Wilde Oszkár: A szfinx
Egy néma, szép Szfinx csöndbe vár, árnyak közül sandít felém.
Hiába ezüstlőtt a hold, hiába lángolt a verő.
De nem megy Ő, ha kél a Nap s nem megy, ha az Alkonyat ég.
Gyékényemen néz, egyre néz atlasz-arany szemeivel.
Selymével betakarja őt, bodrozva hegyes füleit.
Te furcsa-nagyszerű, komor! Félig asszony, félig barom!
S pöttyös hiúzi kellemed, míg térdemen alélva ringsz!
Nehéz bársonymancsod körül, akárcsak egy Áspiskígyó.
S én alig láttam húsz Nyarat felölteni az Ősz színét.
Baziliszket láttál s talán röpülni a Hippogrifet.
S Kleopátra a drága díszt, gyöngyét feloldotta a bor
Sózott halat fogott s ezért a nő gúnnyal meredt reá?
Halottat s ugye Amenalk, a Nap-isten volt kedvesed?
Ismertél sok festett királyt, kik gúlák alatt alszanak?
Feküdj le, Szifinksz s dalold a vágy csudálatos emlékeit!
S a pusztán árnyékodba ült, pihenni vándornő gyanánt.
Dereglye surrant hangtalan s Antinous fölkacagott
Testű rabszolgát és bíbor pomagránát száját, mi szép!
Hogy másztál a templomba át, elhagyva gránit-oszlopod
Míg künn gonosz harmat sziszeg a reszkető Nadragulyán.
Dühvel tépdesve ékkövét, keresve, merre a Nílus
Hogy vágyad csillapítaná s papok átkoztak szörnyűmód.
Ki volt a Kéjed pohara? ki volt naponta szeretőd?
érctestű Griff ugrott reád legázolt állat-vackodon?
A Sárkány, az arany-mesés, gyötört-csikart, mint vízió?
Míg láng-fejekkel rád rogyott csodákat adjon az öled?
A hullámos Nereidát, kinek a melle, mint üveg?
aki majd téged megtanít, ki Behemót, Leviatán?
Hogy összecsókold esztelen a sötét etióp fiút?
Morotváin s a denevér sodorta hornyolt templomod,
S a roppant síri bolt alatt bordélyod lett a Piramis,
Vagy tán ágyadba csaltad a szarvas, csodás Tragelpahost?
S derékig mosdott borba? Pasht, kinek zöld berill a szeme?
Mint Astarót galambja s szebb, az asszírt, kinek szárnyai
S a szárnyain vörös, ezüst ércpálcikák és fémkörök?
S amelynek színe, íze méz, tündérrózsát dobott feléd?
Tudom, Ammon volt ágyasod s a Nílus volt a nyoszolya!
Fűszerszám szele repdesett nyomába, gyanta és kenőcs.
A vízbe s a hab locsogott, hogy érkezett a jövevény
s reggel fekete melledet megérintette a keze.
Trónjához állottál legott, titkos nevén nevezve Őt.
kevert bika- és kecskevért, szörnyű csudákra szoktatád.
S arcod torz-régi mosolya figyelte a Szerelmesed.
Hótestétől az árva hold elsápadt és izzott a fény.
Mit félve csempész s tétováz eladni a jó kurd paraszt.
S a tenger nem nevet soha, ahogy kék szeme mosolyog.
S úgy hímzi selymes köntösét a drágagyöngy, mint zúzmara.
Ivor mellén ott tündöklött a nagy smaragd, a drágakő,
Habokból a búvár hozott, tenéked, colchisi banya.
A bókoló sok elefánt letérdelt húzni szekerét
Legyezte Őt a kerecsen-, a sólyom- és a páva-toll.
S miből hétköznapon ivott, kriolitból volt a kupa.
Uszályát vitte a nemes: sok memphisi király, dicső.
Tízezer lámpa halovány sugara reszketett, - de ma
mert összedőlt a büszke ház és rózsaszín márványa rom!
A vaszatir itt párt kutat s a szent dobok közt kiabál.
Nyelvvel mindent összehadar, amíg az oszlopsor ledűl.
de én láttam kétségbeesett titáni-nagy gránit-kezét.
rémülve látja a nyakát, mit át nem érhet semmi kéz.
Arab, kinek Ő volt ura, elámul roppant izmain.
A Szeretőd rakd össze most, hogy újra együtt lássad itt!
Az ágyasod! S a holt követ éleszd, gyújts benne szenvedélyt!
Locsolj hajára lágyolajt, takarja testét puha gyolcs!
rossz csípejére díszül ölts bíbort, mert vágyik a tűzér!
Lándzsájával nyitotta meg az oldalát a katona.
Alatt eb arcú Anubisz s lótuszvirággal egyre les.
A pusztából kiált feléd Memmon a sárga reggelen.
Menj és az áldott pocsolyán terem megint a gabona.
Szavad, ezen fog zengeni, vadul csókolják szájadat!
S ha az istent nem szereted, ki már réges-rég halott,
Fogd meg sörénye zászlaját és egy vadállatot szeress!
Fogad s ha elbődül, nem él, nagy bronz-comboddal fuss üdén
Nyergeld meg és tovább, tovább, nyargalj be Théba kapuján.
Jáspiskarmoddal verd agyon! törd össze agát-kebleden!
A nézésed, kővé mereszt, álmos fönséged elriaszt.
Homlokomról csöpög a rossz éj harmata, halál-nyirok.
homlokomról csöpög a rossz éj harmata, halál-nyirok.
Mint lyuk, mit fáklyaláng s a szén a perzsaszőnyegekbe mar.
El! mert késő lesz és soha sem vesz föl ezüst szekere!
Hull gyémánttájra, széteső könnyel vakítva a napot.
Királynétól, ide a bús szobába, poklok Hurija?
Lakomba, hol a gyertya halk világa reszket tétován?
Pusztában Parphar s Abban a kiszáradt és rám szomjazol?
Fölzaklatod a fene, vad ösztönt s barommá válok én.
Vérfoltos késével Atya jobb és különb, mint én vagyok.
Ki pénzért visz az áron át, legyen a szent kereszt
Minden emberre könnyet ejt s mindenkiért hiába sír.
Arcanum Zeitungen
Sehen Sie, was die Zeitungen in den letzten 250 Jahren zu diesem Thema geschrieben haben!
Zeigen Sie mir