglepő, hogy kivétel nélkül mindenki – férfi és nő – milyen kitűnően van öltözve. Hogy az ízlésük egy kicsit a rikító színek felé hajlik s nincs talán meg az az összeválogatottság, ami az igazi európai eleganciát jellemzi, az lehet, – de Istenem, ez nem a Waldorff Astoria bálterme itt, hanem a Broadway tömege, – a kis emberek, kis exisztenciák találkozóhelye s milyen jó anyagú, új, szép ruha, kalap, fehérnemű, cipő mindenkin. Különösen a nőkön, akik akár rögtön bálterembe léphetnének. Mert Amerika az az ország, ahol nem ismerik az ócska ruha intézményét, itt nem tesznek félre viselt ruhákat, melyek búsan lógnak a szekrényekben évekig s avas cipőket, itt nincs megfestés, átalakítás, kiforgatás, itt minden évszakban, mindenki megveszi a maga új ruháját, cipőjét, a szalmakalapjaikat, pedig az emberek milliói szinte egy vezényszóra dobják el ősszel s veszik meg az újat. Mert itt egy pár cipő vagy egy ruha vétele nem gond, nem probléma, olcsó, de ízléses tömegcikkekkel árasztják el Amerikát s a nagy áruházak lépten-nyomon kiadós kiárusításokat rendeznek, arra nevelve az embereket, hogy vegyenek, fogyasszanak. Amerika nem azért gazdag, mert sokat termel, hanem azért, mert rengeteget fogyaszt, a fogyasztás diktálja a termelés tempóját s innen az az állandó erős áramú egészséges gazdasági élet, mely eleven vérkeringésében rettentő gazdagságot halmoz fel – amíg a bőség tart. Mert bekövetkeznek aztán a szűk esztendők is, a túltermelés krízisei.
De most erről még szó sincs. A konjunktúra magas hullámai elöntik a várost. A tőzsdén egy év óta hausse van s a produktivitás óriási. Most éppen az ötvennegyedik utcához értünk, ahol az autócégek birodalma kezdődik. Itt üzlet üzlet mellett, fel egészen a hetvenedik utcáig autó-kirakat, egész éjjel nyitva s a pompás gépek kirohanásra készen várják a vevőt. Nagyon sok üzlet csak használt, vagy alig használt kocsival kereskedik s e teljesen új állapotot mutató gépek árai meglepően olcsók. De mit mondjunk egy országról, ahol az új típusú Ford-kocsi, mely nem is hasonlít a régi, szétálló fülű, csúnya kocsikhoz, hanem kellemes külsejű, ragyogóan felszerelt fedett kocsi – négyszáz dollárba, vagyis huszonnyolc millió koronába kerül. Persze, Amerika gazdag, megengedheti magának azt a luxust, hogy olcsó autóval lássa el a lakosságát s igazi közlekedési eszközzé, mindenki számára hozzáférhetővé tegye az autót, ezzel szemben a mi barbár vámpolitikánk olyan elérhetetlen magasra teszi az árakat, hogy csak a kivételes gazdagok, vagy a kivételes könnyelműek jutnak el hozzá.
Megyünk tovább a Broadway, már éjfél felé jár az idő, de lépten-nyomon nyitott üzletek, melyekben ingujjra vetkőzött elszánt kereskedők állnak, készen arra, hogy minden áron eladjanak. Fantasztikus ez a fáradságot nem kímélő üzletcsinálási düh, mely onnan ered, hogy itt mindennap, mindenki előtt meglobog a boldogulás reménye. Igen, Amerika előre rohanásának másik titka, hogy itt néha talán nincsen meg a mindennapi kenyér, de a mindennapi remény megvan s ez hajtja előre az embereket. Ezzel szemben milyen reménytelenek az európai exisztenciák! Mit érhetnek el, mi változás adódhat az életükben?!
Egy kirakat elé érünk, amelyben réz gyertyatartók s más réztárgyak vannak, mindnek az ára egy dollár. Sz. barátom, akivel sétálok, elbeszéli az üzlet keletkezésének történetét. Ezt a kis boltot két pesti fiú nyitotta ki a múlt évben s eredetileg kotta- és zenemű kereskedés volt, ez a fiúk tanult mestersége, a szüleik is evvel foglalkoznak odahaza. Hát telerakják a kirakatot mindenféle kottával s várják a vevőt. Nem jön be senki. Törik a fejüket, mi lehet a hiba s azt hiszik, a kirakat nem elég díszes. Betesznek a kirakatba két réz gyertyatartót. Harmadnap négy gyertyatartót tesznek a kirakatba, az is rögtön elkel. Egy hét múlva eltűnnek a kirakatból az összes kották s csupa réz gyertyatartó s más apróság van int s az üzlet megy, mint a karikacsapás, ma már az ötödik fiókot nyitják meg a város különböző pontjain s a meggazdagodás biztos útján vannak. Itt a véletlen és az ötlet igazán egy életre való szerencsét jelenthet.
Késő van, menjünk haza.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir
